Le akarja tudni a dolgot, hogy utána végleg búcsút intsünk egymásnak és elfelejtsük a másikat örökre. Én azonban nem ezt akarom, nem erre vágyom, része akarok lenni az életének, akkor is, ha ő erről semmit sem akar tudni. Pedig mennyivel könnyebb lenne minden, ha elfogadna, ha látná annak a döntésnek a súlyát, amit annak idején meghoztam értük, most azonban csak a gyűlölet, a féktelen düh dolgozik benne irántam. Megérthetném, de elfogadni semmiképpen nem fogom!
- Rendben, legyen úgy, ahogy te akarod! - vajon hallotta a mondatom vagy szavaim csak úgy elsuhantak a füle mellett? Nem tudhatom, hiszen amilyen gyorsan felállt az asztaltól, az is meglehet, hogy csak magamnak jelentettem ki a beleegyezést. Viszont követtem, magam mögött hagytam az asztalt, az olajban sült csemegék halmait, a mártogatóst és az egyre inkább magára találó zsírgombócot. Hangtalanul, némán követem őt, majd kicsit gyorsítok lépteimen, hogy mellé kerüljek.
Szólhatnék, kérdezősködhetnék arról, hogy merre és hová megyünk, de hagyom, hogy vezessen, hogy ő diktálja a tempót és vezetőm legyen ezen a csendes úton. Cigarettára gyújtok, mert kell a pótcselekvés, szükségem van arra, hogy valamivel babráljak: egy olyan szokás, amit az évezredek során sem tudtam kordába hajtani. S ahogyan megtöltöttem a tüdőmet a fekete füsttel, egy sikátor mellett haladunk el, ahol hatalmas nagy kukásautó tolat felénk, s csak hirtelen mozdulatomnak hála nem ütötte el Lunat a figyelmetlen sofőr. Szemeimben harag gyúlt, gyűlölet, vad düh és zabolázhatatlan indulat, de visszafogtam magam, mert itt volt ő. Miatta nem ugrottam a vezetőfülkébe, miatta nem téptem ki a fickót a volán mögül, miatta nem perzseltem fekete szénné a felelőtlen munkást.
- Óvatosabban Luna! - csitítom magamban a szenvedélyt, s ahogyan rá pillantok, minden morcosság eltűnik belőlem, szertefoszlik a sofőr iránt érzett gyűlölet. - Nem akarlak téged is elveszíteni...
Sóhajtok hatalmasat, majd megvárom, amíg a teherautó elhalad előttünk, s ahogyan a munkás szemébe nézek, félelmet látok rajta, mintha tudná, hogy akár egyetlen csettintéssel is elvehetem az életét. Mintha tudná, hogy a gondolat erejével elzárhatnám az artériáit, mintha sejtené, hogy ujjaim apró mozdulatai is elegendőek lennének arra, hogy minden csigolyája a bőrén kívülre kerüljön.
- Fogjunk egy taxit? - teszem fel ártatlanul a kérdést, majd válaszát megvárva teszem meg következő lépésem.

Megállítottam a mozdulatot, melyel el kívántam hagyni az étteremnek csúfolt zabáldát, s ahogyan visszaültem a helyemre, úgy hallgattam a hangját. Annak ellenére, hogy fájdalom, keserűség volt benne, kedveltem a tónust, mellyel a szavait formálta, s átkoztam magam, igen, gyűlöltem magam amiatt, hogy eddig nem voltam része az életüknek és elmartam magamtól a lehetőséget, hogy jobban megismerjem őket. Persze mindenki úgy tudja, hogy nem érdekeltek, mindenki abban a hitben tengeti nemlétét, hogy a két leánygyermek, amivel annak idején az anyjuk áldott meg engem, inkább teher volt számomra, legalábbis nüansznyi kellemetlenség. Hiszen mennyire elleneztem, mennyire elítéltem Lilith és Sammael ténykedését, hogy vérükkel népesítsék be a Földet, hogy utódokat nemzenek a Mennyek és Poklok közé, s lám... Elég volt akkor egy apró pillantást vetnem rájuk, hogy a szerelmeseik legyek. S ó miért mentem bele abba az alkuba? Miért szakítottam el magukat tőlem?
- Ha ennyi adatik meg veled, akkor ezzel kell beérnem. - fájt minden szót kimondani, mintha mindegyik hang egy újabb izzó vas lenne a szívembe szúrva, de reméltem, egy apró kis sugár elmémben olyan hitbe kergetett, hogy talán meggondolja magát. Talán ad nekem egy esélyt, talán lehetünk egyszer apa és lánya. - Szükségem van rád... Olyan idegen nekem ez a világ, olyan nagyot változott, amióta a Pokolra száműztem magam, hogy képtelen vagyok eligazodni benne. Kérlek segíts és én mindent megteszek, hogy megtaláljuk a gyilkosát!
Vallok neki őszintén, majd közelebb hajolok hozzá. - Vigyél el oda, ahol történt. Látni ... érezni akarom, megidézni a történteket...
Sóhajtok és újra kinyújtom a kezem, bár nem számítok túl sok jóra azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni. Ahogyan az előbb, úgy most sem várom, hogy a bizalmába fogadjon, így nem is várok rá, csak folytatom.
- Persze neked nem kell végignézned, csak... Szeretném, ha ott lennél, ha ... támogatnánk egymást ebben. Persze csak, ha te is akarod. - hangom szelíd, simogató és talán egy kicsit fel is adtam önmagam azért, hogy a kedvére tegyek. Mert kell az érzés, hogy nem gyűlöl, hogy a szívében esetlegesen lehet egy apró hely számomra, hogy ne haraggal váljuk el majd a végén, hanem úgy tekintsünk egymásra, mint akik számíthatnak a másikra. Igen, pontosan ezt akarom, így szeretném, erre vágyom.
- Menjünk most vagy ... kérsz időt, hogy... Nem is tudom, kialudd magad? - mosolygok rá kedvesen, majd válaszát várva teszem meg következő lépésem.

- Igen Luna, anyád kért meg rá ... sőt, követelte, hogy hagyjalak el titeket! S miért? Mit gondolsz, hogy miért? - visszahúzom az el nem fogadott kezemet, majd orrnyergem masszíroztam meg sóhajom közepette. S már éppen megválaszoltam volna a saját kérdésemet, amikor elkiáltotta magát és felpattant a székből. Figyeltem szavait, a dühöt, a mérget, a gyűlöletet villanni kígyó szemeiben, s amikor újra leült, amikor az éltető oxigén után kapkodott, felemeltem bal kezemet és egyetlen csettintéssel szakítottam ki a valóságból és küldtem mindkettőnket egy álom szerű dimenzióba.
- Akkor legyen elég. - hangom fénytelen volt, csendes és csalódott. Körbenéztem az alaktalan térben, s csak csillagokat, a végtelen univerzum sötét feketeségét láttam, az asztalt és a két széket, ahol ültünk, de minden más eltűnt mellőlünk, a pillanat műve alatt vált köddé. És már Aleseat sem látta, kísértő szelleme már nem gyötörte a lelkét, s ahogyan elűztem fejéből a zavart okozó gondolatot, én is elveszítettem a reményt, hogy valaha olyannak lássam őt, mint amilyen a halála előtt volt. Mert amivé lett, azt képtelen vagyok elfogadni vagy elviselni...
- Soha nem akartam egyikőtöknek sem ártani. - őszinte vagyok és ezt látnia kell rajtam, s ahogyan az asztalra dőlök, melyről eltüntettem a tálcát és a csirkeszárnyak megszámolhatatlan sokadalmát, úgy folytatom mondandómat. - Amikor először találkoztam anyátokkal, gyönyörű szép volt, pontosan olyan, mint te... Magabiztos, kacér, felvilágosult, vicces és neki volt a legszebb mosolya, ami valaha láttam. Szerettem őt Luna, és tudom, hogy ő is szeretett engem ... és annyira hihetetlen volt, annyira váratlan, képtelenség, hogy én, a Pokol egyik hercege egy halandót? De megtörtént, s aztán megszülettetek...
Sóhajtok a mondandóm közben, kell ez a pár másodperc, hogy összeszedjem magam, de kétszáz év gyászát lehet pár pillanat alatt feldolgozni?
- Meggyűlölt utána. - elfordulok tőle, s egy cigarettát veszek elő, melyről pontosan tudom, hogy nem létezik, mégis a gondolata, a rituálé felett érzett nyugalom csillapítja lelkem káoszát, amikor meggyújtom. - Sajnálom, régi szokás...
S már oltom is el a szálat, mely így füstté válik, mint a pamacs, amit tüdőmből eresztek ki. - Isten hangját hallotta, kárhozatként gondolt rátok, mit tehettem volna? Megölöm? Elrabollak tőle titeket? Harcoltam a magam módján értetek, de nem volt elég, kevés voltam, ellágyultam, mert én még mindig azt a nőt láttam benne, aki egykor volt... Nem láttam más megoldást, minthogy elengedlek titeket, de próbálkoztam Luna, hidd el nekem, próbálkoztam, de amikor meghalt anyátok, kicsúsztatok a kezeim közül. Eltűntetek, mintha sosem léteztetek volna... Mégis mit gondolsz, én hogy éreztem magam, amikor kétszáz év után megláttam a nővéred lelkét a Pokolban? Mit gondolsz, hogyan találtalak meg annyi év után?
Ismét csak elfordulok tőle, majd felállok az asztalról és tarkómat masszírozva lépkedek jobbra-balra. - Ő ... odalent, már nem a nővéred. Ha előbb találok rá, ha közbe tudok avatkozni, ha korábban megtudom, talán... - azonban ebben a történetben nincs talán. Nincsen ha és senki sem teszi fel a "mi lett volna" típusú kérdéseket. A Pokol szörnyű hely, a legerősebbet is maga alá gyűri, s Alesea, legalábbis úgy, ahogyan Luna ismerte, már nem létezik, csak az elméjében. - Nekem csak a bosszú jutott belőle, ennyi maradt, ennyit tudok felmutatni... Ennyi vagyok. Nincs több, nincs más, csak te ... és mégsem akarsz magad mellett. Persze, megértem... Elfogadom!
Emelem meg a hangomat az utolsó szónál, majd ismét szembe fordulok vele, ujjaim az asztal lapján kopognak, és életemben először nincsenek szavaim a folytatásra. Képtelen vagyok folytatni, tenni vagy mondani bármit, csak állok ott összetörten, kínban és fájdalomban, s az egyetlen, aki megváltást adhatna, gyűlöl. És megvet. Én pedig csak annyit tudok tenni, hogy igazat adok neki, hogy elengedem őt.
Luna csettintésem utolsó zöngéit hallhatja immáron az általa ismert realitásban, s páran felénk is fordulnak, bólogatva jegyezve meg, hogy ez bizony betyáros egy hangvihar volt! Engem azonban egyikük tekintete sem érdekelt, csak a lányom figyelmét akartam. - Üdvözlöm Magnust!
Ezt tekinthette úgy is, mint utolsó, végső elköszönést, mintha elfogadnám, hogy rám sosem fog úgy gondolni, mint arra a másik boszorkánymesterre. Talán elég lesz rá újabb kétszáz év, hogy megszokjam ennek gondolatát.

Szavainak áradata üti meg dobhártyámat, ahogyan számára tökéletesen világos és talán előre betanult szöveget mond fel, s miközben figyelem őt, néha-néha bólogatnom kell a felvetéseire. - Mint eminens diák a leckét...
Szúrom közbe egy lélegzetvétele közben, s amint kirajzolódni látszódik feltételeinek hálója, úgy dőlök ismét előre, közelebb hozom magam lényéhez és fúrom tekintetem az övébe.
- Ennyi? Ennyit akarsz tőlem? - morranok fel, s a pillanat műve alatt elmémben tomboló orkán ugyanilyen hirtelenséggel csitult csendes fuvallattá. - Feltételeket szabsz, melyekbe nekem nincs is beleszólásom?
Sóhajtanom kellett ismét, majd kinyújtom felé a tenyerem az asztalon, azt várva el tőle, hogy sajátját az enyémbe tegye. Várok, türelmesen és kellő nyugalommal ahhoz, hogy ne támadásnak vegye a mozdulatot, majd ha sikerült elnyernem bizalmát, ujjaim az övére feszültek. Ellenkező esetben csak megrázom a fejemet, de döntsön bárhogyan, nem szab határt cselekvése további mondandómnak.
- Annyira hihetetlennek tűnik, hogy az életed része akarok lenni? Egyikőtöket már elvesztettem azért, mert ígéretet tettem anyátoknak, de Alesea halálával minden megváltozott. Dühös vagyok, gyászolom őt, pedig nem is ismertem, te pedig el akarod marni magad tőlem, mert... - elcsendesedtem egy pillanatra. Talán többre is, de fájtak a szavai, annak ellenére, hogy nem is ismerem őt. Nem tudom, hogy mi vezérli, milyen gondolatok élnek a fejében, miért vált azzá a nővé, ami és aki lett belőle a két évszázad alatt. - Látni szeretném őt, engedd, hogy a te szemeiddel lássam őt!
Szorítok tenyeremen, ha az imént engedett a kérésemnek, s ahogyan kiterjesztem a tudatomat, ahogyan talán támadásnak vélheti démoni erőm letaglózó erejét, úgy férkőzöm gondolatai közé, úgy hatolok elméjének védbástyái mögé.
- Engedd hozzám közel Lulu! - hallom őt, s hatalmasat nyelve fordítom fejemet oldalra, ahol látomásként jelent meg lányom szeme előtt a testvére, de még nem látom, szemeim vakságra ítéltettek látványára.
- Különleges a kapcsolatotok, két testben élt egy lélek és el sem tudom képzelni, milyen fájdalmat érzel, hogy ő már nincs, de oszd meg velem, mutasd meg, had gyászoljak veled! - szavaim immáron a fejében csengtek, akkor is, ha kezünk nem ér össze, hiszen nem kell más kapocs közöttünk ehhez, mint a vérkötelék, ami apa és lánya között létezik. - Kérlek Luna!
- Kérlek Lulu, mutass meg neki... - Alesea ujjai a sajátomra fonódtak, s mintha elektromosság nyaldosná bőrömet, úgy villanyoz fel lelkének közelsége.
- Őt érzem igaz? Ő érintett meg? - suttogom ismét az elméjébe, s egyetlen, apró könnycsepp zubog végig arcomon, melyet félszeg mosollyal ölelek a keblemre és hagyom, hogy hulljon alá a csirkeszárnyak gőzébe.

Nem érdekelt hogyan, de kimondta. Nem érdekelt, hogy szinte csak sziszegte a szót, hogy egyfajta hányingert kellett leküzdeni érte, de ajkain megjelent a kérés és nem volt boldogabb démon ebben az étkezdében nálam, hogy hallhattam a hangját. Ujjamat felemeltem, apró türelmet kértem tőle a további mondandó előtt, majd becsuktam a szememet és kicsiny mosollyal hallgattam elmémben újra és újra a kérlek szócskát. Diadalittas volt a jelenet, mégsem dörgöltem az orra alá, s amint újra kinyitottam pilláim, úgy másként is néztem az én szeretett lányomra. Mert viselkedhettem bárhogy, perzselhettem fel lelkét egy vízióval, hanyagolhattam el majd két évszázadon keresztül, ő mégiscsak az enyém volt és ez olyan kapocs, amit viselkedése sem írhatott felül.
- Feltételeid vannak? Halljuk őket, s eldöntöm, mennyire leszek kegyes... - nevetem el magam, majd mint aki a gasztronómia csúcsait ostromolja, úgy vetem bele magam ismét a mártogatós és a csirkefalatkák kétes világába. Egy, két ... sőt, három falatot eszem belőle, figyelem őt, és nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy mennyire hasonlít rá. Mennyire az anyja ajkait örökölte, a fülének formáját, és azt a pici ráncot a homloka közepén, ami csak akkor látszódik, amikor igazán mérges. S az apró jegy most is ott ül az arcán, most is látom rajta mennyire haragos.
- Azt viszont megígérhetem, hogy nem fogsz belebolondulni. Tekints rá, mint egy ajándék...
- Igen Lulu, tekints rám ajándékként! - Alesea alakja jelent meg mellettem, s mintha észre sem vettem volna, úgy mondtam tovább a szavaimat, pedig lányom nővérének képe a vállamra tette mindkét tenyerét, s mosolyogva fektette fejét a pillanatnyi fekhelyre. S ahogyan tovább beszélek, talán látom Luna figyelmét elkallódni, talán észreveszem, hogy már nem osztatlan a felém küldött érdeklődés, hogy esetlegesen a vállam fölötti részre koncentrál, s ahogyan mélyet sóhajtok, úgy válik köddé nővérének alakja.
- Vigyázz, ne dühítsd fel újra!
- Figyelsz rám egyáltalán? - rázom meg a fejemet, majd sóhajtva dőlök hátra a székemben és csendesen a tálcára dobom a megkezdett falatot. - Tudom, hogy rosszul indítottuk a megismerkedésünk, de reméltem, hogy tanultál a hibáidból és komolyan veszed a kérésem súlyát...
- Tanulj a hibáidból Lulu! - kacagott fel Alesea ismét, s ami csirkeszárnyat én az előbb eldobtam, ő felemelte és a szájához emelve harapott belőle hatalmasat.
- Elmondanád, hogy mi olyan rettentően érdekes a vállamban? - háborodom fel ismét és észre sem veszem, hogy a szemeim tajtékzó lángokat szórnak, arcom pedig olyan haragos grimaszt ölt magára, hogy akár újra elemészteném testét a tisztító tűzben, de most nem egy látomás képében, hanem a valóság végleges lezárásával.

Mindig is szórakoztatott, ahogyan a halandók küzdenek mások életéért. Mintha csak kötelességük lenne, hogy mindent megtegyenek azért, hogy az előttük szenvedő nyerjen még egy napot, órát ... percet. Pedig, ha tudnák, hogy mindez hasztalan, minden törekvésük oktalan próbálkozás a megállíthatatlan ellen, akkor talán beletörődnének a sorsukba és elfogadnák, hogy semmit sem jelentő jelenük egy apró porfing az univerum végeláthatatlan nagyságában.
A monstrum még mindig nem volt jobban, de hogyan is lehetne, hiszen amíg nem oldom fel a rontást, addig nincs ember e világon, aki segíteni tudna rajta. Ők mégis igyekeznek megváltást találni neki, szívét masszírozzák a Stayin' Alive ritmusára, s a dal hangjegyei az én fejemben is megjelennek, mosolyra és nevetésre ingerelve addig is remekül szórakozó kedélyem.
Éppen egy újabb falatot toltam be magamba, élveztem az ízek és textúrák kellemes harmóniáját, amikor megláttam őt, a lányom. Feldúltan, idegesen lépdelt felém és ahogyan letette magát velem szembe, úgy állta útját az eddigi szórakozásokmnak. Sóhajtottam, majd megráztam a fejemet. - Neked is szép napot lányom... Ünneprontó!
Üzentem felé pikirten, majd ujjammal csettintve engedtem el a zsírpacák tüdejét, aki erre hosszú hörgéssel lélegzett fel.
- Vigyék ki, a friss levegő biztosan jót tesz neki! - kiáltom a bámészkodók felé, majd amikor látom, hogy megpróbálják felsegíteni, ami valljuk be, embert próbáló virtus, minden figyelmem Luna felé fordítom, aprót cuppogva ajkaimmal. - Egyél pár falatot, mintha csont és bőr lennél!
Nevetem el magam, majd egy újabb falatkát nyomok be, s kissé telé tolom a tálcát, hogy nyugodtan vegyen belőle, ha szeretne.
- Csináltam veled bármit is? Addig még rémlik a dolog, hogy tiszteletlen voltál velem. Utána, ha jól rémlik, helyretettem a dőreséged, és végül otthagytalak a sikátorban, mint eb a szarát. Ezt nem lehet csak úgy visszacsinálni, nem mehetek vissza az időben és beszélhetlek le arról, hogy ilyen mufurc legyél! - nevetek fel, majd egy alkalmazottat figyelek, amint az előbbi malőr utórengéseit takarítja fel egy felmosóval. Pontosan ez az, amit mindenkitől elvárok, alázatot és odaadást, a feladatra való koncentrálást és azt, hogy tudják, hol a helyük. Luna ezek egyikét sem bizonyította viharos találkozásunkkor, s most mégis parancsol, ügyet sem vetve arra, hogy éppen egy színházi előadást csodáltam, miközben kétséges eredetű nassolnivalóval tömtem a fejemet. Felháborító!
- Annyi viszont mindenképpen letisztult előttem, hogy nem igazán vetted a lapot. Még mindig azt hiszed, hogy egy szinten állunk, hogy beszélhetsz úgy velem, mint egy útszéli kéregetővel, hogy megengedheted velem szemben ezt a hangnemet... Fel kell elevenítenünk a tananyagot vagy képes vagy higgadtan, nyugodtan beszélgetni velem?

Fogalmam sem volt, hogy miért éppen ezt a helyet néztem ki magamnak, de ahogyan szembe találkoztam azzal a hatalmas, nagy plüssegérrel, tudtam, hogy nekem ezt az éttermet meg kell látogatnom. Figyeltem a sorbanállókat, az asztaloknál ülőket, néztem, ahogyan magukba tömik az olajban sült és szénhidrátban gazdag fogásokat, s képzeletben már dörzsöltem a tenyeremet, hogy mennyi, de mennyi lélek kerül majd Beelzebub hercegségének szolgasorába.
- Üdvözöljük a Chuck E. Cheese's-ben, miben segíthetek?
- Szia Kedvesem! Milyen kellemes fogadtatás! Legyen mondjuk egy ... őőő ... mondjuk...
- Haladjon már ez a sor csessze meg! - egy öblös férfihang kiált felém, s ahogyan megfordulok, egy két méter magas, kétszáz kilós zsírtorony vörösödik mögöttem, akinek nem biztos, hogy ezt az éttermet kellett volna választania, hiszen már az is szuszogásra bírta, hogy kissé megemelte a hangját.
- Egyesek milyen bumfordiak, nem? Mindegy, mindegy... Egy XL Party csirkeszárny tálat kérek Kedvesem és hozzá egy diétás kólát! Vigyáznom kell az alakomra - felnevetek, mire a pénztárban álló lány is megenged magának egy apró mosolyt.
- Lehetne gyorsabban? - ismét csak gömbőcke türelmetlenkedik, s én csak sóhajtva, fejemet rázva próbálom kizárni az aurámból. A velem szemben álló lány már éppen elnézést kérésre nyitotta volna a száját, de mosolyommal hárítottam udvariasságát.
- Ne is törődj vele ... Esther! - pillantok a névtáblájára, majd készpénzzel fizetem ki a számlát és pár pillanattal később már egy tálcával a kezemben keresek egy megfelelő helyet magamnak. Egy központi asztalt választok, de még mielőtt elfoglalom a helyem, megállok a vaskos tokájú férfi előtt.
- Mit akarsz? Nem tetszik valami bunkókám?
- Csak azon tűnődöm, milyen gyorsan érnek ki a mentők... VALAKI HÍVJA A KILENCTIZENEGYET! - kiáltom el magam, majd figyelem, ahogyan a hegyomlás eldől, miközben szájából szükre hab és felköhögött vér szakad ki. Vállat vonok a helyzet felett, s miközben a rokonsága aggódva gurul mellé, leülök a székemre és lassú haláltusáját figyelvén kezdek hozzá a csirkeszárnyakhoz.
- SEGÍTSEN VALAKI! - ordította a feleségének tűnő gömbszerkezet, miközben én a BBQ ízesítésű szárnyharmadot merítem meg a kéksajtos mártásban, s ahogyan először tapasztalom az ízek forradalmát, úgy szalad össze a számban a nyál és értem meg, hogy röfögő sortársam miért siettetett annyira.
- Tudom, nehéz lesz, de fordítsák az oldalára, le ne nyelje a nyelvét! - mosolygok a zűrzavarra, majd bólogatva ismétlem meg címszavakban a ajánlást fogaim között morzsolva a kellemesen átsült húst.- Az oldalára. Megfullad ... a nyelve...
Váltok egy mézes-citromos falatra, s kicsit már sajnáltam is az előttem vergődőt, hogy ő soha többé nem kóstolhatja ezt a mennyei mannát.
- Ez az, ne adják fel! - biztatom őket, majd egy pillanatra megszeppenek a rám szegülő tekintetek miatt, azonban ez sem tántorít el attól, hogy egy csípős szárnyat toljak magamba.