Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

--- Szabad játéktér ---

sariel & leviathan

wanna know a secret?

Megannyi következménnyel számolt, mikor felkereste a férfit, de most úgy érezte, mintha lelkének utolsó kis darabkáját is halálra nyúznák. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a férfi megpecsételte, mintha ezzel csak a sajátjának nyilvánította volna. Szeretett volna annak szorításából, birtokló csókjából kiszabadulni, de tudta, hogy addig míg meg nem kapja a maga által áhítatot választ addig úgy sem ereszti. Szinte érezte, hogy egyre közelebb és közelebb van a pillanat, ahogyan a felismerés beleivódik a férfi elméjébe, ahogyan a sajátján keresztül küzdi át magát. Nem volt védelem, nem volt mi megóvja a betolakodótól, egyszerűen csak elméjének minden egyes darabját falta fel, mintha minden hozzátartozott volna. Utálta ezt a kiszolgáltatottságot. Gyűlölte.
- Hmm, szóval most már fontos lennék a számodra? - A gúny csak úgy süt a hangjából, de nem is igazán tudja feldolgozni, hogy mi mindent jelent ez számára. Egy újabb férfi, akinek alárendeltetett. Először Azazel, most pedig Leviathan. Már nagyon kezd elege lenni az uralkodni kívánó férfiakból.
Mégis, ahogy az energiáját átadja, úgy telik meg minden porcikája élettel, mintha a fájdalma is megszűnt volna az egyedüli lüktetés a bordái között volt jelen, de az sem tűnt már koránt sem olyan vészesnek. Talán hálásnak kellene lennie azért, hogy megkapta erejének töredékét, hogy feltöltötte törékeny, szinte már emberi testét energiával, amelytől megfosztották. Mégsem tudott az lenni, hiszen pontosan tudta, hogy mivel jár ez az egész. A jel a mellkasán ott pihent, s amíg ott lesz nem is lehet igazán szabad. Pedig neki mindennél többet jelentett a szabadsága.
- Huh, veszélyesen az igazi az élet. - El fogja érni, hogy megkeserülje. Amiért lenézte, amiért meggyalázta. A hajára lépett. Úgy viselkedett vele, mintha csak egy rongydarab lenne. Pedig ennél sokkal több. Habár erejének nagy része most hozzá kötődik idő kérdése csak, hogy minderre valahogy megoldást találjon. Lehet, hogy kap majd még pár pofont az élettől, a sorstól és a kegyetlen férfiaktól.. De előbb vagy utóbb megtalálja a megfelelő partnert, aki majd segíteni fogja őt a bosszú-hadjáratában.

❖ Megjegyzés: akkor azt hiszem köszönöm a játékot Padok 124822942

Egy bukott angyal elméjében dorbézolni olyan régen elfelejtett élmény volt, melyet most jó újra megtapasztalni, érezni, magamba fogadni, s ahogyan a gondolatait fürkészem, olyan helyekre is benézek, olyan féltve őrzött tiktokról is lerántom a leplet, amit valószínűleg soha nem akart senkivel sem megosztani. A jel azonban túl erős volt, olyan hatalmas, ami talán még Isten erejével is vetekszik, ami még a legerősebb elmét is nyitott könyvvé varázsolja számomra. S ahogyan a lakatok és láncok kusza hálóját elkotrom, úgy látom meg az információt, amit mindennél jobban tudni akartam. Ahogy a Sammaelről gyűjtöttek sorrendbe állnak, ahogyan a hazugságok és csalfa mondák igazzá vállnak előttem, úgy kezdem el én is elhinni, amit az előbb csak szavakkal köpött felém.
- Szóval minden igaz... - suttogom az elméjébe, mindent felülíróan zengem tele a fejét a csendes felismeréssel, majd amikor már mindent megtudtam, amit csak akartam, elválok tőle, elszakítom magam lágy ajkainak perzselő csókjától. Szuszogva figyelem őt, ahogyan menekülni próbál, amint szemeibe újra parázsként tér vissza a magabiztosság, ahogy szinte hallom hangján szólalni az "Én megmondtam..." című pökhendiséget. Azonban egyelőre semmi ilyet nem mond, még mindig a padlón elterülve figyeli a történéseket, részese egy olyan cselekménysorozatnak, amire neki kevés vagy inkább semmilyen hatása nincs.
- Meggyőztél Sariel, hiszek neked! - jelentem ki a nyilvánvalót, hiszen viselkedésemből, tekintetemből ő is tudhatja, hogy amit láttam a fejében tényként kezelt valóság volt a számomra. Felnézek a templom freskójára, figyelem a megsárgult, elfakult festék formáit és alakját, magamba szívom a látvány nyújtotta gyönyörűséget, majd egy hirtelen mozdulattal felegyenesedem és cipőim orrával a fejénél állok meg, hajára lépve rá tartom még mindig vízszintes helyzetben. - Még a végén meg kell tartanom az adott szavam...
Mosolyogva nézek le rá, majd aprókat topogva lépek hátrébb és leguggolok mellé, mellére markolok rá, majd a művemet csodálva figyelem a mellkasát elcsúfító tetoválást perzselő nyomait.
- A kereszt viszont marad. Szeretem tudni, hogy merre járnak a nekem fontosak, szóval amíg hasznosnak ítéllek, addig tekints magadra úgy, mint aki a védelmem alatt áll. - mosolygom el magam, majd a szemeibe nézek, hosszan fürkészem a vonásait, elveszek angyalian tökéletes ábrázatának íveiben, majd újra fájdalmat okozok neki, karmaim a bordák alá kúsznak, mintha csak ki akarnám tépni tüdejének pulzáló labdacsát. - És most... Az alku rám eső része!
Sziszegem a szavakat a fogaim között, majd szemeimbe obszidián csíkokat varázsolok, s ahogyan újra rámarkolok a mellére, démoni energiáim apró szeletét adom át neki, annyit, amennyivel az eltörött csontok újra összefornak, a meghúzódott izmok ismét fellélegezhetnek, a kékre és zöldre váló bőre pedig ismét csak hófehérré válhat. Itt azonban nem álltam meg, egy utolsó és végső ajándékot nyújtottam át neki, egy apró, de annál fontosabb képességre tanítottam meg.
- Immáron a pokol tüze fortyog az ereidben, tanuld meg használni, uralni, tanulj meg gyilkolni vele... Tombold ki magad és szórakozz egy kicsit! - suttogom ismét neki, majd elrántom a kezemet, s ahogyan karmaim előbújnak a bőre alól, úgy gyógyulnak be az ott ejtett sebei is.
Felálltam és lassú tempóban indultam el a kijárat felé, majd egy pillanatra még megálltam, egy másodpercre újra felé fordultam.
- Még valami... Nehezen viselem, ha bosszút akarnak rajtam állni, még a gondolatát is felejtsd el! - nevetem el magam, majd kivágom a hatalmas ódon kapu egyik szárnyát, hogy eltűnjek a melengető délután utolsó napsugaraiban. Már csak egy ló hiányzik alólam...

Tárgy: Re: Padok Szer. Aug. 01 2018, 20:06

sariel & leviathan

wanna know a secret?

Amióta csak a földre érkezett gyengének és törékenynek érezte magát, hiszen Azazel gondoskodott róla, hogy angyali mivoltának minden apróságától megfosszák abban a pillanatban, hogy földet ért. Egy valamit azonban soha nem vehetett el tőle a vágyat, a kíváncsiságát, a szomjúságot a hatalomra. Hiszen mindig többet akart, sokkal többet, mint amit megkaphatott. Mivel fizikailag koránt sem volt mondható ellenfélnek egy másik démon számára, főleg nem egy bukott angyallal szemben még akkor sem, ha ő maga is ez volt. Még mindig mérhetetlenül hiányolta szárnyait, amelyek egykoron békével töltötték el, ugyanakkor hihetetlen dicsőséggel is.
Most pedig úgy hevert a földön, mintha már semmi sem maradt volna meg ebből. Egyedül az igazság volt, amely erőt és hatalmat adhatott neki mégis ez volt az, ami most ilyen keserű sorsra kárhoztatta.
A férfi közeledő alakja rémülettel töltötte el és szeretett volna küzdeni, de ereje vészesen fogyóban volt arról már nem is beszélve, hogy látása is teljesen homályossá válik a fejét ért sérüléstől kapálózik, ellenkezni próbál, de minden próbálkozása kudarcba fullad és megérzi éles karmait a mellkasán az égető érzés, amely szinte a "lelkét" perzseli, könnycsepp gördül végig az arcán, miközben fájdalomtól teli éles sikolyok hagyják el az ajkait és kétségbeesetten megremeg a teste, ahogy egyik pillanatról a fájdalom megszűnni látszik, majd egy forró csókkal pecsételi meg a mellkasán elhelyezkedő jelet, szinte érzékeli, ahogy a férfi az elméjében táncol.. Minden egyes pillanatába betekintést nyer, keresi kutatja a pillanatot, az arcokat, a démonokat, akiknek közelébe férkőzött, hogy mennyi szálat mozgatott meg azért, hogy minden mende-mondát megtudhasson, hogy láthassa a valóságot, hogy szemei elé tárulhasson valami, amiről mindenki azt hitte, hogy lehetetlen. Sammael visszatért. Ostoba boszorkánymesterek idézték meg úgy, hogy nem is sejtették milyen pusztítást hoztak a világukra, de sosem fogják sejteni, hiszen halál lett tettük gyümölcse.
Elméjének belső kapirgálása talán még jobban fájt, mint maga a jel, amely most már makacsul díszíti a mellkasát és maradék erejével püföli, tolja a férfit, hogy újra szabad lehessen. - Tán még ez sem volt elég a számodra? - Düh és zavarodottság keveredik a tekintetében. Egy dolog biztos. Sosem felejti el ezt a pillanatot, amikor ilyen kegyetlenül kihasználták. Gyűlölt gyengének lenni. Főleg egy férfival szemben. De ezt még megkeserüli.. Biztosan megkeserüli. Gondoskodni fog róla.

❖ Megjegyzés: ha valami nem jó csak szólj! Padok 124822942

Lépésről lépésre kerülök egyre közelebb hozzá, hallgatom a vitriolos szavakat, s már majdnem válaszoltam volna neki, de a pap meggondolatlanul elém állt és karakán önbizalommal - vagy csak annak látszatával - bírt tétovázásra. - Tényleg feláldozná magát egy ilyen féregért?
Kérdezem tőle őszintén, majd a szemeiben látom, hogy komolyan gondolja az egészet és eltántoríthatatlanul kiáll a számára ismeretlen bukottért. Csak megrázom a fejemet és sóhajjal ajkaimon lépek közelebb hozzá, s még mielőtt hátrálni próbálna, mutatóujjammal a homlokára osztok ki egy fricskát, amitől a férfi rohadt nádként dől el, hiszen szervezete azonnal eszméletvesztésbe menekült.
- Szóval azt mondod, hogy többet tudsz nálam? Lehet, hogy ezzel időt nyertél magadnak még ezen a sárgolyón, de biztosíthatlak, már nem tart sokáig a szenvedésed! - megállok felette, majd úgy nézek le rá, mint ló a nyúlra, s miközben jobb karom ujjain karmok törtek elő, a medencecsontjára ülök, ezzel is kissé emelve a benne tomboló kínokat. - Tudod, szeretek rajzolni... És a kedvenc vásznam a mellkas, mutasd csak a tiédet, hadd látom, vajon megihlet a látványod?
Nevetem el magam, majd bármilyen ruha van rajta, feltépem azt a mellei fölött, s ha még melltartót is visel, azt is az enyészet sorsára bízom. S ahogyan apró halmai kivillantak előttem, majdnem vágyat ébresztett bennem hirtelen és kierőszakolt meztelensége.
- Hallottál már a keresztemről? Nem kell megijedned, teljesen biztonságos és segít nekem abban, hogy belelássak a legféltettebb titkaidba, hogy tanúja legyek a legbensőbb gondolataidnak, hogy megtudjam, tényleg igazat mondasz, amikor megvádlod Sammaelt! - hajolok fölé és ha a kezeivel próbál kapálózni, ha menekülöre akarja fogni, biztosítom arról, akár erőszakkal is, hogy maradnia kell.
Végig a szemeibe nézek, ahogy a karmokkal meghúzom az egyeneseket, ahogyan az íveket alakítom ki, hiszen már oly sokszor csináltam, hogy minden egyes mozdulat az ujjaimba ivódott. S nem fogtam vissza magam, hiszen minden egyes vonal égette, perzselő lávaként lobbantotta lángra a bőrét, s minden egyes sikolya, minden fájdalomban fogant kiáltása új erőt adott, hogy folytatnom kell.
- Lássuk, mi igaz abból, amit mondtál nekem! - fejezem be a tetoválást, majd egyenesen a feje fölé hajolok és miközben a szemeibe nézek, tekintetem obszidián gyöngyként kémleli az ő íriszeit. - Gyerünk, az igazat, a szín tiszta igazat, Atyánk téged úgy segéljen!
Megcsókolom, tűz forró tapasszal pecsételem meg a szentségtelen kapcsolatot, s elméjébe hatolok, annak legmélyebb és legeldugottabb bugyraiba. Látnom kell, tudnom és éreznem, hogyan tudta meg, miként került birtokába az ismeretnek.

sariel & leviathan

wanna know a secret?

Tudta jól, hogy az igazság koránt sem lesz olyan könnyen emészthető a férfi számára, mint az remélte. Reménykedett egy békésebb kontextusban, de mégis a szorítása volt, ami erősödött a nyaka körül szinte a levegőt is kiszorította a tüdejéből. Egy aprócska könnycsepp gördült végig az orcáján, mint a fájdalom jele, hiszen akármennyire is voltak természetfeletti lények a fájdalmat egymás között még igen is képesek voltak élvezni. Habár könnyebben viszonyultak a fájdalomhoz néhányuk talán még egy kicsit élvezte is. Ő azonban csak bizonyos körülmények között élvezte a fájdalmat s jelen pillanatban, ahogy eltiporni készülték, mint egy bogarat egyáltalán nem őrült az erőkülönbségnek. Ostobaság volt, hogy elé állt az igazsággal még azelőtt, hogy Sammael hivatalosan is visszatérhetett volna, hogy hírét vihették volna az apróbb madarak egyenesen a fejesekhez, hiszen akkor bizonyítható lett volna, hogy igazat beszél. Igen ám, de ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy akkor egy másik kismadár vitte volna hírül számára, hogy a lányát maga a Halál lovasa ölte meg. Talán véletlen, talán haragból, indíttatásra okot nem keresett. Abban biztos, hogy azt majd a férfi fogja megtalálni saját magának.
Egyenesen az egyik tartóoszlopnak vágódik és felszisszen fájdalmában, ahogy érzi koponyájának repedését. Szinte minden elhomályosul előtte, nem is érzékeli a körülötte történő eseményeket, levegőért kapkod, hiszen tüdejének az elmúlt percekben kegyetlenül nélkülöznie kellett. A becsapódástól azonban még a háta, a gerince is megsérült, amitől fájdalmasnak ígérkezik minden egyes próbálkozása arra, hogy talpra erőszakolja magát. Nem menekül. Nem az a fajta, de most mégis retteg a haláltól, ami olyan könnyedén lebeg körülötte, mintha csak egy régi ismerőst várt volna odahaza. Nem akar elveszni a semmiben, hiszen olyan sokat jelent számára a hatalom, az küzdelem, a győzelem. Ezekhez pedig elengedhetetlen, hogy éljen.
- Tényleg azt hiszed, hogy eléd álltam volna, ha amit mondok az nem igaz? Nem kívánom saját halálomat, ennyire ostoba még én sem vagyok, kedves Leviathan, de köszönöm szépen a lenéző stílusod. Talán, ha jobban odafigyelnél a dolgokra tisztában láthatnád a világot és rájöhetnél, hogy valami megváltozott. Hogy újra köztünk van és a világunkat járja. De gyerünk ölj csak meg! Büszkén távozom az élők soraiból tudván, hogy a saját ostobaságod taszított oda engem, hiszen úgy távozni, hogy többet tudok, többet érek, mint a pokol egyik hercege.. Igazi dicsőség. - Halovány mosoly kúszik az arcára, miközben próbál abba az irányba nézni, ahonnét a hangot hallotta és remélhetőleg tekintetével is valahol a férfiéhez közel van. Jelen pillanatban azonban még lassan indul be a gyógyulás folyamata, ami a homályosult látásával, szinte nem is kíván foglalkozni sokkal inkább a komolyabb sérülésekre fordítja a figyelmét.

❖ Megjegyzés: ha valami nem jó csak szólj! Padok 124822942

Ahogy kimondja a nevet, harag és mérhetetlen düh önti el a tudatomat, s ujjaim olyan erősen szorítanak rá a nyakára, hogy csak egy apró mozdulat kellene, hogy eltörjem azt. Figyelem szenvedését, talán még a könnyét is látom kicsordulni az erőlködéstől, s lelki szemeim előtt látom, hogyan feküdne élettelenül az oltár előtt, amikor meghallok egy kilincset kattanni, az ajtó ódon szárnyát nyikorogni, s már érzem, egész lényem tudatában van annak, hogy már nem ketten vagyunk a hatalmas templom hűvösében.
Egy fiatal pap pillantását csípem el, földbe gyökerezett lábai nem engedik, hogy megmozduljon, arcán a kifejezés pedig a döbbenettől, a félelemtől és a kétségbeeséstől torzult el. - Nézze atyám, hazugot fogtam! Milyen bűntetést érdemel a fattyú?
Választ természetesen nem kapok, a szent embert még mindig saját érzései zárják fogságba, még mindig értetlen arccal figyeli kettősünket, még mindig tehetetlenül ácsorog előttünk. Talán imát mormol magában, hiszen látom ajkainak hangtalan mozgását, s a templom okozta bizsergés, mely azóta kellemetlenkedik a testemben, amióta beléptem erre a kárhozott helyre, mintha erősödne. Mintha tényleg hallaná szavait apám, mintha tényleg segítségére lenne a zsolozsmált zsoltár, de lehet, csak a fejemben létezik mindez, megzavarva minden érzékem egyszerre.
- Sammaelt nem látta senki már egy évezrede... Ez a legjobb hazugság, ami eszedbe jutott? - vicsorgom a nőre, majd félrekapom róla a fejemet.
- Ké-kérem engedje el! - vékony hangja volt a férfinek, mégis betöltötte az egész teret, körbejárta az egész hajót, az oltárokat, a márványból faragott szobrokat.
- Ne sajnálja a kígyót atyám, ne ragadtassa el magát áspis tekergőzésétől! - válaszolom a kérlelésre, a könyörgésre.
- Ez Isten háza, erőszaknak itt semmi helye! - talált magára egy pillanatra a férfi, mire én csak elmosolyodtam és amilyen erővel csak tudtam, az egyik oszlophoz vágtam Sariel meggyötört testét. Talán hallottam a csontok ropogását, talán sikoly is elhagyta ajkait, de annyi biztos, hogy ahol találkozott a roppant kőtömb kemény felületével, pókháló szerűen roncsolódott az addig makulátlan anyag. - Ezt azonnal fejezze be!
Felnevettem a karakán kiállást tapasztalva, egy pillanatra el is feledtem a bukott jelenlétét és a paphoz közelítettem, lassú, kimért, megfontolt lépésekkel. - Tudja atyám, sok hazugságot hallottam már életemben, de az egyik legnagyobb éppen most hagyta el a száját. Ó mennyi, de mennyi ember halt meg Isten akarata miatt, mennyi, de mennyi lélek rothad a Pokol legforróbb bugyraiban, mert az Ő nevében cselekedtek... Mennyi, de mennyi hitetlennek kellett meghalnia, csakhogy az Ő háza felépüljön valahol.
Lépek közel a férfihez, majd közel, egészen közel hajolok hozzá.
- Nem válaszolt a kérdésemre atyám... Mit érdemel a bűnös, aki hazudik? Mit ír a te szent könyved erről csuhás?
- A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál...
- Halál... Hallottad Sariel? Az Úr szólott és méltó bűntetést rótt ki bűnös lelkedre! - kacsintok a papra, majd vállára teszem a kezemet, s fülébe súgok szavakat apró mosolyommal. - Még találkozunk atyám...
Felejtem el őt és újra a bukott felé fordulok, hogy ugyanolyan lassú lépésekkel kerüljek hozzá közelebb, mint ahogyan a férfi közelségébe kerültem. - Remélem drágám, megbékéltél mindennel, ami szent és kedves számodra... És nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek mit érdemelsz, ha hazudsz nekem!

sariel & leviathan

wanna know a secret?

Őszinte kíváncsiság költözött a lelkébe, hogy vajon mégis milyen káoszt, vagy éppenséggel nézeteltérést kíván majd ez a lépés létrehozni a két fél között. Persze többnyire a valóság koránt sem tükrözi a teljes igazságot. A képzelet mindig egy színesebb változatot fest le, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagy érzelmi kötődéseket, amelyek erős befolyásolói lehetnek egy adott helyzetnek. Ebben az esetben pedig talán jobban is, mint kellene.
- Soha nem szabnám meg, hogy ki mit gondoljon. Az egy olyan dolog, amit habár befolyásolni lehet, de mindenki magának határozza meg, hogy akar-e engedni a külső behatásoknak. Atyánk lehet, hogy egy kegyetlen rendszert épített fel, de talán azok igazán az ostobák, akik vakon követik minden egyes régi kis szabályait. Hiszen én sem lennék itt, ha néhány kisokos nem tett volna nekem keresztbe. - Mindig óvatos volt legyen szó bármiről. Nem akart bajba kerülni, hiszen nem kívánt lepottyanni a mennyből még akkor sem, ha tudta jól, hogy idelenn annyival könnyebb lenne számára az élet. De talán mindig is félt egy része szembeszállni Azazel-el, akiről sejthette, hogy koránt sem lesz olyan megbocsájtó, mint azt ő szeretné.
- Inkább azt mondanám, hogy ki nem akar előre törni? Megannyi viszály zajlik odafenn, aminek közepette igyekeznek egymást teljesen elpusztítani. Talán mondhatnánk azt is, hogy nem vagyok több, mint járulékos veszteség és még azelőtt kikászálódtam odafentről, mielőtt elszabadult volna a pokol. - Idő kérdése és a mennyekben háború fog tombolni, akkor pedig semmi nem garantálja, hogy a sajátos háborújuk ne legyen befolyással a földre is. Persze a hitüket vakon helyezték az árnyvadászokba így talán nem is számítanak arra, hogy a démonok felemelkedhetnek majd és ezen dimenzióját is meghódíthatják a világnak.
Igyekszik közel maradni a férfihoz, mégis egyfajta biztos távolságot fenntartani a fájdalommal pedig megküzdeni. Mit sem számítana mindez, ha teljes erejében lehetne, de sajnos jelen helyzetében olyan gyenge, akár a harmat. Nincs hatalma a történések felett, mondhatni semmi felett sincs.
Figyelmesen végighallgatja a tervét, hogy miképpen is tervezi végigvinni, mintha csak egy senkivel, egy porszemmel kellene szembenéznie. De a valóságot koránt sem ez fedi. Vajon akkor is ily önbizalommal telten fog hozzáállni, ha megtudja az igazságot?
A kezei összeszorulnak a torka körül előserkentve ismételten a vérét, oxigén szinte alig vándorol a tüdejébe mégis először mosolyra húzódnak ajkai, majd jókedvűen felnevet a fájdalom ellenére. - A halál a te ellenséged drága barátom. Maga a halál, akit láthatóan kiirtani élők sorából nem lehet. A név, amit keresel nem más, mint Sammael..

❖ Megjegyzés: ha valami nem jó csak szólj! Padok 124822942

Kérdése természetesen nem lep meg, hiszen én is tudni akarnám, hogy mit tenne fordított helyzetben. Persze válaszolhatnám a nyilvánvalót, hogy elpusztítom, megnyúzom, a Pokol kénköves bugyraiban égetem porrá és addig ismétlem a folyamatot, amíg meg nem unom a játszadozást. A felelet azonban várat magára, hiszen látom rajta, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát, hogy be kellett jönnie a templomba, s ajkaim apró mosolyra húzódnak, ahogyan a testét bejáró fájdalom útját lelki szemeim előtt látom.
- Akkor lehet, hogy nem kellene visszafognunk magunkat. Tombolnunk kellene, pusztításba taszítani ezt az egész sárgolyót és uralkodni ezek fölött a bárgyú barmok felett! - nevetem el magam, miközben az üres sorok között forgolódok széttárt karokkal, de ahogyan befejezem szavaimat, megállok vele szemben és mint a keresztre feszített Krisztus, lehorgasztom előtte a fejem. - Arra viszont sosem vetemednék, hogy megmondjam egy hercegnek, hogy szerintem mi érdekli vagy sem...
Csapom le kezeimet magam mellé, majd az oltár felé lépkedek, s őt is invitálom egyre beljebb a szentségbe, hogy minél közelebb legyen hozzám. - Azt akarod mondani, hogy Apa magára hagyta még az angyalokat is? Talán beszélnem kellene Péterrel, hogy engedjen be a kapukon, mert azt a fejetlenséget és káoszt a saját szemeimmel is látnom kell... S ki most a góré? Mihály? Gábriel? Melyikük használta ki az adodó lehetőséget?
Ujjammal aprót csettintek, mire tenyerem közepén apró lángnyelv kel életre, pattogva járva körbe markomnak domborulatait. S ahogyan az egyik gyertyához tartottam, úgy ugrott át annak kanócára, perzselő hőséggel gyújtva meg a viaszból öntött henger tetejét. Figyeltem a lángocskát, ahogyan apró tajtékokat vetett, amint újra és újra belemart a testbe, ami éltette.
- Barátként fogom üdvözölni, valami nyilvános helyen, hogy ne fogjon gyanút... Az persze más kérdés, hogy ettől függetlenül nem fognánk vissza magunkat, ha úgy alakulna a helyzet, de kell a színjáték, a kételyek elültetése, a hamis nyugalom képe. Beszélgetnék vele, lassan és komótosan terelgetném mondandómat találkozónk igazi célja felé, néha siettetve, néha késleltetve az egyre közelgő felismerést, hogy tudom mit tett. Hogy nem céltalanul ülünk egymással szemben, hogy biztosan tudom, ő volt az, aki megölte Aleseat... - mély sóhajjal szívom be a levegőt az orromon, majd felé fordulok és egyenesen a szemeibe fúrom saját tekintetem. - És amikor már pattanásig feszül a közöttünk lévő indulat, amikor már mindketten egy szívdobbanásnyira vagyunk attól, hogy elpusztítsuk a másikat, még a létezését is kitörlöm a történelemből...
Egy szemvillanás elég volt ahhoz, hogy immáron Sariel előtt álljak, s markoljam meg vékonyka torkát, s miközben elemelem teljes valóját a templom padlójáról, úgy mélyesztem karmaimat bőre alá, ismét csak vérét fakasztva.
- Elegem van a játékokból szuka! Mond a nevet vagy magammal viszlek a Pokolba és addig kínozlak, amíg megváltásként tekintesz a halálra! Gyerünk, utolsó esélyed Sariel!

sariel & leviathan

wanna know a secret?

Tisztában volt vele, hogy nem lesz olyan könnyű megszentelt területre lépnie főleg így, hogy az ereje koránt sem olyan hatalmas, mint egykoron, de esze ágában nem volt ellenkezni. Könnyedén simult a férfi akaratához, de minderre csak azért volt szükség, hogy elnyerhesse a bizalmát, hogy profitálhasson ő maga is kettejük szövetségéből. Szavai nem feltétlenül tükrözik szüntelenül a valóságot. Azt mondja, amit hallani akarnak, hogy előrébb kerülhessen. Azért pedig mondhatni bármire képes lenne.
- Igen. A lányod gyilkosa. Mégis milyen terveid vannak a gyilkosával szemben? Mennyire messzire vagy hajlandó elmenni, hogy elpusztítsd, aki megfosztott téged a lányodtól? - Nem igazán tudja hova tenni a férfi ragaszkodását gyermeke iránt, hiszen lehet, hogy egyet elveszített, de még egy másik megmaradt. Meg aztán nem kellene különösebben beletörnie abba, hogy újabb és újabb gyermekekkel gazdagodjon a világ általa. Könnyedén megtehetné, mégis mintha kötődést érezne a maréknyi gyermekeiért. Szinte már szívbe markoló, de ezt ő már meg sem érzi.
Kicsit habozik, mielőtt átlépni a küszöböt, mintha csak előre érezné a fájdalmat, ami az ereiben kezd keringeni. Ő sem több már démoni teremtménynél, angyali mivolta teljesen feledésbe merült a fájdalom pedig minden egyes porcikájában kegyetlen és valós. Mégis minden erejével arra koncentrál, hogy a gyengeségnek legapróbb jelét se mutassa. Kitart, hiszen erről híres. Elbukik, majd feláll. Senki nem taposhatja őt el.
- Mindenki hinni kíván valamiben, ami hatalmasabb nála, aminek talán több befolyása lehet az élete felett, mint saját magának. Könnyebb azt mondani, hogy ő odafentről bűntett egy régi vétek miatt, mintsem elismerni, hogy nem tettünk meg eleget azért amit el akartunk élni. Miközben őt igazából már régen nem érdekli, hogy mi zajlik idelenn. Teljesen elzárkózott a világtól, mint aki csak arra vár, hogy elpusztuljon és egy újat teremthessen majd a helyére. - Igazán hidegen hagyja az öreget már a világ, amit teremtett. Mint egy játék, amit megunt, vagy egyszerűen csak nem olyan irányba terelődött, ahogyan szerette volna. Megvolt a maga beavatkozása a világba, de van olyan romlás, amit nem lehet megállítani és a világ egyértelműen a saját pusztulását hozza el. Mindez csak idő kérdése és ezen földi birodalom sem lesz több, mint egy démoni paradicsom.
- De nem hiszem, hogy tényleg annyira érdekelne téged, hogy mégis miként van az öreg. Hidd el őt sem érdekli, hogy veled mi van, vagy a lányoddal mégis mi történt. - Ártatlanok halnak meg nap, mint nap.. Mégsem tesz semmit. Ha ez nem a teljes elhagyatottság, akkor lehetetlen meghatározni, hogy mégis mi lenne az.

❖ Megjegyzés: ha valami nem jó csak szólj! Padok 124822942

Amikor Sariel beleegyezett a helyszínbe, lépéseim a templom felé vezettek. Iménti szavai még mindig a fülemben csengtek, hogy mennyire simulékony, mennyire megadó a modor, amivel kezelt engem, s be kell vallanom, hájjal kenegette a lelkemet a viselkedése. S vajon ugyanígy beszélgettünk volna, ha még mindig ereje teljében lenne? Ha még mindig a Mennyek katonája lépdelne mellettem, akkor is ilyen odaadóan követte volna a kéréseimet? Olyan kérdések ezek, amikre csak sejthettem, de biztosan nem tudhattam a válaszokat.
- Ha látom a hasznosságodat, valóban gyümölcsöző, hosszú kapcsolat lehet a miénk. Egyelőre azonban egy dolog miatt vagy itt, s az a lányom gyilkosa... - terelem vissza a beszélgetés fonalát a kezdetekhez, ahogyan elhagyjuk a park területét, magunk mögött hagyjuk a kiabáló tömegeket és a két lovasrendőrt, aki felvonult a felfordulásra. Milyen szép állatok!
Átkelek az úton, kikerülöm a dugóba ragad kocsik végeláthatatlan halmazát, majd kinyitom előtte a templom hatalmas kapuját, s ahogy követem őt, régen tapasztalt bizsergés fog el. Már idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára megszentelt helyen, de a testem harcol az áhitat ellen, ami ezek között a falak között fogad. Nem nevezném kellemetlennek, inkább csak idegesítőnek, mintha apró tűkkel szúrkálnák a bőrömet, melyek ahogyan egyre beljebb kerülök az épületbe, úgy hatolnak egyre mélyebben a testembe.
- In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti ... Amen! - hangom zengte körbe a teljesen üres padsorokat, visszhangja járta körbe a freskókkal díszesen festett falakat, s meg mertem volna esküdni, hogy egy pillanatra hallottam Apám nemtetszését hallójáratom kanyaraiban. - Ezt mindig is ki akartam próbálni!
Sariel felé fordulok, elnevetem magam, majd elindulok az oltár felé, s arcomra apró fájdalom ül ki, ahogyan újra érzem a testemet behálózó kellemetlenséget.
- Belegondoltál már abba, hogy mennyi kínt és szenvedést okoztak az Ő nevében ezek a ganajtúrók? Sokat gondolkodtam azon, hogy miért kell Őt félni... Miért pont ezt a szót használják a birkái, amikor rá gondolnak? S hogy mennyire őszintébb, mennyire igazabb az, amit mi tudunk nyújtani nekik, mint egy Mikulásra hasonlító, fehér csuhás valaki a Mennyek trónján...
Sóhajtok, majd ismét csak felé fordulok, s feledve az előző könnyed hangsúlyt, komolysággal teszem fel neki a következő kérdésem. - Egyébként hogy van? Tudom, hogy nem tudsz elfogulatlanul beszélni Róla, de ... kevés hír jut el onnan a Pokolba és érdekel, hogy mi van vele...
Megtagadtam őt, ellenkeztem a tanaival, de mégis ő az apám ... akit még mindig ugyanúgy szeretek, mint bukásom előtt. Akinek még mindig hiányoznak a tanításai, simogató hangja, ahogyan képes volt a legunalmasabb történeteket is érdekesen elmesélni.
- Hogy van Apánk?

sariel & leviathan

wanna know a secret?

Veszélyes játékot űz mégis belemegy. Szüksége van arra, hogy visszakaphassa a régi valóját, mindenét, hogy megalapozhassa a hatalmát és, amíg ezt nem birtokolhatja a kezei között másfajta hatalomért küzd, hogy ennyivel is előrébb lehessen. Mert néha a hatalom nem erőben, vagy mögöttes hadseregben áll össze, hanem információk tömkelegében, amit csak ő maga szerezhet meg. Hiszen lehet, hogy gyenge és törékeny, de ettől még koránt sem olyan ostoba, mint azt gondolnák. Leleményes és tettre kész. Ezért sem akad fel túlságosan azon, hogy egyfajta bizonyítékot kér tőle. Persze nem szereti, amikor tesztelik, vagy megmondják neki, hogy mit tegyen, de látja ebben a szórakozás apró töredékét így belemegy és a maga sajátos módján végez a még szinte meg sem kezdett élettel.
Be kell vallania, hogy ez a fájdalom, félelem és gyász az érzelmek heves keveredése a levegőben valamilyen szinten rá is hatással voltak. Egyfajta mosolyt csalt az arcára. Annyira ártatlan volt és most már nincs többé. A szülők amúgy sem tudták volna feldolgozni a veszteséget talán civakodtak volna éveken át, hogy kinek is a hibája, hogy megbíztak egy idegenben, aki könnyedén tépte le egyetlen gyermekük fejét, de végül keserű emberekké váltak volna, akik vagy kiontották volna egymás és saját életüket, vagy mások életét tették volna a keserűségükkel. A hosszútávú művészet. Abban is csak akkor lehet igazán gyönyörködni, ha van lehetősége valakinek ezt megfigyelni, nyomom követni. Azonban a rövidke kis szórakozás is legalább ugyanannyi mókával járt így nem volt szüksége arra, hogy a jövőbe fektessen a szenvedésükkel.
- Szeretek meglepetéseket okozni. - Játékosan nyújtja át a kis baba fejét, mintha csak tényleg egy masniba csomagolt meglepetés lenne. Igazán szép baba volt. Sosem értette, miért mondják mindegyikre, hogy gyönyörű, amikor nem volt mindegyik az. Ahogyan az emberek közül is vannak, akik nem szimpatikusak a számunkra. A szépség teljesen szubjektív. Mindenki magának határozza meg. Lehet, hogy van, aki a többségnek tényleg rondának tűnik, de mindig meg kell találni azt az egy kivételt, aki még képes mindez mögött a szépséget felfedezni.
- Semmiképpen sem szeretnék csalódást okozni, vagy átlépni bármilyen határt, hiszen úgy gondolom, hogy ez a kezdete lehet valami különlegesnek és kár lenne már az elején elrontani valamivel. - Őszintén hiszi, hogy a kettejük kis szövetségéből még valami jó is kisülhet. Kár lenne haragban elválni épp elég ellenség van már a listáján, nem kíván hozzáadni még egyet. - Legyen a Szentháromság templom. - Számára nem volt fontos, hogy hol beszéljék meg mindazt, amire a másiknak szüksége volt, mindössze egyetlen dolog lebegett a szemei előtt, hogy minél hamarabb újra hatalomhoz juthasson. Ezért cserébe pedig szinte bármire képes.

❖ Megjegyzés: ha valami nem jó csak szólj! Padok 124822942

- Ajánlottál valamit, ami információhoz mindenképpen ragaszkodnék, szóval lehet bármennyire is önfeledt a szórakozás, be fogom rajtad vasalni lányom gyilkosának nevét! - kellemes diskurzus volt ez kettőnk között, melynek hangvételát a kegyetlen mondandó sem rontotta el, de miért is tette volna? Marasztaló időjárás, egy kissé hibbant, mégis jó társaság, és még egy apró ember halálát is végignézhetem! Lehetne ennél jobb a napom? Ne, ne válaszoljak erre a kérdésre!
Figyelem a lépteit a kiszemelt pár felé, olyan légies, könnyed mozdulatokat tudhat magának, mintha még mindig szárnyakkal járna a föld felett, szándékai azonban gyilkosak voltak, mézes-mázos modora kegyetlen bensőt takart el a szülők elől. S ahogyan a csecsemőt fogta, ahogyan kezei között tartotta az ártatlannak gondolt életet, úgy válik szemeim láttára gondoskodó anyává, mintha egy pillanatra tényleg jól állna neki a kisded, s mondom ezt annak ellenére, hogy tudom, mire készül.
Az egész manőverre elég volt pár pislogásnyi idő, s ahogyan a sikolyokat hallottam, ahogy a kiabálások áriája ütötte meg a fülemet, úgy hunytam le a szemeimet és sóhajtottam mélyen. Mintha újra a Pokolban lennék, ahol a kárhozott lelkek gyötrődését, szenvedését hallanám, mintha újra terhes lenne azzal a félelemmel és kétségbeeséssel a levegő, melytől odalent forrón izzik a kilátástalanság bugyrai, s ahogyan közelít, ahogyan véres kezében tartja a csecsemő fejét, mosolyra kúsznak ajkaim, hiszen megtette, gondolkodás és kétségek nélkül hajtotta végre feladatát.
- Nem, köszönöm, ennyi éppen elég! - figyelem a támadó férfit, majd azt is, hogyan vágódik el. - Ez nem volt az alku része, de mindig örülök az extra ajándékoknak.
Nevetem el magam, hangosan és harsányan hahotázom, majd a könnyeitől eltorzult arcú nőre pillantok, s csak suttognom kell, úgy is meghallja az üzenetemet. - Ne lélegezz!
Hosszú és kínnal teli haláltusát szenved végig, amíg a tüdeje végleg felmondja a szolgálatot és ahogyan a férfi, úgy ő is élettelenül omlik össze. Elnézem még a három holttestet pár másodpercig és a környéket is, ami lassan ráeszmél az előtte történtekre, majd elkérem Sarieltől a csecsemő fejét és annak gyönyörű kék szemeibe nézek. - Induljunk tovább, majd az árnyvadászok elintézik a takarítást!
Mosolygok a testetlen arcocskára, majd mintha szemét lenne, úgy szabadulok meg az imént még lélegző kisded maradékától. Ujjaimról nyalom le vérét, hatalmasat kell nyelnem minden apró ízpamacsnál, majd a bukottra pillantok.
- Bebizonyítottad, hogy mennyire elborult elméd van, szóval akár bízhatok is benned ... legalábbis egy apró, pici pillanatig, de vigyázz mit kérsz, mert pengeélen táncolsz! - sétálok kifelé a parkból, majd mutatom az irányt Sarielnek. - Beszéljünk valami kellemesebb helyen. Mit szólnál a Szentháromság templomhoz? Olyan régen jártam már csuhások között...

sariel & leviathan

wanna know a secret?

Egyértelműen kecsegtető a számára, hogy bármit megkaphat az információért cserébe. Talán nem is hozzá kellett volna fordulnia először.. Megannyi személy akarhatná ezt a titkot megőrizni magának, elzárni hét lakát alá. Sosem lehet tudni, hogy ki mennyi mindent adna meg érte, de ő már azzal is beéri, hogy bármi az övé lehet, ha az igazat mondja. Bár a szavai miért is számítanának egy olyan démonnak, mint Leviathan? Óvatosnak kell lennie ez biztos.
- Kedvesem nem fordulnék hozzád fenyegető szavakkal, ha te sem mutatnál hasonló hozzáállást hozzám. Tudod néha a kölcsönös tiszteletbe igazán nem törne bele a bicskád. - Nem érdekli, hogy a pokol egyik hercegéről van szó, aki könnyedén elpusztíthatná. Talán tényleg meg sem terhelné egy olyan kis törékeny angyal, mint ő maga. Azonban pontosan tudja, hogy miképpen fordítsa a jelenlegi viszonyokat a saját előnyére, hiszen mindenből ki tudja húzni magát és könnyedén bebizonyítja bárkinek, hogy ő aztán mennyire értékes.. Még csak fel sem fogják, hogy mennyire.
Unottan áll fel a padról és egy kicsit talán sértetten is, hiszen az önbecsülését határozottan megkapirgálta azzal, hogy egy sebet ejtett rajta, mintha csak megjelölte volna. Ez pedig koránt sem tetszett neki még akkor sem, ha könnyedén begyógyult a sérülés, de a gyógyulás nem jutott tovább a felszínnél.
Némán követi a férfit, ahogyan az felméri a terepet. Nem is igazán tudja, hogy mit kellene bizonyítania a számára, hogy egyáltalán szóba álljon vele azonban, ahogyan elkezdi sorolni a különböző kiszemelteket, a lehetséges áldozatokat akaratlanul is mosolyra húzódnak ajkai. Életet még nem ontott ki, mióta a földre érkezett, legalább szándékosan biztosan nem az lehet, hogy néha egy-kettő becsúszott.
- Miért is kell neked még a szórakozást is elrontanod kegyetlen üzlettel? - Megforgatja a szemeit, majd nemes egyszerűséggel sétál oda a családhoz és a legkedvesebb mosolyát ragasztja arcára. - Jaj, hát milyen tündéri kis fickó.. Szabad? - A helyeslő bólintásoknak köszönhetően leguggol és megpillantja az ártatlanság mintaképét. A szülők olyan büszkeséggel néznek rá a kicsi babára, hogy szinte egy pillanatra elkapja a szívét a keserűség. - Jaj, mintha rosszul tartaná a fejét, hadd segítsek rajta. - Óvatosan bedugja a kezeit, majd pedig elfordítja a gyermek fejét száz nyolcvan fokkal. - Upszi, ez túl erős lett. - Megpróbálná kijavítani, de végül csak a kezében marad a baba feje. Ó, hát kár érte. - Ez a tiétek lehet. - Odadobja a gyerek élettelen testét, majd visszasétál Leviathan-hoz a kezében a gyerek fejével. Mire a férfi elindulna, hogy megtámadja egyszerűen csak úgy dől el mögötte, mint egy zsák krumpli. - Vagy mindkét fele kellett volna? Bocsi, ha elrontottam a játékszeredet.

❖ Megjegyzés: ha valami nem jó csak szólj! Padok 124822942

- Nem fogom ismételni magam, hiszen elsőre is jól hallottad. - hiszen kérdésében benne volt a válasz is, így haszontalannak éreztem, hogy újra elmondjam, amit az előbb ajánlottam neki. Közelebb húzom magamhoz, s én is mozdítom a testemet, hogy jobban hozzá tudjak simulni. Hátradőlök a padon, kezem még mindig a nyakát masszírozza, s mint kenőanyagon, vére miatt úgy siklik hüvelykujjam hattyú nyakán. Azt persze figyelmen kívül hagyom, amit a Mennyekről mond, hiszen bármennyire is érzi úgy, hogy most gyűlöli az ottaniakat, mindannyiuk szívében ott él egy apró reménysugár, egy lehetőség utáni vágy, hogy egyszer visszatérünk oda... Az enyémben legalábbis ott motoszkál ez a piciny gondolat, ez a bűnnel teli kívánság.
- Mennyi önérzet szorult beléd Kedvesem, még a végén elhiszem, hogy tényleg meg tudnád tenni! - nevetem el magam, majd felállok a padról, s miközben végigmérek rajta, karmomról nyalom le vöröslő vérét, mely mosolyra hangolja ábrázatom vonásait. - Az irányomba küldött fenyegetéseket viszont hanyagolnám, sosem tudhatod, hogy mikor gőzöl el az agyam és ha azt hiszed, hogy a halandók jelenléte miatt visszafogom az erőmet, tévedsz. Bár mindenképpen sajnálnám, ha tönkre kellene tennem ezt az öltönyt, de azt hiszem, megérne annyit, hogy megsemmisítselek.
Gombolom be zakóm felső gombját, majd kezeimet nadrágom zsebébe süllyesztem, s pár másodperc múlva indulok el az egyik tetszőleges irányba. - Kövess Kedvesem! Keresünk neked valakit huncutkodni.
Nevetem el magam, s már el is hagytam a padok környékét, hogy lassú sétával haladjak a kitaposott ösvényen, a murvával szórt járdán.
- Először azokra az öregekre gondoltam, akik a galambokat etetik... Egyrészt undorító szokás, csak ideszoktatják azokat a szárnyas patkányokat, másrészt viszont igazi megváltás lenne nekik, ha hirtelen megállna a szívük. Kétségtelenül vicces látvány, de kissé elcsépelt! - fordítom tekintetemet hol Sarielre, hogy a párra, majd amikor magunk mögött hagyjuk őket, újra megszólalok. - Mit szólsz ahhoz az életerős, baltával metszett arcú, öltönyös csődörhöz? Hmm? Neeem... Mégiscsak gondolnunk kell New York szingli nőire, nem foszthatjuk meg ettől az élménytől őket! Még a végén fellázadnak, hogy egy ilyen telivér csak úgy ok nélkül eltűnik a piacról!
Nevetem el újra magam, majd ahogy haladunk, egy piknikező párt pillantok meg. Kockás pokróc, fonott kosár, apró sütemény és tea. Azonnal belopták magukat a szívembe, ahogyan mosolyukkal élvezték a napsütést, amint becézgető szavakkal élték meg gyönyörű szerelmüket, s ahogyan a gyerekhordóból kikandikáló kis kézzel játszottak, hát meg kellene őket zabálni! - A csecsemőt akarom... S nemcsak innen távolról elintézve, hanem menj oda hozzájuk, nézz mélyen a szemükbe, abba a büszke és önelégült szemükbe és lássam rajtuk a fájdalmat, halljam a sikolyukat, rázzon ki a hideg a szenvedésüktől! Hess, hess, dologra Sariel!
Intek kezemmel.
- Tedd meg nekem és beszélhetünk az üzletről...

» Kültéri padok