- Nem azt akarom, hogy fordíts hátat az egésznek, csak időt kérek tőled, hogy beszélhessek vele... Hogy megismerjem az ő verzióját. - lemondóan sóhajtottam fel, ahogy figyeltem őt, ahogyan hallgattam a szavakat, amik előtörtek belőle, s igazat kellett adnom neki ismét és újra, hiszen tényleg nem ismertem őt. Ezt azonban nem kellene minden második mondatában felemlegetnie, nem kellene az orrom alá tartania, mint egy szaros pelenkát ... hiszen pontosan tudom, hogy milyen bűnöket követtem el ellenük, nem kell minden pillanatban felemlegetnie. - Olyan meglepő elfogadni, hogy féltelek?
Némaságba burkolóztam, amikor elfogadta tőlem a nyakláncot, az óvatos mozdulatokat néztem, amint megérintette annak felületét és láttam, ahogyan könnyeivel küzd, ahogyan újra a fejemhez vágja a szitkokat és a kérdéseit.
- Nem hívott, mert nem hívhatott... Visszaadta a medált, amikor elmart titeket tőlem. - sóhajtottam a szélbe a szavakat, majd közelebb léptem hozzá és újra, a mai napon ki tudja hanyadszorra felé nyújtottam a kezemet. Nem vártam tőle, hogy elfogadja, de ha mégis megtenné, boldogság járná át a szívem, s tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de nekem is van olyan. Nekem is van lelkem, ami fáj sírni látni az egyetlen lányomat, nekem is vannak érzéseim, bűntudatom, fájdalmam, hogy eddig fajult ez az egész kettőnk között, s úgy hiszem, neki is legalább annyira kellene a felajánlott ölelés, mint nekem. - Kérlek Luna, ne utasíts el újra... Kérlek!
Állok ott, mint egy márványba öntött szobor, kérlelve a lányomat, hogy ne mondjon nekem nemet újra és ismét, mert nekem már csak ő maradt, ő az egyetlen, aki ebben az egész realitásban fontos számomra, s ha nem kér belőlem, akkor mi értelme a további létnek? Mi értelme újra a Föld mocskát és zaját újra elviselni, ha nincsen benne nekem semmi, ami akarná, hogy itt legyek?
A rövid másodpercek hosszú napoknak tűnnek, s ahogyan várom a mozdulatát, a szavait, úgy halványul el bennem a remény, s úgy válik számomra egyre biztosabbá, hogy nem tud megbocsátani nekem soha. Még kitartok, még várok, még reménykedem, még bízom, de ahogyan a belső órám érzi a fájdalmasan lassan múló időt, úgy döbbenek rá arra, hogy hiba volt visszatérnem, hogy maradnom kellett volna a hercegségem falai között, nem kellett volna feloldoznom magam az évszázados fogadalmam alól, s a magány bástyáinak mázsás kövei között kellett volna őt a sorsra bízni.
Egy utolsó sóhaj, majd leeresztettem a kezemet. - Értem és megértem a döntésed...
Hazudtam neki, hiszen a lehető legtávolabb voltam ettől az érzéstől. Elfordultam, majd egy démoni kaput nyitottam meg a pokoli hercegségem kénköves valójába, s ha nincs, ami visszatartson, ha nincs szó vagy mozdulat, ami elterelje ebbéli szándékomat, akkor átlépek a kapun és magam mögött hagyom őt, talán örökre. Ha ez a kívánságod, ezt kell elfogadnom. Ebbe kell beletörődnöm...

Fogalmam sincs, hogy meddig feküdtem ott a szeméttelep mocskos és kavicsokkal szórt talaján, de úgy ébredtem, mintha legalábbis adrenalint döftek volna a szívembe és ahogyan a felső testem függőlegesbe állt, úgy néztem körbe a rituálé helyén. A látomás már régen köddé foszlott, már nem volt semmi sem látható belőle, de már nem is kellett, hogy a részletei elénk vetüljenek, hiszen mindent tudok, mindent tudunk, amit tudnunk kellett. Sammael ismeretlen fia volt felelős azért, hogy az én lányom meghaljon, s bár a halál angyala engedte szabadjára azt a mérhetetlen energiát, ami végül elporlasztotta Alesea testét, az a nyikhaj volt mindenért felelős.
Ő nem készítette fel a többieket, ő nem védte meg a rituálé többi résztvevőjét, s bármennyire is akarom hinni, hogy Sammael erről az egészről mit sem tudott, kétségek merültek fel bennem.
- Szóval maradtál... - pillantom meg Lunat, s nem is tudom megmagyarázni, hogy miért, de mosolyognom kell, hiszen örömteli volt, hogy vigyázott rá, amíg én eszméletemet elvesztve feküdtem a porban. - Nem esett bajod, örülök neki.
Jelentem ki, majd nagyot sóhajtva tápászkodom fel a talajról, nem is próbálkozom azzal, hogy a segítségét kérjem, hiszen pontosan tudom, hogy mi lenne a válasza. Csak megrázom a fejemet, és figyelem, ahogyan a drága zakóm foszlányokban van rajtam, ahogyan a nemes anyag szinte cérnaszálakra feslett a rituálé befejezése után.
- Ígérd meg, hogy rám hagyod a továbbiakat. Kérlek Lulu, ígérd meg! - lépek hozzá közelebb, s ahogyan azon a rozoga széken ül, úgy guggolok le hozzá, hogy a szemeibe nézzek. - Tudom, nem hiszel benne, de igenis törődöm veled és biztonságban akarlak tudni. Tudom, hogy eddig csak fájdalmat okoztam neked, adj esélyt nekem, kettőnknek, hogy... Talán túl sokat kérek tőled?
Sóhajtok ismét, majd kiegyenesedem és pár hosszú mozdulattam nyújtom testem izmait, s kissé nyöszörögve, kissé macskásan távolodtam tőle pár lépést, teret hagyva neki és a gondolatainak. Rágyújtottam volna, már éppen a kezemben volt a csomagból előkapart utolsó szál cigaretta, de ahogyan a számhoz emeltem a lángot, úgy dobtam el a csikket, úgy szabadultam meg a nikotin rúdtól. Nem néztem rá, hogy milyen reakciókat vált ki belőle a mondandóm, csak remélni tudtam, hogy igazat fog nekem adni, és akkor nem kell azon aggódnom, hogy a másik lányom is Sammael miatt fog meghalni.
A lenyugvó Napot kémleltem, majd sóhajjal ajkaimon folytattam a mondandómat. - Nagyon hasonlítasz anyádra, leginkább a szemeid és az a makacsság, ami ugyanúgy megvolt benne, mint benned. Mindig ellenkezett, soha nem volt úgy jó semmi, ahogyan én szerettem vagy akartam volna, és bármennyire vagy a pokol hercege, egy olyan nőnek, mint ő, sosem mondasz ellen...
A zsebemben kezdtem el túrkálni, egy gondosan összehajtogatott zsebkendőt vettem elő, melyet lassú mozdulatokkal nyitottam ki és ha rám figyel, láthatja, hogy egy medál alakja bontakozik ki a tenyeremben.
- Azóta nálam van, mióta először találkoztunk.- mutatom felé, majd odaadom neki, ha elfogadja. - Tudom, hogy nem kérsz belőlem, de még anyádé volt és ha bármi bajod ... szóval, ha szükséged van rám, akkor érintsd meg és gondolj rám...

Nem törődöm a pikirt megjegyzéssel, elengedem szavainak jelentését és az előttem lévő látványra koncentrálok. Minden pillanatot rögzítek az elmémben, minden apró mozzanatot, ami később jelentőséggel bírhat, hiszen most, ahogyan lezajlanak előttem az előkészületek, nem sok értelmet tudok mögéjük látni. A fiatal férfit figyelem, magabiztos és ellent mondást nem tűrő jelenét, mintha az élete múlna azon, hogy sikerrel járjon, mintha egész életében erre a pillanatra készült volna, s most hogy elérkezett a hőn áhított pillanat, nem akar felsülni tervével.
Mondataimra válaszol Luna a kérdések záporával és egy fenyegetéssel, mely megmosolygtató lenne, ha bárki másról lenne szó, most azonban inkább csak aggódás jár át, óvó féltés. - Keveset tudsz a mi világunkról, igaz?
Nem voltam kioktató, lenéző vagy gyalázó, inkább csak féltettem őt, amiért ennyire tájékozatlan a Mennyek és Pokol útvesztőiben.
- Sammael, a halál angyala.
Hangom csendes, kijelentő, s bármennyire is a testvéremről beszélek, egyfajta tisztelet költözik szavaim sorába, hiszen ő már előttünk létezett, s még akkor is a dimenziókat fogja járni, amikor mi már a feledés homályába veszünk. Mielőtt folytathattam volna, újabb rúnák kerülnek a talajra, s még az illúzión keresztül is érzem, hogy milyen erős mágiával kísérleteztek annak idején.
A fiatal férfi újabb utasításokat ad, újabb szigorú és kemény szavakkal teszi helyre a körülötte állókat, ellenőrzi az előkészületeket, majd kört alkottat a különleges kereszt köré, melynek csúcsán ő állt, ellenpontján pedig Alesea.
- Őt nem tudod csak úgy feldarabolni, a fejét venni... - járom körbe a felsorakozókat, figyelmem pedig hol a múlt, hol a jelen eseményei között forgatom. - Hiszen hogyan pusztítod el a Halált? Milyen fegyver fogja? Mi a gyenge pontja?
Tanítani próbálom, bár biztos vagyok benne, hogy ebből sem kér, mint ahogyan eddig semmiből, amit adtam vagy felkínáltam neki. S már majdnem folytattam, már majdnem újra elkezdtem a hangosan kimondott gondolatok áradatát, amikor a fiatal férfi felemelte a kezeit, s vakító pászma jelent meg ujjai hegyén.
- Elkezdődött... Talán, nem kellene végignézned. - fordítom tekintetemet Luna felé, a döntést azonban rá bízom, hiszen neki kell tudnia, hogy mennyire erős, mennyire lesz neki nehéz feldolgoznia Alesea halálának látványát.
Az erős fény kört alkotott, minden résztvevőt összekötött vakító látványa, s ahogyan szájuk ugyanazokat a szavakat kántálták egyre, úgy remegett meg a föld, úgy éreztem velük együtt a hatalmas erők munkáját, úgy kavarta és forgatta meg gyomrom tartalmát a rituálé ereje még így, hónapokkal később is. És akkor csend lett... Nyomasztóan letaglozó csend, mintha a világ még a lélegzetét is visszafolytotta volna, amikor Sammael fekete szárnyai szélesre tárva rajzolódtak ki, s mintha az összes dimenzió egyetlen pontba sűrűsödött volna, akkora volt a mindent elárasztó energia, mely mindent felperzselt, ami az útjába került.
Luna elé kellett lépnem, szárnyaimat szélesre tártam előtte, védve őt a hullámzó sötétség erejétől, mely a múltból tört újra elő, ismét csak áldozatot keresve magának. Ruháimat felperzselte a métely lávaként fortyogó melege, bőröm pergamenként égett meg, elszenesedett húst hagyva maga után, de a fájdalom, a kín nem tört meg, nem tudott visszavonulóra bírni. S amíg elszenvedtem azt, amit a kör mindegyik tagjának el kellett, csak a fiatal férfi maradt állva, valami erőtérrel védve magát, valami olyan mágiával, melyet Alesea nem volt képes megidézni. Láttam, ahogyan próbált menekülni, gondolataimban hallottam orkán erejű sikolyainak velőt rázó hangját, de nem tehettem érte már semmit, már nem tehettem semmit.
- Apám! - hallottam meg a fiatal férfit, de az is lehet, hogy csak az elmém játszott turpisságot velem, amint ajkairól leolvastam a szót, majd Sammaelre nézek, a régen látott, mégis oly ismerős vonásokra, mielőtt összeestem. Elfáradtam, megkínzott a látomás fenntartása, a pokoli tűz mindent felégető forrósága, s ahogyan a térdeimre rogyok, csak egy gondolat járt a fejemben, csak egy szándék fordította a fejemet magam mögé.
- Mondd, hogy nem esett bajod! - indítottam útjára a szavakat egy sóhajjal, majd meg sem vártam a válaszát, s miközben a látomás feloszlott, úgy terültem el a hátamon és veszítettem el az eszméletem.

Igen, akár ki is üthettem volna, elvehettem volna az eszméletét és hagyhattam volna, hogy álomba szenderüljön, amíg végzünk itt, de egyszerű és gyors megoldást választottam. S különben is, mennyi ideje lett volna még? Harminc-harmincöt év? Jelentéktelen és porszemnyi élete egyszer úgy is végeszakadt volna, hát miért húzni az egészet, s várni a betegségekre, az elmúlásra, a fájdalmas halálra. Nem is törődtem vele tovább, hiszen a mormolt szavak és lányom ereje sikerrel koronázta a rituálét, s ahogyan a gomolygó füstfelhőkből alakok bontakoztak ki, úgy pillantottam meg Alesea arcát, mely pontosan úgy nézett ki, mint Lunaé.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy ellentmondj nekem. S ezért bármit megtettem volna... - lépek közelebb az általunk létrehozott fantáziavilághoz, s mintha egy erőtér vette volna körül, úgy kellett magam átvágnom a határolóvonalán. Hirtelen változott az idő, már nem volt olyan kellemes, kora nyári meleg, helyébe hideg és hűvös fennhangok zárkóztak fel, s ahogyan Alesea mellé értem, úgy vágott szíven a felismerés, hogy mennyire hiányzik.
Nem ismertem őt, nem tudtam, hogy mi motiválja, milyen gondolatok jártak a fejében, de ahogyan a vele szemben álló férfira mosolygott, ellágyultam, s szemeim könnyekkel teltek meg. Csak sóhajtani voltam képes, hiszen bármennyire akartam, nem érinthettem őt, nem ölelhettem magamhoz, nem szívhattam magamba illatát, nem érezhettem bőrének melegét... Már soha nem fogom őt olyannak megismerni, mint amilyen egykor volt.
- Felismered a többit? - pillantok Lunara, s ahogyan végignézek a többi résztvevőn, úgy próbálok ismertető jegyeket felfedezni a sosem látott arcokon. Látom, hogy valamire készülnek, hogy varázslatot készítenek elő, s minden pillanattal egyre inkább tudatosul bennem: megidéztek valakit vagy valamit, amit nem tudtak kordában tartani. Lassú lépésekkel járom körbe az apró tömeget, s bár nem hallom őket, az nyilvánvaló, hogy melyikük a vezető, hiszen az ő bólintása nélkül a többiek nem tesznek semmit. - Mintha körülötte forogna minden...
Mutatok ujjammal a srácra, annak ellenére, hogy egy érzés bennem azt súgja, már több évszázada kinőtte azt a kort. Látszik rajta, hogy mennyire magabiztosan tereli az előkészületeket, hogy mindennek pontosan tudja a helyét és idejét, mintha már hosszú ideje készült volna erre az egészre, s amikor egy jelet rajzol a szeméttelep kavicsos talajába, Sariel jut eszembe.
- Nem, az nem lehet! Képtelenség! - csattan hangom, ahogyan felismerem a rúnát, ahogyan elmém végre összerakja a kirakós utolsó darabkáit. - Már tudom, hogy kit idéztek meg...
Pillantok újra Luna szemeibe, s a rémült vonások helyét hirtelen átvette a düh grimasza, ahogyan szívemet és lelkemet egyre csak elöntötte a harag.
- Sammael... Halál újra közöttünk jár...

Szótlanul haladtunk egymás mellett, mintha két idegen lenénk, akiknek semmi mondanivalója egymásnak, pedig annyi kérdés, annyi kíváncsiság volt bennem iránta, hogy majdnem szétrobbant a fejem, annyira ki akartak törni ezek a gondolatok belőlem. Azonban mindegyiket visszafogtam, az ő szabályai szerint játszottam, hallgattam és csendben haladtam hol mellette, hol mögötte. Néha-néha még beleszippantottam a cigarettába, de nem esett jól, hirtelen gyűlöltem meg az ízét és pöcköltem messzire a csikket, lányom által utált szokásom mementóját.
Amikor megállt, én is úgy tettem, amikor kicsit szaporábbra vette a lépteit, hozzá idomultam, követtem őt és amikor a szeméttelepre mutatott, tenyerem hirtelen ökölbe szorult. Figyeltem a környéket, a távolban zúgó gépek tompa hangját, ahogyan férfiak kiáltottak egymásnak munkájukat végezve, azonban egyik zavaró elem sem kötötte le igazán a figyelmem, csak az üres rész, melynek irányába vezetett.
- Szóval itt történt... - felesleges volt a szavakat kimondanom, hiszen ő hozott ide, léptei nyomán jutottunk a telepre és s most, hogy itt állok, ismét csak elfog a düh, újfent haragra gyúl szívem minden apró izma. - Beszéltél azzal, aki megtalálta? Mit mondott?
Nézek a lányra, arra a gyönyörű, független, erős nőre, akivé a majdnem kétszáz év alatt cseperedett, s csak sóhajtani volt erőm, amikor újra elvettem róla a figyelmem. Próbáltam a helyszínre koncentrálni, a körülöttünk lévő nyomokra, de mindegyik oly halványan vett minket körül, hogy képtelen voltam tisztán látni jelentőségüket.
- Hé, maguk mit ke...? - egy férfi zavart meg minket, nekem pedig elegendő volt csettintenem bal kezem ujjaival, hogy cafatjaira robbanjon szét halandó teste, vértócsát hagyva maga után a szeméttelep mocskában.
- Nem zavarhat meg minket senki és semmi! - jelentem ki vörössé váló íriszekkel és olyan kemény vonásokkal arcomon, mintha márványból vésték volna ki ábrázatom. - Add a kezed ... kérlek!
Nyújtom felé az ujjakat, melyek az imént még öltek, majd ha elfogadja azt, közelebb lépek hozzá, és még mielőtt ellenkezni tudta, magamhoz ölelem. Úgy szorítom őt, mintha soha el nem akarnám ereszteni, mintha örökké magamhoz akarnám láncolni, s ahogyan hátrafeszített karját ujjam karmával sértem fel, úgy szívom magamba vérét és Alesea lelkének hozzá kapcsolodó foszlányait.
- Ha ellenkezel, csak fájdalmasabb lesz... - nézek rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy a magyarázat nélküli támadás nem fog tetszeni neki, de szükséges, hogy indulatai vezéreljék, hogy dühödt haragot éljen meg miközben a rituálé lépéseit hajtom végre.
- Ne bántsd kérlek ... APA ... ne bántsd őt! - mindkettőnk elméjében egyszerre sikoltott fel egy hang, mely nekem ismeretlen volt, neki azonban annál közelebbi. - KÉRLEK!
Sikított újra, még rémisztőbben, mint az előbb, méginkább félelmet keltően, s ahogy elengedtem Luna vékonyka alakját és nyitottam ki a szemeimet, úgy láttam magam előtt egy találkozót, ismeretlen arcokkal és a lányommal. Aleseaval...