Vér... Mint nyál, ömlött ki az éles agyarak közül. A tekintete egy gyilkosé volt. Húst és életeket kívánt felfalni. A sötétség, mely alkotta, mely teremtette, valóságos démonként játszott elméjével. Az elmémmel. Az én démonom. A legyőzhetetlen ellenségeim egyike, magam voltam. Meg sem próbáltam felül kerekedni rajta. Csak élveztem minden harapást. Minden nyelést, ahogy a meleg vér csordogált le torkomon. A helyzethez képest, szinte békésen időztem el az árnyvadász forró, ám élettelen teste felett. Hiba volt...
Szúrást érezve hátamon, éreztem, ahogy százak vérétől meleg penge a bőröm alá férkőzik, akár egy parazita. Fájdalmasan nyekkenve kaptam a fájdalom irányába, de a tettes korántsem így gondolta a történet végét. Fogaim csak levegőben csattogtak néhány pillanatig, amikor is sikerült megkapnom csuklóját, s elérnem, hogy tegyen néhány hátráló lépést. Igen. Félig meddig ez is történt. De nem csak játék volt. Élet s halál kérdés volt minden pillanat. Pillanatok, melyben helyes döntést teszel vagy sem. Elhamarkodott lépésekért sokan fizettek már életükkel. Én nem akartam közéjük tartozni. Ahogy az elmezavaros ellenfelem sem. Hát tőrje markolatát ékelte fülem alá, erőteljesen nekem csapva. Pillanatnyi látászavar és erős fejfájás járt érte jutalmul. De ezt az ajándékot én nyertem meg...
El ágálva emelkedtek fel mellső mancsaim a talajtól, majd heves hátrálással ráztam meg fejemet, miután hamar vicsorogva igyekeztem kellő fenyegetést nyújtani számára. A hátamban ragadt tőr pillanatnyilag meg sem kottyant. Bár éreztem a tárgy kelletlen súlyát, ám az adrenalin szinte fájdalomcsillapítóként hatott.
Előre hajolva tartotta maradék tőrjét, hogy védelméül szolgálhasson. De csak az járt a fejemben, hogy hogyan fogom leszopogatni csontjairól húsát, s piszkálom majd ki fogaim közül a darabokat a tőrjével. Nem csak le akartam győzni. Nem csak meg akartam ölni... Fel akartam falni! Őt és az összes nyomorult társát! A nagy gonosz farkas...
Mindössze néhány pillanatig kerülgettük egymást, felmérve egymás gyengéit. Szinte egyszerre rugaszkodtunk el a talajtól, hogy pontot tegyünk a dolog végére. A karja felém lendült. Elhajolva tőrje elől kaptam csuklója után, majd addig szorítottam fogaim között, míg nem meg hallottam csontjának édes reccsenését. A tőr hamar a talajra hullott, ahogy ő is követte. Megtett mindent. A fülemet tépte. Ököllel vert. De a torka... A torkát védtelenül hagyta. Éltem a lehetőséggel, s fogaim közé véve, haraptam át, miközben élveztem a szökőkútként kiáramló vasas forró vérét a nyelvemen. Talán darabokra szedtem volna, de villámcsapásként ért a felismerés a neve képében. Electra... Riadtan kaptam hát fel fejemet, s néztem irányába. Abban a pillanatban repült el velem szemben a kék boszorkány. Nagy csattanással csapódott a könyvespolcnak, s a fölötte tornyosuló eszement banda nem épp előnyként szolgáltak számára. Electra szénája sem állt jól. Bár segíteni akartam a bűbájoson is, azonban Electra... Minden szempontból előnyt élvezett. Bár Electra felé billent a mérleg, mégsem voltam képes dönteni. Vagy az önzőségemnek adok teret, vagy az ész ép érveknek. Hisz lássuk be. Electra hátrányt jelent. Gyenge és tapasztalatlan. Ellentétben a vasorrúval, aki hasznára válik a jelen helyzetnek. Mégis Electra felé tettem egy bizonytalan léptet.

Nem sikerült túl sokáig fenntartani a portált, megint visszamaradtak páran, de nem tudtam már mit tenni. A sötét árnyvadász rám vetette magát, ezzel teljesen kizökkentve és megszüntetve az átjárót. Lihegtem, rettenetes erővel nehezedett rám, és a szemem sarkából láttam, ha ezt az egyet le is rúgnám magamról, ketten is rám vetnék magukat. Éppen csak 1% esélyem, ha van rá, hogy ennek az egynek az elintézésével bármit is elérnék. Koncentrálni próbálok, az álcát is lebontom magamról, minden erőmet összpontosítani akarom, ami így a portál után tényleg megerőltető. Viszont nincs más lehetőségem, mint egyszerre elintézni a hármat, nem vagyok a legjobb a harci mágiák használatában, így más trükkhöz kell folyamodnom. Igét mormolok, a szorításomat lazítom, majd el is engedem az árnyvadász kezét, ami a nyakam köré szorul. Hagyom, hogy egy hatalmas energiahullám szabaduljon fel, és magával vigyen mindent, ami a kétméteres körzetemben van.

Csak remélni merem, hogy a sajátjaimat nem értem el, még ha pár a hatókörben lévő sötét árnyvadászt el is vitt, a padlón fekve nem sikerült rendesen felmérnem a távolságot köztem és a többiek között, ahogy időm sem volt. Végigsimítok a torkomon, nehézkes így levegőt vennem még, de szép lassan rendbe jön, ennyi miatt nem fogom feladni. Mindenki küzd, árnyvadászok és alvilágiak, együtt és nem egymás ellen. Mindent meg kell tennünk, amit csak lehet. A sebesültekhez sietek, ha látom, hogy valaki még harcba állítható, akkor vele kezdem a gyógyítást, hogy minél több emberünk maradjon, majd azok után következnek a bonyolultabb esetek. Igyekszem a többiekre támaszkodni védelem terén, bár a biztonság kedvéért nézek a hátam mögé is. Ha pedig valaki túl közel merészkednek, ismét egy energiahullámmal repítem a falnak, hogy minimum elveszítse az eszméletét. Onnét pedig már a többiek gondoskodhatnak róla.

Sosem voltam az a falka központú ragadozó. Magányos farkas voltam, ha helyzetemben célszerű így fogalmazni. Aztán a feje tetejére fordult a világom, és kénytelen voltam valamit tenni. Hiszen ahogy engem sem hagytak, úgy őt se hagyhatom magára. Képtelen vagyok bevallani, hogy én tettem pokollá az életét. Így ez a legkevesebb amit tehetek érte. Nem fair játék, azonban így is több mint a semmi. Csak álljak meg két lábon, mikor rájön a dolog turpisságára. Igen. A nap nagy részében ezen jár a fejem. Ahogy akkor is ezen járt, mikor zihálva rontott be a Jade Wolf ajtaján egy falkatag. Nem ismertem. Vagy talán néhány szót váltottam vele. De ez a sápadtság még nekem is feltűnt. A csengő felette élesen csörrent fel, ahogy zárult az ajtó. Sápatag, sovány képével nézett közénk. Talán csak szórakozik, vagy esetleg levegőt is kell kapnia ahhoz, hogy kibökje mi ez a pánik. Hát kíváncsian tettem le frissen töltött kávésbögrémet.
" Az intézet lerohanták! " Alig bírta egyben kimondani a mondatot, ám nem is jelentett gondot, hiszen sokunknak alig sikerült felfognia a helyzet komolyságát. Vagy épp hogy egyáltalán igaz. Ahogy eljutott az agyamig amit mondott, egy pillanatra sem az árnyvadászokra gondoltam. Riadtan kapkodtam fejemet, miközben kitolva magam alól a széket álltam fel. Electrat kerestem, de mind hiába. Csak ekkor kezdtem el igazán aggódni. Ha nincs itt, a hír hamarabb elérhette. Ha pedig ott van! Erre még nincs készen! Korai! Túl korai.

Bármennyire is szerettem volna, az életem szerves s visszatérő részévé vállt a vérontás. Bár megesküdtem, hogy nem teszem, de akkor, abban a pillanatban, ahogy ott álltam a könyvtár vértől nedves talaján... Emlékek törtek elő. Olyan emlékek, amiket próbálok elásni. Pillanatnyilag fel sem fogtam az élőket. Csak a hulla halommal foglalkoztam. Csak a keserű mód üdítő látvánnyal, ahogy vonaglanak a talajon, a vöröslő életet húzva nyomukban.
Egy ismerős illat csapott meg. A számban azonnal éreztem a hozzá társítható vasas ízt. S csak a nevét suttogva tértem magamhoz, miközben a szívem egyre hevesebben kalapált.
- Electra...-hunyorogva néztem körbe. Csak s kizárólag a legrosszabb dolgok jártak a fejemben. Hát idegesen tőrt elé mélyről egy elnyúló morgás. Emberről emberre ugrott tekintetem a tömegben, ahogy mit sem törődve azzal, hogy ellenség vagy segítségre szoruló, elsuhanva mellette igyekeztem Electra felé. Sosem neveztem magam önzetlennek, vagy segítőkésznek.

Egyik pillanatról a másikra jelent meg a szemem előtt Electra. Ahogy a földre zuhanva esett el épp a portál záródását megelőzően. Már épp szóra nyílt a szám, mikor akkorát kaptam, hogy neki estem az egyik szekrénynek, ami velem együtt borult hátra. A könyveket felforgatva végül is nem én döntöttem arról, hogy ököllel vagy foggal harcolok. A vérmérsékletem vette át az irányítást. Így a könyvhalomból előtörve, négy lábra ereszkedve vicsorogtam a velem szemben állókkal. Lépteket követtek harapások. S a végére egészen megfeledkezve magamról marcangoltam a földön az sötét árnyvadászt. Mit sem számított, hogy nő vagy férfi. Ha egyszer megérzem a vér ízét, nem vagyok képes egykönnyen leállni. Rúgtak. Ütöttek. Szúrtak! Nem is tudom megmondani, hogy miért küzdöttek. Mi volt a céljuk. Egy azonban bizonyos volt: Ha nem verem le őket minél hamarabb, Electrat ismét szem elől veszítem.

Hallottam felőle, hogy milyen baljóslatú dolgok történtek mostanában. Valamelyest követtem is az eseményeket, mégis csak a másik warlock halála hívta fel a figyelmemet az aktuális helyzetre, amint megéreztem. Képtelen volta időben odaérni, későn éreztem meg a bajt, így ahogy a könyvtárba rohantam, már túl sok halottat találtam. Tudtam, nem juthattak át mindannyian ilyen kevés idő alatt, de valahol örülök, hogy legalább túlélők maradtak. Utat török hát, futva igyekszem a sebesültekhez, miközben próbálom távol tartani a sötét árnyvadászokat, hogy rögtön mellőlük nyissam meg a portált.
- Segítsetek! Amíg kinyitom a portált, addig foglaljátok le őket… - képtelen vagyok egyszerre védekezni és portál nyitni, így előbb a portálhoz látok hozzá. Az jelenleg sokkal fontosabb, ők pedig még talán vannak olyan állapotban, hogy egy kis időt nyerjenek számomra. - Vigyétek magatokkal a sebesülteket is! Követni foglak titeket.
Amint sikerült létrehoznom a portált, egy varázsigét mormolok. Egy pajzsot akarok létrehozni, ami ha bár sokáig nem tartja majd vissza őket, nincs már annyi energiám, de talán pár perc esélyt ad nekünk, hogy minél többen átjussanak. Ha pedig még van időm, utolsóként én is megpróbálok átjutni.

Elszakadni azoktól, akik fontosak a számodra. Elhagyni őket egy jobb élet nevében – úgy hiszed, jobb nekik nélküled, de van, mikor az élet pofán vág és azt üzeni: „bárcsak ott maradtál volna”. Rettenetes. Tudni, hogy nem hozhatod már helyre azt, ami történt. Valahogy így érezhette magát Thomas. S bármennyire is a belém maró fájdalomra kellett volna koncentrálnom, mégis csak arra tudtam gondolni, hogyan érezheti most, ezekben a pillanatokban magát. Aggódtam érte. Féltem, hogy valami őrültséget vagy meggondolatlanságot tesz majd most, hogy a saját kezével ölte meg az édesanyját. Féltem, hogy elveszíti önmagát.
A sötét árnyvadász mellkasába állított tőröm sikerrel járt, ugyanis az végre összeesett. Ám hamar hátrébb léptem, s szabad kezem a sérülésemre húztam. Fájt, rettenetesen, s a vér is folyt belőle, mintha muszáj volt. Hát, végül is muszáj volt neki.
Hátráltam, egyre inkább, s tekintetemmel e közben azt kutattam, merre lehet Thomas. Aki aztán megfogta a kezem. Először ijedten kaptam felé a fejem, de végül megnyugodtam, hogy ő az. Megszorítottam a kezét.
- Nem engedlek el soha… nem csak a kezed, hanem amúgy sem… - Suttogtam vissza, miközben rámosolyogtam. A fájdalomtól nehéz volt, de megtettem. Erőt akartam neki adni, de nem tudtam, sikerül-e. Követtem, amerre ment, közben pedig láttam, hogy gondolatok gyötrik, s érzések… féltem, hogy összenyomódik a tehet alatt, ami most rászakadt.
- Hé, Thomas… ne okold magad. Nem a te hibád, hallod? – Tudtam, vagyis sejtettem, hogy most önmagát ostorozza. Pedig nem szabadott. Az édesanyja pusztán a körülmények áldozata volt, s nem tehetett semmit ellene.
- Ha vége ennek az egésznek, s túléljük… mert túl fogjuk, akkor muszáj lesz eltöltened velem egy teljes napot, úgy, mint régen… reggeltől-estig, sőt… késő éjszakába nyúlva… ígérd meg! – Néztem rá kérlelően, s reménykedtem, hogy nem ráz le. Nem tehette meg.
Elszakítottam róla végül a tekintetem, hiszen a dolgok körülöttünk tovább folytak, avagy pörögtek, s úgy tűnt, van egy megoldás… egy átjáró?

Minden erőmmel azon voltam, hogy megmeneküljek. S azon, hogy képes legyek szembeszállni a sötét árnyvadászokkal, azért, hogy Thomason is segíthessek. Más nem érdekelt tulajdonképpen, csakis ő. Számomra ő volt a legeslegfontosabb… és gyűlöltem magam, amiért haszontalan vagyok. A helyzet úgy alakult, hogy végül ő akart jönni az én megmentésemre. De útját állta a saját anyja, aki nem volt éppenséggel önmaga. Nem tudtam rájuk figyelni azonban, mert megvolt a magam kis harca. Próbáltam kiszabadulni, de szerezvén néhány sérülést lelassultak a mozdulataim. Ahogy felpillantottam, láttam a felém repülő tőrt, ami egyenesen a vállamba fúródott. Újabb sikoly hagyta el az ajkaimat, ezúttal sokkal fájdalmasabb, mint az előző. Megmarkoltam a sötét árnyvadász karját, csak azért, hogy ne essek azonnal össze a fájdalomtól. Ekkor hangzottak el a cseppet sem kedves szavai, sőt… megijedtem. Nem akartam meghalni, de tudtam, hogy csakis ez várhat rám. Eszembe jutottak Thomas szavai arról, hogy miféle világ ez, avagy… mibe nem akart engem soha belekeverni. Ettől és az ehhez hasonló szituációktól akart óvni azzal, hogy képes volt felszívódni, majd eltűnni az életemből… halottnak tettetni magát. De itt voltam, az istenért! S tennem kellett valamit. Magamért és érte is. Ahogy elpillantottam felé, láttam, miként öli meg a saját édesanyját. Meghűlt az ereimben a vér, de azt hiszem, bármennyire is furcsa, mégis ez volt az, ami némi erőt adott nekem. Kitéptem saját magamból a tőrt, bármennyire is fájdalmas volt. Az, hogy Thomas képes volt a saját anyját is megölni, félretenni azt, hogy ki ő… nagyon nagy dolog. S szomorú is egyben. De félre kellett tennie, hiszen az a nő már nem is az anyja volt, hanem egy agymosott személy.
- Nem fogok itt meghalni, idióta, agymosott árnyvadász… - Sziszegtem, ahogy a tőrt ezúttal az engem fogvatartó mellkasába vágtam erőteljesen.

Épp, hogy belekerültem ebbe a különös, természetfeletti világba, máris egy konkrét háborúban találtam magam. Sajnos a szó legszorosabb értelmében. Igazság szerint, még nem is voltam tisztában mindazzal, ami körülöttem zajlott. Vérfarkasok, vámpírok, démonok, árnyvadászok…? Sőt, tündérek? Mi ez a világ, ami oly sokáig rejtve volt előttem? S most, hogy megnyílt a titkok kis kamrája, rám zúdult minden. A háború maga. Meg kell védenem az árnyvadászokat, ugyanis a vérfarkasok felesküdtek arra, hogy segítenek nekik. Én magam pedig… nos, már csak Thomas miatt is ezt tenném. Sőt, ha nem lehetne, szembemennék a falkával, ahová tartozom, csak azért, hogy őt védjem. Hiszen ő számomra a legfontosabb. S annyi minden van még, amit meg kellene tenni, mégsem lehet. Akadályok tornyosulnak előttünk, melyeket nem biztos, hogy képesek vagyunk megugrani. Titkokat hordozunk, erőnkön felül próbálunk teljesíteni. Képes vagyok egyáltalán mindarra, amire jelenleg hivatott vagyok?
Ezekkel a kérdésekkel léptem át könyvtár ajtaját. Megannyi sötét árnyvadász jelent meg a szemeim előtt, s láttam azt is, hogy Thomas küzd. Felé indultam, félrelökve egy-egy sötét árnyvadászt, de végül bekerítettek. Nem tudtam, miként is küzdhetnék ellenük, hiszen… csak egy ostoba lányka voltam, aki vérfarkassá változott. De nem mertem a farkas alakomat felvenni. Nem voltam ura a farkasnak, ami bennem élt, de így, emberként viszont teljességgel használhatatlan voltam. Nos, bekerítettek, s rám is támadtak. Éles fájdalom járt át, ahogyan az egyik árnyvadász belém vájta a pengéjét. Felsikítottam, miközben próbáltam hátrébb lépni, menekülni. Egy másik sötét árnyvadász lefogott. Határozottan végezni akartak velem, s én magam tehetetlen voltam. Ide sem kellett volna jönnöm…
Ködös tekintettel néztem farkasszemet a már lelketlen árnyvadásszal. Szomorú volt látni, hogy már nem volt önmaga, hanem csak egy agyatlan zombi, aki valaki más irányítása alatt áll. A tömegben még Thomas édesanyját is megpillantottam, aki szintén nem volt önmaga. Szegény Thomas…
Szánalmas, hogy még ebben a pillanatban, a halál torkában is ő járt a fejemben, de nem tehettem róla. Talán pont ő adott erőt, az ő gondolata – ugyanis a fájdalommal nem törődve szakítottam ki magam az árnyvadász karmai közül, majd támadtam arra, aki pillanatokkal ezelőtt megtámadott. Azonban naiv lettem volna, ha a győztes végkimenetelben reménykedem.