Dominic. Latin eredetű, a római katolikus vallásban elterjedt név, jelentése: Istenhez tartozó, az Úrnak szentelt. Tradicionálisan a vasárnap született fiúgyermekeknek választották ezt a nevet, utalva a latin „dies dominica” vagyis az Úr napja kifejezésre.
Maga a név felhasználási formája – azon túl persze, hogy számos szent és egy komplett vallási rend fűződik hozzá – rendkívül sokoldalú. Példák a teljesség igénye nélkül:


- Domie, kicsim, ne hallgatózz. – a szavakat gyengéd, de határozott vasmarok követi, az érdes, bőrkeményedéses ujjak másodpercek töredéke alatt fonódnak a csuklóm köré, és tessékelnek arrébb a boltok kirakata előtt sutyorgó emberek közeléből.
- De hát valaki eltűnt! – közlöm határozottan, némi meglepett csodálkozás csendül a felháborodott szavaim mögött, mintha egyedül én és az a pár panaszkodó néni értené csupán a helyzet komolyságát.
- Senki sem tűnt el, kisfiam. – a szorítást határozott rántás követi, aminek következtében kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem az egyre távolodó nőktől, és az orrom elé nézni, nehogy elessek. Az árnyvadászok egészen biztosan nem illik arccal végignyalni a macskakövet még akkor sem, ha az anyukájuk rohamtempóban cibálja végig őket az egyenetlen talajon, és még túl kicsik, hogy egyensúly rúnát kaphassanak.
- Most úgy fogsz csinálni, mint aki nem hallotta, amit mondtak, mert nem szabad hallgatózni? – kérdezem, értetlen tekintetem belefúrva anyukám sötétbarna fürtjei mögé rejtett tarkójába. – Mert szerintem vészhelyzetben nem baj, ha kihallgatunk másokat.
- De nincs vészhelyzet. Hidd el nekem, senki nem tűnt el. – anyám szelíd tekintete megtalálta az enyémet, ragyogó fakókék szemei bíztatóan mosolyogtak rám. – A felnőtt árnyvadászok néha veszélyes küldetésekre mennek, és előfordul, hogy néhányan közülük nem térnek vissza többé, és ezt a családtagjaik nem tudják elfogadni.
- A néni azt mondta, hogy… - végül nem fejeztem be a mondatot. Egy utolsó, kételkedő pillantást vetettem a hátam mögé, a bolt előtt szobrozó emberekből már csak ketten maradtak, egészen parányinak tűntek a távolból.


- Domini. – éles kacagás tölti meg a helységet, magasból érkezik, és könyörtelenül zúdul a vállaimra, mint a viharos tengeri hullámok. – Nem is kell az a C betű a neved végére, innen föntről amúgy is olyan kicsinek látszol. MiniDominic.
- Remélem, leesel és összetöröd magad. – komolytalan vigyorra húzom a számat, fel sem pillantva a húgomra, aki az imént még lábujjhegyen egyensúlyozott az egyik gerendán, és a jelek szerint sikeresen feljebb mászott még egy szintet.
- Innen még simán talpra érkeznék, ez alig… hat méter magas. Talán hét.
- Szerinted a hangtalanság rúna kiterjed arra is, ha arccal belefúródsz a földbe?  Az azért elég nagy puffanás…
Halk, szinte alig észrevehető sértett hördülés hallatszik a magasból, én is pusztán azért érzékelem, mert ismerem a húgom jellegzetes hangeffektjeit és felhasználási területeit, ez előbbi például kísértetiesen hasonlít egy macska torkán akadt szőrgolyó okozta krákogáshoz, ha valaki közelről hallja. Mondjuk, ha valaki közelről hallja, általában ütés is jár mellé, amivel a sértett önérzetét óhajtja megbosszulni. A húgom maga a törpeterror.
Lendületes mozgást érzékelek a szemem sarkából, reflexszerűen fordítom oda a fejem, elkapva a mozdulatot, ahogy Dorothy a háncsrostból font kötél köré kulcsolja az ujjait, alacsonyabbra ereszkedik magát, majd hangtalanul ér földet előttem. Tökéletes, kéttalpas landolás, természetesen. A mozdulatát követő apró légörvény szanaszét sodorja a gondosan elrendezett jegyzeteimet, minősíthetetlen kézírásommal telirótt, kávéfoltokkal pettyezett papírjaim szélsebesen száguldanak minden irányba.
- Hé! – az egyik szökevény oldal után kapok, amin a Pontmercy név díszeleg, egy körülbelülire belőtt dátummal a három kérdőjellel körülvett vérfarkas támadás felirat, és egy irdatlan nagy koszfolt mellett. Magam sem tudom, hogy a támadást kérdőjelezem meg, vagy a paca származását.
-  Megint ezzel foglalkozol? – szórakozottan dobja le magát mellém, felkapja a keze ügyébe eső első papírdarabot, és súlyos szótlansággal néz abszolút idiótának. – Ugye tudod, hogy ezeknek az eltűnéseknek a nagy része igazolva lett? Ő itt például – az orrom alá nyomja a fecnit, amin időközben elkenődött a fekete tinta – egy boszorkánymestert akart lebuktatni, aki mindenféle démonokat idézgetett meg, szerintem az egyik megette. Minden esetre biztos nem ment jól az egész. Ó, és ő – felcsillanó szemekkel kap egy másik darab után, ahol ismerős nevet vél felfedezni – Az apja három éve jelentette a lánya eltűnését. Velem egykorú volt, és irtóra tehetségtelen. Sokszor hallottam arról nyafogni, hogy nem akar árnyvadász lenni, aztán fogta magát egy szép napon, összepakolt és elszökött, hogy soha ne is kelljen azzá válnia. Történet vége. Látod már? Apa is megmondta, ezek nem rejtélyes esetek, semmi összefüggés nincs, különben is, évek teltek el közöttük. Hagyj fel ezzel az ostoba mániáddal.
Gombócba gyűrte a kezében tartott lapot, majd könnyed csuklómozdulattal a fejemhez vágta, aztán már talpon is volt, felkapva az első fegyvert, ami a keze ügyébe esett, egy hosszú, vékony pengéjű szablyát.
- És most gyere. Megígérted, hogy tréningezel velem, de eddig még semmi hasznodat nem vettem.


- Domino?
- Na aaaaaaz biztos, hogy nem.
- Jó, hát igazából, csak kipróbáltam…
- Inkább ne.  
- És a Domdom?
- Domdom?
- Aha, ez aranyos nem?
- A maga retardált módján. Visszatérhetünk rá, ha mondjuk az ichor feloldja az agyvelőm, és életem hátralévő részében együtt kell majd élnem a fogyatékosságommal.
- Szerintem abba belehalnál…
- Hű, tényleg, Lia? Komolyan? Ez nagyon szomorú, akkor azt hiszem a Domdom sem lesz jó. Pedig már egészen beleéltem magam... de ha már így alakult, esetleg folytathatjuk a nyomozást?
- Szörnyen viselkedsz, tudod?
- Csak nem értem, hogy mi a baj azzal a becenévvel, hogy Dom. Milyen szép három betű ez így egyben.
- Unalmas vagy. És undok. És tök hülyén áll a hajad.
- Jólvan már Lia, bocsánat, ne menj el. Hallod? Te vagy a legjobb, legkedvencebb barátom, a kedvedér leszek Domdom, csak itt ne hagyj! Gyere már vissza! Megígérted, hogy segítesz végignézni ezeket a könyveket! Lia!


- Dominique. – Dory francia akcentusa, amivel ezt az egy szót kiejti, olyan akár egy nagyon makacs megfázás, a hallatán kedvem támad megkérni, fújja ki az orrát, mielőtt tovább beszél. – Ha franciák lennénk, lehetne mindkettőnknek ez a neve. Mi lennénk monsieur és mademoiselle Dominique.
- Ez minden hozzáfűzni valód a tervhez?
- Milyen tervhez, Dom? Hogy együttérzést tettetve megpróbálsz kifaggatni egy gyászoló nőt a férje eltűnéséről, ráadásul franciául nyökögve? Én baromira nem örülnék, ha egy ilyen helyzetben nyaggatnának, mindegy milyen nyelven teszik. Valószínűleg többen vannak így ezzel.
A hangja élét játékos piszkálódás veszi el, de ragyogó kék szeméből süt a sértettség, amiért egyáltalán csak megfordult a fejemben, hogy bárkit is zaklatni merjek egy ilyen kényes szituációban. Dorothy sosem vetkőzte le igazán apánk szigorú elvárásait a tisztességről és becsületről, hiába bizonygattam lépten-nyomon, hogy a saját vesztét fogják okozni. Jelenleg mondjuk inkább az enyémet.
- Szerintem meg kifejezetten jó érzés, ha az embert az anyanyelvén vigasztalják.
- De te nem vigasztalni akarod, hanem vallatni. – vág közbe azonnal, tiltakozón lendülő keze kis híján orrba vág. – Cseszettül lényeges különbség. És amúgy is, mit okoskodsz, a te franciád is szar, még mindig összekevered a számokat.
Most rajtam a bosszús morgás sora, ami ugyan olyan gyorsan hal el, ahogy előtör belőlem, én csakazértis közbefúrom. Számtalan gonoszság úszik a tudatomba, amivel visszavághatnék Dorynak, bírálva a férfihisztériát kiváltó jellemét, vagy a buta hobbiját, amivel mások önérzetét igyekszik ötszavas mondatokkal porba tiporni, helyette mégis inkább csak lustán túrok a kusza hajfürtjeim közé.
- Amúgy… - kezdem szörnyen szakszerűtlen tudományossággal saját fényezésemet. – Nagyon sok francia mondást és idiómát ismerek, kedves Dory. Tudtad például, hogy a „felesleges” kifejezésre van egy olyan szófordulatuk, ami annyit jelent, hogy „hegedűbe vizelni”? Vagy, hogy az orgazmus francia megfelelője a „kis halál” kifejezés?
- Ó, és melyikkel akarsz elkápráztatni egy özvegyet? Mindkettő szuper téma.  
Ezt a kijelentést sajnos nem tudtam ész érvekkel támadni, úgy tűnik úgy áll a helyzet, hogy se eszem, se érveim.
- Komolyan mondom, Dominic Greenwood, ha bemész abba a házba, én nem állok szóba veled többet. Kezdesz beleőrülni ebbe az ostoba nyomozósdiba, még csak bizonyítani sem tudod, hogy, bármi köze lenne egymáshoz ezeknek az eseteknek, egyszerűen csak minden évben kiszúrsz egyet és mániákusan rápörögsz. Ez a férfi rábukkant egy démonfészekre és nem tért többé haza, árnyvadászok vagyunk, olykor mindenféle összeesküvés-elmélet nélkül is szörnyűséges dolgok történnek velünk, fogadd már el!
Mindennemű tiltakozásom megelőzve a húgom már hátat is fordított nekem, szoros fonatba rendezett barna haja olyan lendülettel pördült utána, mint egy ostorcsapás.
Utolsó, tétova pillantást vetek még a feketén tekergő vaskerítés rácsaira, mielőtt elismerve saját vereségemet, Dorothy után indulok, némán győzködve magam, hogy valójában ez az egész tényleg nem számít. Hogy az árnyvadászok talán tényleg arra hivatottak, hogy szépen egymásutánban kikopjanak a világból.


- Dominic Wyatt Greenwood! – a nevem úgy dörrent a szobát fojtogató csöndbe, hogy egy pillanatig mintha a falak is beleremegtek volna. Benne volt ebbe a három szótagba minden elnyomott indulat, hosszú évek minden feszült pillanata. Súlyos volt, akár a vállra nehezedő teher és éles, akár egy dobókés pengéje. Na meg persze meglepő az elmúlt hónapok lemondó és meggyötört szavaihoz képest, amik édesanyám eltűnése óta az apám száját elhagyták. – Elég legyen már ebből! Hát neked már semmi sem szent?
Hosszú évek gyűjtőmunkája megtépve, összegyűrve hevert az asztalon, majd egy indulatos mozdulat után a konyhapadlón. Néma gyűlölettel telve követtem szemeimmel apám baljának lendületes ívét, majd lassú, vészjósló pillantásomat az övébe fúrom.
- Bolond vagy, ha szerinted ez nem függ össze, ha tényleg elhiszed, hogy anya elhagyott bennünket.
Nyitott tenyérrel csap az asztalra, erejébe belenyikordul ugyan a bútordarab, de végül pont olyan szótlanul tűri a haragját, ahogy azt a gyerekeitől is elvárta mindig. A hideg végigcikázik a gerincem mentén, most először eszmélek rá, mennyire felbosszantottam apámat. És most először egy cseppet sem bánom már.
- Ne merj engem bolondnak nevezni! – fújtat rám, akár egy dühödt bika, az egész jelenet egy pillanatra olyan röhejesen hat, hogy kedvem támad elnevetni magam. – Persze, hogy anyád elhagyott minket! Elüldözted! Te és ez az ostoba, megszállott tévképzeted! Hát muszáj neked még most is kötnöd az ebet a karóhoz? Egy perc nyugtot sem tudsz hagyni ennek a családnak?
Barna szemeim az asztallapra tévednek, arra a pár darab papirosra, ami még a felületén maradt és gyűrötten meredezik az ég felé, mintha hullámok fodrai lennének egy elképzelt tengerben, ami már évek óta egyre csak messzebbre és messzebbre sodor minket egymástól. Kezeim a kabátomért nyúlnak, látatlanul is érzékelem, ahogy apám minden izma megfeszül. Tudom, hogy fogva tartja a levegőt a tüdejében, bár talán csak azért, hogy még hangosabb kiabálásba fulladjon.
- Eszedbe ne jusson megint elmenni! – nála soha nem volt szó kérésről, Jonathan Greenwood parancsokat osztogatott, be nem tartásuk pedig természetesen súlyos következményekkel járt. Hát… volt egy olyan érzésem, hogy nekem már amúgy is mindegy.
– Ha most kimész azon az ajtón és folytatod ezt az őrültséget, ide többet vissza ne gyere! Ez a család többet nem lát szívesen!
A küszöbről még visszafordulok, magam is meglepem, mikor elönt valami furcsa keserűség a szavak hallatán.
- Fiat voluntas tua. – biccentek felé búcsúzóul, majd magára hagyom a konyhába.


- Domenic, mondjuk. Nem nagy változás, csak egy betűcsere. Vagy legyél Domenico, az olyan olaszos. Jó olasz lennél.
- De… Lia, a keresztnevemet nem akarom lecserélni.
- Ó! Azt hittem, ha már a családneved… szóval… érted. Adja magát a lehetőség.
- A Dominic teljesen megfelel.
- A Greenwood nem felelt meg?
- Nem nekem volt vele bajom, apám nem akarta, hogy a család tagja legyek…
- Apukád bizonyára lenyugszik majd idővel, nem hiszem, hogy szükséges ez az egész. És ne hazudd, hogy nem számít, még mindig látom a családi gyűrűt a nyakadban lógni, átüt a körvonala a pólódon.
- Pedig tényleg nem számít, Lia. A Greendale amúgy sem hivatalos, nem hiszem, hogy egyáltalán létező név lenne, vagy, hogy a Klávét a legkisebb mértékben is érdekelné, hogy hogyan nevezem magam, mikor állandóan háborús helyzetben állunk.
- Amúgy… miért pont Greendale? Használhatnád anyukád nevét is.
- Abba apám sosem egyezne bele, a Greendale-ben meg így benne van mind a kettő.
- De akkor miért nem Silverwood? Az jobban hangzik, nem?
- Istenem, Ophelia, te tényleg sosem fogysz ki a kérdésekből?
- Csak nem értem, mire jó ez. Édesapád is tovább bosszantod vele, ráadásul így még csak nem is ugyanaz a nevetek Doryval, ez sem érdekel?
- Na, a húgom aztán főleg nem aggódik ilyeneken. Nem hiszem, hogy különösebben törődne vele, nem is igazán beszéltünk a napokban.    
- Jaj, Domi, annyira sajnálom ezt az egészet.  
- Ne sajnáld, mindig is ki akartam próbálni, milyen a szobád padlóján aludni.  
- Nem is akartad.
- Nem, tényleg nem, de egyébként meglepően kényelmes. Köszönöm, hogy befogadtatok.
- Ugyan, legyél Greenwood vagy Greendale, itt mindig szívesen látunk.



- Dominic, az angyalra, érhető nyelven beszélj már… – nyög fel fáradtan mellettem Lou, kezéből az asztallapra zuhanó vaskos könyv puffanása majdnem elnyomja a csendbe robbanó szavaim, amiket csak úgy a teljesség igénye nélkül kinyilatkoztatok, mint általában. – Milyen randit találtál?
- Modus operandi, te tulok. A latin egyébként egy érthető nyelv, Louis, nem az én hibám, hogy te nem méltóztattál rendesen megtanulni. Ez a nyelv az alapja a…
- Jó, jó, jó! – emeli magasba megadóan mindkét mancsát – Tudom, úgy szereted a nyelveket, ahogy a démonokat, minél halottabb, annál jobb, értem, de most fontosabb, hogy mi ez az opera randi?
- Operandi. Egyedi minta, minden egyes eltűnésnél van egy közös pont, valami egységes mintázat, amivel közelebb kerülhetünk az elkövetőhöz.
- Igen, mind árnyvadászok voltak. – néz rám értetlenül, valahol persze jogosan, mert ezt az igen nyilvánvaló egybeesést úgy a harmadik eltűnés után már mi is tisztán láttuk. – Ezt leszámítva nincs egyezés korban vagy nemben, se etnikai se politikai oldalról, Dom, ezt már végigjártuk.
- De valami alapján kiválasztották őket, és egész biztos, hogy nem véletlenszerűen, talán újra végig kellene járnunk ezt az egész utat. Végignézni az áldozatokat az elejéről, sorrendben, újra, amíg nem találunk egy mintát. Nem nagyon van más nyomunk, Lou, muszáj találnunk valamit.
- Úgy érted, egyáltalán nincs más nyomunk. – fáradtan dörzsöli meg a szemét, szinte biztos vagyok benne, hogy csak a new yorki-i intézet könyvtárának idegen légköre akadályozza meg abban, hogy stabil oldalfekvésben összegömbölyödjön a padlón egy látványos nyűglődéssel összekötött húsz perces szundira. Mikor először találkoztunk a vándorévünk alatt, egészen hasonló helyzetben bukkantam rá a dublini intézet könyvtárának süppedős szőnyegén heverve, egy nyitott könyvvel az arcán. Azt mondta, csak lepihent, és így az eltelt évek hosszú távlatából is előszeretettel nehezményezi, hogy akkor belerúgtam az oldalába. – Nagyon szar nyomozók lennénk.
- Ahh – horkanok fel szórakozottan, hátam a szék támlájának feszítve óvatosan egyensúlyozok a két hátsó lábán. – Neked van úgy két hónap és tizenkilenc nap előnyöd, én még tehetek csodát, de ja, te tényleg elbuktál.
Elmosódott foltként látom csak, ahogy Lou keze, benne a barna kötésű lexikonnal átszeli a levegőt az asztallap felett, és elemi erővel csapódik a halántékomnak. Meginog alattam a szék, stabil fogódzkodó után kell kapnom, nehogy hátraboruljak vele, Louis eközben pokolian gyors mozdulatainak adózik alattomos vihorászással. Nagylelkűen megengedem neki a kárörvendést, egyrészt mert amúgy sem tudom rákényszeríteni az együttérzésre, másfelől meg, mert jogtalan szurkálódásom ellenére kifejezetten hasznos információhalmaza van, jelentősen nagyobb és jobban rendszerezett kupacokban, mint a sajátom. Lou egy kincs, erre már akkor rájöttem, mikor azon a bizonyos napon – akkor egyébként tényleg – teljesen véletlenül belerúgtam egyet a földön elterülő kis testébe, és úgy negyvennégy perc felesleges, ám annál indulatosabb szájalás után kiderült, hogy valószínűleg ugyanabban az ügyben nyomozunk. Sosem hittem volna, hogy találok még egy embert, aki önként vállalja, hogy mindenki tébolyultnak nézze, amiért egy ilyen, látszólag véletlenek és szerencsétlen események alkotta rejtvényt próbál kibogozni. Aki lényegében végigjárta élete során ugyanazt az utat, amit én. Egymás nélkül valószínűleg fele ennyit nem haladtunk volna, vagy mondhatjuk úgy is, hatványozottan lennénk eredménytelenek.
- Ha összetörik miattad a szék, Razielre esküszöm, elverlek a lábával. – fenyegetőzöm üres szavakkal, habár a gondolat, ahogy monoton ütlegelem a lakkozott tölgyfa darabbal, azért kellemes érzéssel tölt el és egyből mosolyt csal az arcomra.
- Ó, te meg a botok… mindig is tudni akartam, honnan ez a rajongás. Előző életedben kutya voltál?
Mosolyom vigyorba vált át a feltételezésre.
- Anyai ágról részben filippínó vagyok. – osztom meg a titkom, mintha a kettőnek lényegi köze lenne egymáshoz. Ha van is, elenyészően kicsi, tekintve, hogy előbb választottam fegyvert, mint fedeztem fel a családfám ezen ágát.
- Anyukád filippínó volt? – érzem a hangjában a kételkedést, résnyire szűkített szemei az arcomon kutatnak bármiféle apró jel után, ami elárulhatja, hogy valójában csak a türelmével játszadozom, vagy komolyan elhiszem amit mondok. – Nagy kék szemekkel és hófehér bőrrel?
- Nagyon, nagyon kicsit volt filippínó. Úgy egy tizenhatod részben talán.  
- Aha. – a kételkedés nem tűnik el a pofijáról. – Szóval egy harmincketted részben filippínó vagy?
- Lenyűgöző a hasonlóság, nem?