Sosem kedveltem a belépőit, hiszen amint megérzem a jelenlétét, egyfajta sokként fogom fel megkerülhetetlen energiáit, s még a fejemet sem kell elfordítani, akkor is látom magam előtt alakját, azt a mosolyt, azokat a vesébe látó szemeket, melyek szinte felszúrják az óvatlanok felkészületlen lelkét. Szárnyának csapását érzem meg, s a fekete tollak rendezett tánca alatt lehunyom a szememet, s mélyen sóhajtva nyugtatom magam, hosszan kifújva a levegőt csendesítem el a bennem dúló haragot.
Ezekből ő nem láthat semmit, nem érezheti, hogy mi játszódik le bennem, s amikor kinyitom a szemeimet, akkor sem láthat bennük semmilyen dühöt, semmilyen indulatot, csak az újratalálkozás fölött érzett öröm viruló csillogását olvashatja ki lélektükreimből. Mosolyognom kell, amikor Mihályt és az ő hatalmas száját emlegeti, hiszen mindketten tudjuk, ismerjük a mennyei hadak nagy vezérét és győztes harcosát!
- Tagadhatatlanul visszatértél. - pillantok a mellettem asztalra borult porhüvelyre, majd ismét rá, s kezemmel intek a velem szemben lévő helyre, invitálva őt a társaságomba. - Kérlek, foglalj helyet!
Nyájas voltam, talán a szokottnál kicsit több alázatot varázsolva a hangomba, de vannak az angyali és démoni világnak olyan teremtményei, akik megérdemlik az efféle bánásmódot. Ha leül, ha lábai a szék mellé viszik, tekintetemmel követem őt, figyelve a lassú és laza mozdulatokat, a magabiztosságot, az éteri fölényességet, melyet csak Halál tudhat magának.
- Örülök, hogy újra látlak... Mikor is találkoztunk utoljára? Ezer éve? Talán egy kicsivel több? - már én sem vagyok biztos benne, hogy mikor történt, s kutathattam bármennyire az elmémben, nem jutottam közelebb a megoldáshoz. - De kérlek testvér, untass a részletekkel, hogy merre jártál!
Nevetem el magam, könnyedén mutatva neki színpadias eszközeim legjavát, olyan előadást nyújtva neki, amit talán még az Akadémia is egy apró, aranyozott szobrocskával jutalmazna, s ha leült velem szemben, előredőlök székemben és könyökeimmel az asztalt támasztva találok nyugalmi pontra.
- S mesélj, miért miatta? - bökök tekintetemmel a fickóra, s ahogyan sóhajom kíséretében visszapillantok rá, makulátlan megjelenésének tökéletes vonásaira, úgy folytatom. - Vagy talán én vagyok az, akivel dolgod van?
Kérdőn hümmögök felé, jobb szemöldököm magasra húzom homlokom ráncai közé, és kissé fészkalódva, aprót mocorogva találom meg a tökéletes pozicíót, miközben egyetlen pillanatra sem veszem le róla a szemem. Engednem kellene a haragomnak, annak a zabolázhatatlan indulatnak, amit iránta érzek a lányom elvesztése miatt, de húzom a percet, várom a pillanatot, s még az elmémből is kiürítem ezeket a gondolatokat, nehogy véletlenül rájuk találjon.
- Mondd csak Sammael, miben segíthetek neked?

Úgy tűnhet, céltalanul bolyongok a könyvtár polcai között, pedig okkal és céllal járkálok a tudás templomának sorainak labirintusában. Egy férfi keltette fel a figyelmemet, idős vonásai arról tettek tanúbizonyságot, hogy mennyi mindent látott már az életében, hogy a nagybetűsnek tartott mennyire felőrölte múlandó létét. S irigyeltem őt...
Irigyeltem, amiért volt célja az életének, amiért olyan utat járt be, amit magának kívánt, amiért léte egyszer ketté fog szakadni és halhatatlan lelke a Mennyek kapuján fog átlépni. Irigyeltem, mert ott lehet majd, ahová én is vágyom, amitől a döntéseim megfosztottak, ahová soha nem térhetek vissza bukásom miatt. S irigyeltem őt azért is, mert kedveskedő szavaira és kissé meghajlott testtartására mosolygó szemekkel néznek a könyvtárban lévő többiek, nem az elmúlás tükröződik a tekintetükben, hanem a tisztelet köszön vissza szemeikben.
- Nagyon jó könyv, csak ajánlani tudom. - szólít meg biccentve, s hirtelen tőlem is csak ennyire telik.
- Igen, valóban... - azt nem teszem hozzá, hogy ott voltam, amikor az írója papírra vetette a történet sorait, ott voltam, amikor az első kritikák megjelentek és éltették a szerző jövőbe tekintő látásvilágát, s akkor is ott voltam, amikor barátként köszöntem el tőle a temetésén. - Kérdezhetek?
- S ha tudok rá felelni, még válaszolok is! - nevetett fel sikkesen, majd arcára ragadt a mosoly, ahogyan végigmért engem. - Samuel Wings, örvendek a szerencsének!
Kezét nyújtotta felém, amit azonnal el is fogadtam, ujjait azonban nem gyilkoltam le erős markommal, amire enyhe sóhaj hagyta el ajkait. - Leviathan.
- Mint a bibliai szörnyeteg?
- Pontosan... - bele sem gondoltam, hogy ismerheti a történeteket rólam, de már nem volt mit tenni, már nem akartam megmásítani az emlékeit. Ő csak hümmögéssel válaszolt, értetlenül rázta meg a fejét, hogy miként képes egy szülő ilyen nevet adni a gyermekének, de elfogadta, nem kérdőjelezte meg Apám döntését.
- Minden segíthetek?
- Csak üljünk le és várjunk pár percet, rendben? - mosolyogtam rá, amit ő megismételt, pedig pontosan tudtam, hogy az a társaságomban eltöltött idő lesz számára az utolsó néhány pillanat, amit ezen a síkon el fog tölteni.
Követtem őt, amint helyet keresett nekünk, majd amikor letette maga elé a könyveit, amit szándékában állt kikölcsönözni, én is hasonlóképpen tettem. Egymással szemben ültünk le, fürkésztük egymást, majd láttam rajta, hogy egy izzadtságcsepp gurul végig jovális vonásain. - Nem kell félnie, minden rendben lesz...
- Nem félek, hiszen újra láthatom a feleségem! - pontosan tudta, hogy mi fog történni és amennyire tudott, felkészült rá.
- Milyen érzés?
- Felszaba... Felszabadító. - egyre nehezebben vette a levegőt és láttam, amint szarukeretes szemüvege mögött elhomályosodik a tekintete, majd kinyújtotta felém a kezét, mintha csak szüksége lenne arra, hogy valaki átsegítse őt a másik világba. Engedtem a ki nem mondott kérésnek, s ahonyan vékony, pergamen szerű bőréhez értem, mosolyognom kellett. - Találkozunk még?
- Sajnos nem. Nekem a másik irány jutott sorsul...
- Mindenki megérdemli a bűnbocsánatot, nem? - tette fel a kérdését, de a válaszomat már nem hallhatta, hiszen tüdeje utoljára sóhajtott fel, szíve utoljára dobbant, szemét utoljára hunyta le.
- Régen nem láttalak testvér... - nézek körbe magam körül, s mintha megfagyott volna a pillanat, úgy vált minden jéggé körülöttem. S ahogyan magamba szívtam a köröttem terjengő illatokat, úgy vált egyre tisztábbá a tény, hogy Sammael látogatott meg, hogy visszatért a halálból. - Újra az élők soraiban?