[You must be registered and logged in to see this image.]Olyasmi volt, aminek sosem kellett volna megtörténnie mégis megtörtént. Kettőnk teljes kudarca, amit a harc közben produkáltunk, mintha teljesen megszűnt volna létezni. A testünk tökéletes szinkronban volt a másikéval, mintha minden erre az útra terelt volna minket. Nem terveztük mégis megtörtént és habár szeretném azt mondani, hogy talán mocskosul kellett volna éreznem magam, amiért belerángattam ebbe anélkül, hogy tisztában lenne a valós önmagammal, mégsem tettem. Ennek az egésznek nem volt jelentősége. Legalábbis nem kellett volna, hogy legyen. Mégis azt hiszem, hogy mindkettőnk lelkén örök jelet hagyott, amelyet egész életünk végégi magunkkal fogunk cipelni. Az igazság pedig már vészesen közelít felénk, mint egyfajta sötét viharfelhő az pedig kegyetlenül be fogja mocskolni ennek az éjszakának az emlékét és minden velem kapcsolatos gondolatát a jövőben. Addig azonban ez nem marad más, mint egy szenvedélytől fűtött éjszaka.
Akármennyire is volt jelentéktelen az egész éjszaka még sosem volt részem olyanfajta gyengédségben, egyszerűségben, amellyel Dominic ajándékozott meg engem. Voltaképpen egy idegen voltam a számára mégis egy felejthetetlen, gyengéd éjszakával ajándékozott meg engem. A lelke túl tiszta volt egy ilyen áruláshoz, s reggel nem a történtek miatt nem tudtam volna a szemébe nézni, hanem azért, mert egy napon majd tudni fogja mindazt, amit én s egy életre meggyűlöl majd. Talán egy része saját magát is fogja, amiért nem vette észre, hogy mi folyik körülötte.
Egyszerűen egy vékony plédet csavarva aprócska testem köré pillantok vissza rá az ajtóból, mielőtt még kilépnék rajta. Olyan békés, olyan ártatlan. S úgy érzem az árulásommal a lelkét bemocskoltam, meggyötörtem, amiért önző módon szükségem volt az érintésére, a kedvességére. Valami, ami sosem lehet igazán az életem része.
Az ajtó halk kattanással nyílik ki, de mielőtt véglegesen kilépnék rajta halk léptekkel visszalépek az ágyához, egy apró csókot lehelve az orcájára egyetlen egy szó kíséretében: Sajnálom! Azzal pedig már ki is siettem az ajtón a saját szobám felé véve az irányt. Próbáltam ennek az éjszakának az emlékét örökkön őrizni és egyszerre végleg elfelejteni.
  

[You must be registered and logged in to see this image.]Szerettem azt gondolni, hogy a megingathatatlan határozottság olyan elemi részem, ahogy megannyi másik, idegesítő tulajdonságom bármelyike, most viszont mégis Elowen szavaitól függött az egész. Merész mosolyba csavarodó ajkai elhitettek velem bármit, hogy utána egyetlen szótaggal döntsék romba a sziklaszilárdnak tűnő meggyőződésemet, így rá kellett jönnöm, hogy a magabiztosságom csupán annyira biztos, mint a csúszós csempe körülöttünk, és Winnie egyetlen mozdulattal kiránthatja alólam a talajt, képletesen és szó szerint értve is.
Viszont eszében sem volt ilyet tenni, játszott velem, ezzel ugyan tökéletesen tisztában voltam, eszköz voltam a számára, Ő pedig kaland volt nekem, és ezen felbátorodva úgy döntöttem, akkor meghagyom ezt az egészet annak, aminek el van rendelve. Se többnek, se kevesebbnek, csak annak a szörnyen kényelmes semminek, ami mindenféle felesleges magyarázkodás nélkül is tökéletesen elveszik majd a mindennapokban, egy kellemes este emlékét hagyva a megannyi gondolat között. Nem volt ebben semmi ragaszkodás, semmi tudatosság, nem épült közös szimpátiára, és nem voltak mélységei. Csak egy váratlanul lángoló vonzalom, a lehetőség, hogy használjuk egymást, és úgy tűnt, tényleg mindketten készek voltunk csendes egyetértésben elfogadni ezt a sorsot.
Nem felelek, nincs is időm szükségtelen megjegyzésekre, szinte arra se, hogy elzárjam az eddig ránk zúduló forró vizet, Winnie a felajánlásra azonnal mozdul, hátrálni kezd, és a csókjába fonódva húz magával engem is, végig a rólunk záporozó vízcseppektől csúszós csempén. Fel sem tűnik, mikor elérjük a fürdőszoba ajtaját, csak a nyakam körül elszakadó karjai árulkodnak arról, hogy a háta mögött valahol vakon a kilincset keresi, ajkai viszont még ekkor sem hagynak nyugtot, és ezt akaratlanul ugyan, de képtelen vagyok nem megmosolyogni.
Hirtelen ötlettől vezérelve mozdulok, karjaim a derekáról a fenekére simulnak, majd némi kényelmes időzés után végül egy gyors mozdulattal csúsznak alább, hogy felkaphassam az ölembe. Nincs nehéz dolgom, egyfelől, mert ideje sincs ellenkezni, másfelől, mert egyelőre úgy tűnik, nem is akar. Könnyedén emelem fel a földről, elég magasra ahhoz, hogy a derekam köré kulcsolhassa a combjait, amíg én az övéi alatt fonom szorosabbra a karjaim, hogy megtartsam az egyébként igazán nem számottevő súlyát, és az ölemben cipeljem ki a fürdőszoba fullasztó, párás levegőjének börtönéből. A szoba hűvöse ostromszerűen vesz minket körbe, a testünk azonnal reagál rá, érzem a bőrén végigfutó libabőrt az ujjaim alatt, de túlságosan belefeledtezem a csókjaiba ahhoz, hogy érdekeljen néhány ilyen apró kellemetlenség. Abban sem voltam biztos, hogy a kulcsra zárt ajtóm robaja elég lett volna, hogy kiszakítson abból a delíriumból, amibe Winnie pimasz mosollyal kísérve rántott mélyen bele. Vagy az ágyamból, amibe úgy gabalyodtunk bele, mintha a tündérek szőtte rózsalugas lett volna, ami nem enged a bűvköréből, igaz egyikünk sem kísérelt meg szabadulni. Legalább egyelőre még semmiképp, a hosszúra nyúló percek között elveszve valahol én épp az övé voltam, Ő pedig készséggel adta nekem magát, engedelmesen simultunk bele egymás mozdulataiba, érintésébe, csókjaiba. Engedte, hogy felé kerekedjek, csak, hogy egy határozott mozdulattal maga alá gyűrjön újra, a kezembe adta az irányítást, hogy utána akkor vegye vissza, amikor csak kedve tartja. Én pedig hagytam, hagytam volna én bármit, a hatása alatt voltam, akartam, vágytam rá, Winnie pedig ebben a pár órában bármit megtehetett volna velem. A nyakam köré fonta a karjait, ujjai elidőztek egy ideig a vizes hajtincsek között, mielőtt lesiklottak volna végig a gerincem vonalán, míg én a sajátjaimon támaszkodva magasodtam fölé. A derekam köré kulcsolt lábaival húzott magához, még közelebb, még mélyebben, én pedig engedelmesen dőltem bele a mozdulatba. Nem volt egyetlen panaszos szavam sem az alsó ajkaimból serkenő vérre, egy-egy erőteljesebb harapása után, vagy a hátam végigszántó körmök hagyta vöröslő vonalak miatt.    
És nem volt egyetlen panaszos szavam akkor sem, mikor az egész varázs véget ért, mint egy kialudni készülő láng, és a kellemes félálomból kiszakított Winnie és a távozását jelző halk, kattanó hang, ahogy minden szó nélkül behúzta maga után az ajtót, hogy kisétáljon a szobából, ki az életemből, és ne hagyjon itt nekem mást, csak az előző este párás, vízcseppes emlékeit.

[You must be registered and logged in to see this image.]A rúna habár az életemnek egy igen csak meghatározó részét képviseli mégis úgy igyekszem elhessegetni még a tényét is, hogy létezik, mintha tényleg semmiség lenne. Pedig az igazság az, hogy túlságosan is sokat jelent a számomra. Főleg az, aki felrajzolta, akinek én is ugyanezt rajzoltam a kezére. A lelkünk attól a naptól kezdve, hogy megismertük egymást összekötődött. Lehet, hogy bizonytalan volt az egész, hogy nem kellett volna, hiszen eleinte koránt sem indult túl jól a kapcsolatunk, a helyzetből mégis sikerült kihoznunk a legjobbat. Még akkor is, ha a legjobb sem más, mint egy hatalmas hepehupás út, ami Sebastian hangulatingadozásaitól függ. De egy biztos. Hogy megéri. Minden egyes perc megéri, mert senki nem fontosabb a számomra, mint ő. Nélküle az életem olyan, mint egy üres, feneketlen doboz. Bármennyi dolgot pakolhatunk bele egyik sem lesz képes kitölteni az űrt, amit csak egyetlen személy tud igazán betölteni.
Olyan könnyedséggel simulok hozzá, hiszen érezni akarom, vágyom arra, hogy gyengéd érintései sose érjenek véget. A lelkemnek gyengédségre van szüksége, amit az nem adhat meg, akitől leginkább vágyom. Részben talán rosszul kellene éreznem magam azért, hogy így kihasználom, de nem ígérünk örök hűséget, ő sem tartozik nekem semmivel, s ha akart volna már megannyi alkalommal leállíthatott volna.
- Jól hangzik.. - Suttogom ajkaira, miközben karomat a nyaka köré fonva simulok teljes testemmel hozzá szinte el sem akarok szakadni, miközben óvatosan hátrálni kezdek a szobája felé a csúszós fürdőszoba padlón. Valószínűleg, ha nem lennék árnyvadász már régen elcsúsztam volna, vagy megharaptam volna a száját úgy, hogy a vére serkent volna. De  a tökéletes egyensúlynak köszönhetően könnyedén hátrálok és csak akkor eresztem őt el, amikor kezemmel a kilincs után kutatok, hogy a szobájába léphessünk, de akkor sem szakítom meg kettőnk között zajló csókok csatáját.
  

[You must be registered and logged in to see this image.]Ujjaim játékosan táncolnak tovább Winnie hátán, derekán, karjain, nyakának feszes ívén, és még akkor sem nyugszanak, mikor a fürdőszobában visszhangzó szavai beeszik magukat a gondolataim közé.
„A lényeg az, hogy élünk.”
Nehéz lenne vitába szállni velük, jelen helyzetben meg aztán maximálisan nincs affinitásom hozzá, ugyanakkor valahol belül egészen elrettent a tény, milyen jelentéktelen eseményként kezeljük már a halál közeli állapotok gyakoriságát. Meg persze nem lep, ebben a világban nőttünk fel, erre képeztek és ehhez alkalmazkodtunk, viszont egy ilyen meglehetősen hétköznapi és merőben szórakoztatóbb élethelyzet közepette azért mégiscsak volt benne valami groteszk, hogy az első életképes reakciónk egy újabb éppen csak életben maradós nap után az ilyesfajta ünneplés. Főleg, ha figyelembe vesszük, mennyivel szívesebben indultam volna neki a démontámadásnak egyedül. Elowen mivoltával komolyabb problémám ugyan nem volt, egyszerűen csak ismeretlen volt számomra, idegen, és mivel még akadtak problémáim a csapatmunkával, ez a jellemétől független nyomta rá az ellenszenv bélyegét az egész szituációra. Aztán tessék, onnan, hogy egyáltalán nem akartam együtt dolgozni vele, valahogy mégis oda lyukadtunk ki, hogy épp eszembe sem jutna más társaságát élvezni.
- Rég voltam ennyire hálás érte. – csúszik pimasz mosoly az arcomra, míg ujjaim végül beleakadnak a mozdulatukba, hogy végül nyugton megállapodjanak Winnie csípőjén egy időre. Ajkaim pedig szinte gondolkodás nélkül csavarodnak valamiféle elégedett vigyorba, ahogy felveszi a játék fonalát, és kevésbé hiteles színészi játékunkkal ugyan, de komolyan eljátszadozunk a gondolattal, hogy pusztán egy szerencsés véletlen tévedése hozta Őt a fürdőszobámba. Egy egészen kicsit azért még mindig foglalkoztatott a valódi oka is, de Elowen terelő válaszai egyre csak azt igazolták, hogy a kérdéseimnek jelen esetben épp abszolút semmi létjogosultságuk nincs, én pedig eléggé élveztem ezt a megjátszott szerencsés véletlent ahhoz, hogy ne bolygassam tovább a feleslegesnek bizonyuló miérteket. Szó nélkül hagyom hát a kijelentését, szó nélkül hagyok én már mindent, engedem magam megvezetni, főleg most, hogy a kedvéért tényleg bármit elhinnék. Szorosan tartom, olyan közel magamhoz, amennyire csak lehet, bár a mozdulat, amivel közelebb bújik, egyértelműsíti, hogy a legkevésbé sem tervez elhúzódni. Megfeledkezem a rúnájáról, készséggel fogadom el a magyarázatot, még ha sejtem is, ez pont olyasfajta színjáték lehet, mint az előbbi, de ha az előbb partner voltam benne, most miért nem lehetnék? Nem tiltakozik egyetlen mozdulatom ellen sem, így én sem visszakozom többet, jobbom lassú mozdulattal indul el felfelé az oldalán, míg el nem éri a nyakát. Az ujjaim megcirógatják az arcélét, mielőtt a tarkójára siklanának tovább, hogy közelebb húzzam egy újabb, majd még egy és még egy csókra. Ajkaim ostromát csak egyetlen gondolat erejéig vagyok hajlandó felfüggeszteni.
- Mit szólnál az ágyamhoz? – kérdezem halkan, a homlokom az övének döntve épp csak egy kevés teret hagyok a szavaknak, mielőtt újra birtokba veszem az ajkait, és mohón veszem el azt, amiről úgy gondolom, megillet.    

[You must be registered and logged in to see this image.]Szinte már észveszejtően furcsa, hogy valaki ilyen gyengéden ér hozzám. Az egész testem és a lelkem már úgy hozzászokott a fájdalomhoz, hogy szinte mindig meglepődik, amikor valaki ilyen gyengéden és finoman, odafigyelve minden apró részletre érint meg. Hihetetlen, hogy kis híján az életünket veszítettük most pedig olyan harmónia lebeg minket körbe, amelyet néhányan könnyeden megirigyelhetnének. Mégis pontosan tudom, hogy ez az egész csak átmeneti, egy köd, amely a valóságot igyekszik leplezni, amely elől olyan intenzíven menekülni próbálok.
- Elég rosszul járnánk szerintem, ha elkezdenénk számolgatni, meg felvésni a másiknak, hogy mégis vajon mit kaptunk a hibájából. A lényeg az, hogy élünk.. - Azt hiszem ez a legfontosabb, hogy bármennyire is rosszul teljesítettünk és hagytunk ott kis híján a fogunkat a helyszínen, de még mindig itt vagyunk, életképesen készen arra, hogy küzdjünk. Vagy éppenséggel elengedjük magunkat egymás társaságában, hogy a következő alkalommal ne fordulhassanak elő ilyen alapvető, bugyuta kis hibák,amelyek a sérüléseink nagy részét okozták.
- Hát szerencsére nem tévedtem el annyira.. - Bár az a tény, hogy soha nem jártam itt már tényleg azt sugallná, hogy igen is el vagyok tévedve, vagy inkább igazából semmi keresnivalóm nincs itt, de kifejezetten örülök, hogy nem akarunk ezen tovább rágódni.
Könnyedén simulok a karjai közé, testemmel szinte teljesen az övének feszülök, mikor megemlíti a hűségrúnát. Igyekszem a lehető legkevesebbet kimutatni a rúna történetének teljes valójából és egyszerűen csak minimális magyarázattal hessegetem el a figyelmét róla. - Tudod, mikor gyerekek vagytok és azt hiszitek, hogy mindig együtt leszek, mert nagyon jó barátok vagytok, de nem akarjátok a szülőket bevonni és az egész parabatai ceremóniát lenyomatni, akkor ez a második opció. Egy gyerekkori fellángolás az egész, semmi több. - S, talán már ott sem kellene lennie a kezemen, hiszen sokkal tisztább lehetne minden nélküle. Önmagam lehetnék és tisztában lehetnék az érzéseim valójával nem kellene állandóan találgatnom, hogy a rúna az oka, vagy tényleg így érzek.
  

[You must be registered and logged in to see this image.]Ujjaim szokatlan óvatossággal szántanak végig Winnie hátán, lassú, ráérős mozdulatokkal haladnak egyre csak lefelé, én pedig némán figyelem a porréteg alól előbukkanó hófehér bőrét, alaposan szemügyre veszem az összes, tekergő fekete mintát, a régi és új sérülések hegeit.
- Tekintsd vezeklésnek. – húzom végig a mutatóujjam egy frissen keletkezett vágáson a válla környékén. – Ezt mondjuk elképzelhető, hogy az én figyelmetlenségem miatt kaptad.
A kezem elidőzik még egy kicsit a nem túl mély, ám elég hosszú seben, amit valószínűleg Ő sem élt meg többnek, mint egy karcolás, utána viszont menthetetlenül kalandozni kezd egyre csak lefelé, míg el nem éri a csípőjét, hogy majd a gerince mentén induljon vissza. Van számomra valami furcsán izgató, és bizarr módon vonzó a sértetlen, puha bőrét szelő hegek durvaságában, az ujjaim szüntelen beleakadnak és elidőznek egy-egy régről maradt sérülések nyomaiban, mielőtt tovább játszadoznának az egyébként meglepően sima bőrén.
- Gyakori hiba, bárkivel megesik. – súgom válaszként a fülébe, mintha egyébként rutinszerű napi cselekvés lenne elhagyott dolgokat keresni valaki fürdőszobájában, ahol még soha nem jártál ezelőtt. – Minden esetre annak azért örülök, hogy most idetaláltál.
Engedem, hogy megforduljon, de egy pillanatra sem eresztem el, kezeim a derekán állapodnak meg, hogy utána könnyedén fonódhassanak köré a karjaim, amint közelebb kerül hozzám. Ő felém lép, én azzal a lendülettel magam felé húzom, míg már tényleg nem marad közöttünk csupán pár jelentéktelen centiméternyi távolság. A tekintetem újra és újra végigkalandozik rajta, az arcán pihenő vágyakozó mosolyán, a hajába ragadt kis vízcseppeken, a nyakán ívelő rúna körvonalain, és abban a pillanatban én sem szeretnék mást, csak elengedni magam végre, és magamba fojtani az állandó akadékoskodásomat.
- Attól függ… Van rajtad egy hűség rúna. - nyögöm ki végül, inkább a plafon felé intézve a szavaim, tekintetem csak jóval a szavaim elhalta után találnak vissza az arcára, mintha a reakcióját óhajtanám leolvasni. Kicsit talán így is volt, mert bár hűségrúnát ezer meg egy okból viselhetett, és ezek közül egyetlen egy sem tartozott rám, valahol mégis biztosra akartam menni, minek után a legkevésbé sem hiányzott az életemből még egy rám szegeződő, megbánással teli szempár. Ugyanakkor valahol mélyen reméltem, hogy ha jelent is valamit, Winnie elég jól hazudik ahhoz, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről.

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem akartam még csak esélyt sem adni annak, hogy megfutamodjak, vagy meghátráljak. Tudom, hogy mit, avagy kit akarok jelen esetben és meg is szerzem. Nem hiszem, hogy annyira félnem kellene az elutasítástól, tekintve, hogyha annyira ellenére lett volna a jelenlétem már talán ki is zavart volna innen.
Kételkedve fordítottam neki hátat, aztán szavaira pedig elmosolyodom és hagyom, hogy mosni kezdje a hátamról azt a sok mocskot, amely makacsul a testemet borítja, mintha csak a részesévé akarna válni. - Mindig ennyire figyelmes szoktál lenni, vagy ezt tekintsem különleges bánásmódnak? - Lehunyt szemekkel élvezem minden egyes érintését, mintha csak sóvárgott volna a testem aziránt, hogy újra így érintsen valaki. Azóta, hogy Sebastian visszatért Killian-nel sem volt már olyan a kapcsolatunk, mint régen. De nem is tudom mit vártam az egésztől, hiszen mindketten csak Sebastian hiányát akartuk pótolni és nem ténylegesen egymásra vágytunk.
Elmosolyodom, ahogy közelebb hajol hozzám és a fülembe suttogja a kérdését, miszerint mit is keresek én itt. - Nem tudom.. Úgy rémlett, hogy elhagytam pont itt valamit.. Tudod sosem lehet az ember elég óvatos, meg aztán szétszórt is, de most, hogy mondod.. Nem hiszem, hogy voltam még itt.. Én kis butus. - Azzal pedig meg is fordulok, hogy egyenesen a szemébe nézhessek és a kettőnk közötti távolságot, szinte minimálisra csökkentem. - Tényleg annyira számít a dolgok miértje, vagy egyszerűen csak elengednéd végre magad? - Én személy szerint nem akarok gondolkozni, nem érdekel a helyzetnek a következményei egyszerűen csak bele akarok feledkezni mindenbe. Abba is, hogy kis híján meghaltunk, mert egyáltalán nem voltunk összhangban. Talán itt a lehetőség arra, hogy most tökéletes összhangot teremtsünk meg, amelyet később talán egy harc közben is fel tudunk használni. Hiszen ez lenne a lényeg, nemde? Bár tényleg van mögöttes jelentése a dolgoknak, ha egyszerűen csak arra vágyunk, hogy lebeghessünk, hogy egy kicsit kiengedjük a gőzt? Olyankor a szavak teljesen feleslegesek és csak követni kell, amit a testünk, a lelkünk, a szívünk diktál némán, mégis vadul.
Kezeimet óvatosan simítom végig a testén, cirógatom minden porcikáját, mintha ezzel is inkább a sajátos akaratomat akarnám rajta érvényesíteni, hogy akarjon engem. Teljes egészében.   

[You must be registered and logged in to see this image.]Kiderült, hogy Elowennel közel sem olyan nehéz együtt dolgozni, egyszerűen eddig csak rossz terepen próbálkoztunk. Nem, mintha valaha is gondoltam volna arra, hogy ilyen körülmények között is összeakadunk, most már viszont biztos voltam benne, hogy nem egy darabig nem is nagyon akarok másra gondolni.
Ami eddig nem működött, most elképzelhetetlen volt, hogy ne legyen összhangban, és ez több ponton is megdöbbentett, először is, mert szörnyen idegen volt, hogy valakivel – aki nem Lou - ilyen könnyedén szinkronba simuljanak a mozdulataink, másfelől meg kit hülyítünk, azért ez soha nem szokott ennyire simám menni. Vagy, mondjuk úgy, hogy velem nem szokott. Az egész, kezdve onnan, hogy Winnie megjelent a fürdőszobámban, egészen odáig, hogy a falnak vetett háttal gabalyodtunk egymásba, valahogy filmbeillő hatást keltett, mert mégis, ennek mi az esélye? Mi a szorzó arra, hogy két idegen ember ennyire tökéletes szimultán mozduljon, cselekedjen, érezzen, gondoljon? A nagy elsőket kísérő zavar és némi ügyetlenkedés hiánya valahol persze megölte az egész hevesség varázsát, vagy csak én voltam elég hülye ahhoz, hogy engedjem a gondolatot beférkőzni a koponyámba, hogy hagyjam elbizonytalanítani magam, még, ha csak egy pillanatra is.
Nem ismertem Elowent, nem tudtam róla jóformán semmit a nevén kívül, sőt, egészen eddig még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kedvel, most mégis olyan egyensúlyba keveredtünk egymással, mintha világéletemben ismertem volna. Ez persze elméleti síkon igencsak foglalkoztatott, a gyakorlatban viszont, Winnie tökéletesen értett ahhoz, hogyan érje el, hogy abszolút semmi affinitásom ne legyen gondolkodni. Ujjai gyengéden simogatják a hátam, a lapockám, végig a gerincem mentén, egész a tarkómig, majd újra bejárva ezt az utat, én pedig borzongva az érintése alatt oszlatok el minden kételyt. Ennyire egyszerű dolga van, bosszantóan egyszerű.
A mosolyát látva, amibe egyszerre keveredik a vágyakozás némi értetlen kételyjel, nekem is azonnal vigyorra görbülnek az ajkaim, és bár engedelmesen, szó nélkül eleget tesz a kérésemnek – ami tán inkább tűnt utasításnak, azért én nem bírom ki, hogy ne tegyek megjegyzést.
- Nyugi már, nincsenek hátsó szándékaim. – nevetem el magam, két kezem a magasba lendítve, majd azzal a mozdulattal nyúlok egyből a tusfürdő után. – Csak le akarom szedni rólad az ichort mielőtt… mi… tudod.
Én innentől, hogy a szavak utat törtek maguknak, az elmémbe visszakígyóztak az eddig elnyomott kérdések, és már nem volt megállás.
Óvatos, de határozott mozdulattal simítottam végig Winnie hátát, karjait, minden részét, amit elértem, lemosva róla a démonvért, a sajátját, valószínűleg az enyémet is, port, koszt, mindent, ami a terepen ránk ragadt. Ujjaim tiltakozást nem tűrve indulnak el a vörös tincsei irányába, és nagyon igyekszem kiengedni a mostanra már zilált lófarokba fogott haját anélkül, hogy megrángatnám, míg az agyam szüntelen azon pörgött, hogy miként tegyem fel a kérdéseim anélkül, hogy mindent elrontsanak. Nem találtam rá megfelelő módot, valószínűleg nem is létezik.  
- Tulajdonképpen… - közelebb hajolok hozzá, a balommal megtámaszkodom az oldala mellett a csempén, az ajkaim pedig a fülébe duruzsolják a szavaimat, mielőtt elnyelné őket a víz kitartó csobogása. – Nem, mintha panaszkodnék, de hogy is kerülsz te ide?

[You must be registered and logged in to see this image.]Szinte hihetetlen, hogy milyen könnyedén igazodnak egymáshoz a testünk. Mintha tökéletesen szinkronban lennének. Nem is emlékeztetnek arra a két szerencsétlenkedő árnyvadászra, akik kis híján megölették magukat, mert képtelenek voltak együttműködni, egységként dolgozni. Most pedig úgy sóvárog testem az övé iránt, annyira vágyik rá, hogy egyszerűen elfelejtek mindent, ami eddig elmémet ostromolta. Csak őt érzem, a vágyakozó vad csókját, nyelvének a cirógatását kezeinek vándorlását, ami engem is egyfajta felfedező körútra inspirál.
A mellkasát, a hátát cirógatom a tarkóját, a sötét fürtjeivel játszadozom az ujjaim között, miközben igyekszem megcselekedni a lehetetlen azzal, hogy szeretném közelebb vonni magamhoz, hogy szinte bőre összeolvadhasson az enyémmel.
Valahogy mindig is szerettem, ha más kezében volt az irányítás. Ez minden területére kihatott az életemnek talán ezért sem ellenkeztem egyetlen percig sem. Meg, ha akartam se tudtam volna éreztem, ahogy a hideg kő a hátamhoz simul, amitől teljesen kirázott a hideg, ugyanakkor forrósággal töltött el.
Tekintetem találkozik az övével egy pillanatra, ahogyan tesz egy lépést hátra és akaratlanul is elmosolyodom. A hanglejtéséből szinte kitapintható a vágyakozása, hogy mennyire akar is engem és ez egy leírhatatlanul kellemes bizsergéssel tölti meg a testemet. Alsó ajkamba harapva fogadok szót és fordulok meg a kezeimet magam elé helyezve a csempén, melynek hideg érintése ismételten borzongással jutalmazza a testemet, a vállaim mögött pedig vágyakozva pillantok vissza Dominic-ra. Olyan, mintha most látnám igazán először.. Egek mikor lett ennyire dögös? Néha már tényleg kezdek igazán vak lenni, ha férfiakról van szó.. Hiszen a lelkemet már birtokba vette egy másik. De nem. Ő most nem furakodhat bele ebbe a pillanatba. Csak mi ketten létezünk. Semmi más. Külvilág kizárva.

[You must be registered and logged in to see this image.]Módszeresen bontja le minden ellenállásom, bár tény, nincs valami nehéz dolga. Ő csak elégedett mosollyal nyugtázza minden heves indulattal átitatott tettem, engem ellenben igazán meglep ez a fajta feszült vágyakozás az irányába, ami, akárcsak az adrenalin, belülről égeti minden porcikámat, és egyre csak többet akar. A gondolataim szüntelen zúgnak, amikor elhúzódom, hangos tiltakozás közepette igyekeznek elnyomni bennem minden kételyt, végül mégis Elowen az, aki megoldást talál a problémára, én pedig engedek, hisz tiltakozni már egészen biztosan nem tudnék. Alig észrevehetően bólintok egyet, mintegy válaszként a szavaira, majd eleget téve a kérésnek újra az ajkainak szorítom a sajátjaimat, engedem magam belefeledkezni szája minden puha mozdulatába, ellenben a sajátom ismét átitatja valami természetellenes vadság, én pedig ismét elvesztem minden nehezen visszaszerzett önuralmam. A karjaim visszatalálnak a dereka köré, majd néhány türelmetlen mozdulattal végigszántják a hátát, fel egész a tarkójáig, majd le a fenekére, ahol meg is állapodnak egy pillanatra. Majd egy váratlan, hirtelen mozdulattal fordítok rajta egyet, hátát a vízcseppekkel pettyezett hideg csempének nyomom, én pedig gondolkodás nélkül követem, úgy simulva neki, hogy még véletlenül se legyen esélye menekülni a szorításomból, nem mintha ennek bármi jelét is adná ismét. Ujjaim ismét belegabalyodnak a vörös hajzuhatagba, és egy óvatos mozdulattal feszítek rajta egyet, ajkaim közben elszakítom az övéitől, amíg végigcsókolom az állkapcsa vonala mentén, le egészen a nyakáig, majd egy újabb akaratos mozdulattal találok vissza újra a szájához, beleharapva az alsó ajkába csókolom meg ismét. Ahhoz képest, hogy milyen nehezünkre esett együtt dolgozni terepen, most mintha pillanatok törtrésze alatt képesek lennénk egymásra hangolódni. A testünk egyszerre mozdul, a mozdulataink pedig tökéletes szinkronban alkalmazkodnak egymáshoz, én irányítom, ő enged, már csak azért is, mert nem igazán hagyok neki más választást, és ezt a gondolatot akaratlanul is megmosolygom, mielőtt újra elszakadnék az ajkairól, hogy felesleges szavaim darabokra törjék a kellemes csendet, ami eddig körülölelt minket.
Egy fél lépést hátrálok, karjaimat viszont a csempére támasztom, egyet a válla fölé, egyet a dereka mellé, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá, habár magam sem vágyom jobban másra.  
- Fordulj meg. – nem kérem, inkább utasítom, esélyt adva neki, hogy eleget tegyen neki, bár igazán nem riadnék vissza attól sem, hogy a csuklója köré kulcsoljam az ujjaim és én pörgessem meg a zuhanyzó vizes, csúszós padlóján, ha arról van szó. A szavak élesen hasítanak a feszült levegővételek, vágyakozó sóhajok és a víz csobogásának monoton zajába, én pedig ismét meglepem magam, mennyi izgatott sóvárgást tudtam préselni ebbe a két szóba.  

[You must be registered and logged in to see this image.]Néha megmagyarázhatatlan okokból cselekszünk. Valamikor azonban mélyen legbelül pontosan tudjuk, hogy mit teszünk. Hogy ezt azért tesszük, mert ténylegesen akarjuk, avagy a lelkünk egy olyan dolog után sóvárog, ami soha nem lehet igazán az övé ez pedig olyannyira tökre tesz bennünket, hogy képesek lennénk egy másik lelket is bemocskolni miatta? Mégis pontosan tudjuk, hogy mikor, miképpen cselekedjünk, hogy az egész ne tűnjön úgy, mintha bárkit is kihasználnánk. A halál torkából szabadulva, amelybe egymást taszítottuk bele a feszültségoldás szinte kötelező. De ki, miképpen int búcsút a félelemnek, a rettegésnek, avagy a megkönnyebbülésnek, hogy mégsem vesztek oda az mindenkinek a saját maga temetése.
Nem azért jöttem, hogy beszélgessük. Hogy megvitassuk az élet nagy kérdéseit. Ki akartam kapcsolódni. Ugyanakkor azt akartam érezni egy kicsit, hogy számítok is. Nem akartam egyedül lenni és belesüppedni a sötét gondolatok tömkelegébe. Inkább ünnepelni akartam, hogy még élünk, hogy itt vagyunk és a sok különbségünk ellenére egyikünk sem találkozott a halállal. Hogy képesek voltunk visszatáncolni egy lehetetlennek tűnő helyzetből. Belefojtom a szót egy apró, mégis vad csókkal. Finoman haraptam ajkaiba nem túl erősen, mégis vágyakozva. Kicsit elmosolyodom, ahogy nem enged elhúzódni, hogy utánam nyúl és magához vonva csókol, vadul és szenvedélyesen, mint aki most először vágyna igazán valamire. A szívem hevesebben kezd verni és eszem ágában nincs meghátrálni, elhúzódni tőle. Akarom. Mindenestül akarom. Semmi nem számít. Csak ő meg én. Minden feszültség megszűnni látszik. Mintha meg sem történt volna.
Ahogy elenged... elhúzódik tőlem majdnem felér egyfajta fizikai fájdalommal. Ajkait még mindig érzem a sajátomon, ujjaimmal úgy simítok végig rajtuk, mintha ezzel még intenzívebbé tehetném az emlékét, hogy soha ne felejtsem el, hogy milyen vadul.. mekkora szenvedéllyel csókolt az előbb. Látom, ahogy végigmér.. Legalább annyira vágyakozva meredek végig rajta és tudom.. látom, hogy akar engem. Akaratlanul is elmosolyodok.. Látom, hogy mennyire vissza akarja fogni magát. Talán fél attól, hogy megbánom. Rengeteg dolgot bántam már meg az életemben, de mindig sokkal tovább élnek bennünk a kihagyott pillanatok. Ez pedig most pont egy olyan pillanat lenne. - Akkor ne most akard visszafogni magad. - Az apró távolságot, amit kettőnk közé állított fel könnyedén szelem át és pipiskedve karolom át a nyakát mindkét kezemmel, hogy újabb szenvedélyes csókra invitálhassam. Nem akarom, hogy visszafogja magát. Egy cseppet sem.   

[You must be registered and logged in to see this image.]A ránk zúduló meleg víz szinte fagyosnak érződik az érintéséhez képest, mikor a vékony ujjai szabadulnak sajátjaim börtönéből és végül a mellkasomon állapodnak meg helyette, láthatatlan mintákat festve puha ujjbegyeivel. Érzem, ahogy a hideg végigfut a hátamon, amit egyből a vágy ismerős forrósága követ, én pedig halk sóhajjal adom át magam az ismerős érzésnek. Egyetlen mozdulat csupán, ahogy óvatosan alsó ajkába harapva kanyarítja mosolyra piros ajkait, ez mégis elég hozzá, hogy a fejemben úszó gondolatok menthetetlenül összegabalyodjanak.  
- Milyen nemes tőled. – préselem ki magamból a szavakat, mielőtt Elowen ujjai a tarkóm irányába gyűrűznének, hogy lábujjhegyen nyújtózva, gyengéd harapással kísérve óvatos csókkal fojtson belém minden további felesleges beszédet.
Ajkainak egyetlen aprócska érintése elég hozzá, hogy kitöröljön mindent a fejemből, megszűntesse a koponyám falai között örvénylő gondolatokat, lecsendesítse a külvilág zaját, én pedig reménytelenül belezuhanok a szavak nélküli kísértésének csapdájába. Mikor elhúzódna, valamiféle mélyen gyökerező pánik fut át az agyamon, ösztönösen kapok utána, felé nyújtózó karom a dereka körül állapodik meg, és egy határozott rántással vonom ismét közelebb magamhoz. Ajkaim mohón kapnak az övéi után, ahogy a testünk újra összeér, ám ebben a csókban már semmi óvatoskodás nincs. A kelleténél talán kicsit vadabbul viszonzom a harapását, és míg jobbom szilárd akadályként feszül dereka puha bőrére, a bal kezem ujjai a vízcseppekkel borított hajtincsek irányába kalandoznak, majd végül az arcán állapodnak meg, elvágva ezzel minden menekülési útvonalat. Nem szabadulhat, hacsak én nem eresztem, és nekem egyelőre eszem ágában sincs ezt megtenni. Hagyom, hogy minden felgyülemlett feszültség, minden indulat, amit órákkal ezelőtt a harc heve okozott, minden kimondatlan sérelem, parancs és észrevétel, minden düh és harag belekeveredjen a heves mozdulatokba, ahogy az ajkaim fogságban tartják az övéit. Mintha büntetés lenne minden rossz lépésért, amit a harctéren tettünk, vagy éppen jutalom, amiért ennek ellenére is itt vagyunk, néhány kisebb karcolást eltekintve sértetlenül.
Végül elhúzódom tőle, mielőtt felemésztené minden önuralmam, és valami olyat tennék, amit talán Ő nem is akar igazán, vágyakozó csókom hagyom sóhajként elhalni az ajkain, ahogy hátrahajtom a fejem. Perzselő fájdalom száguld végig a bőröm alatt, ahogy a karjaim is elengedik, muszáj vagyok egyből a vizes hajtincseim közé szántani az ujjaimat, hogy feledtessem velük az érzést.
- Határozottan tetszik a környezetbarát zuhanyzás gondolata. – szavaim valahol a sóhaj és a nyögés között félúton csendülnek a fürdőszoba párás levegőjében, és amíg megengedek magamnak egy hosszú, amolyan tetőtől-talpig mustráló pillantást, igyekszem nem engedni annak a panaszos sajgásnak, ami végigjárja minden porcikámat és egy újabb érintést követel.

[You must be registered and logged in to see this image.]Még mindig tisztán ott van előttem az egész.. Olyan hevesen dobogott a szívem, szinte már a torkomban éreztem minden egyes dobbanását, mintha ki akarna mászni a mellkasomból, hogy megadja magát és mindenki szeme láttára játssza el a hattyú halálát. De nem ez volt az egyetlen jel.. Az idegességtől, a pániktól a szám is teljesen kiszáradt, amin az adrenalinlöket sem segített, aminek múlását az jelezte, hogy minden egyes porcikája fájt az embernek. Nem voltunk összhangban. Talán ezért is van kevés alkalommal, hogy nem éppen szokás összeszokatlan párost küldeni a terepre.. De nem éppen az lenne a lényege az egész árnyvadász közösségnek, hogy képesek legyünk együtt harcolni? Hiszen, ha a háború bekövetkezik és csak idő kérdése, hogy mikor történik meg az elkerülhetetlen, akkor mindannyian egymás mellett kell harcolnunk. Ilyen hibákat nem ejthetünk meg.. Habár én azt sem tudom, hogy melyik oldalon állnék, vagy kit támadnék, kit védenék.. Elveszett lennék a csatatér kellős közepén. Egy áruló, egy kaméleon, aki mindig a helyzetnek készült megfelelni, de amikor összecsapnak a feje felett a hullámok nem tudja, hogy melyik színhez is igazodjon.
Azonban nem akarok a háborúra gondolni, vagy arra, hogy kis híján ott hagytuk a fogunkat. Ki akarok kapcsolni, el akarok engedni minden terhet.. S talán egy bizonyos formában még képesek vagyunk egyfajta összhangot kialakítani, ami talán harc közben is hasznos lehet.. Bár az is előfordulhat, hogy majd hátrányt kovácsolunk belőle, de teszek rá. A jelenben akarok élni, nem a múlton rágódni és görcsölni az eljövendőn. El akarok engedni mindent. Csak ő és én. A zuhany alatt. Minden más teljesen kizárva. Kicsit azért örülök, hogy nem a nyakam kitekerését választotta védekező mechanizmusként, úgyhogy annál én mindent jobbnak találtam. Elmosolyodom, ahogy kicsit közelebb von magához kezeimet, miután engedett a szorításából a mellkasán pihentetem meg. - Tudod elragadott az óvnunk kell a földet hangulat és gondoltam.. Talán.. Spórolhatnánk a vízzel. - Ujjaimmal játékosan rajzolni kezdtem a mellkasára, majd felpillantottam sötét íriszeibe és finoman beleharaptam az alsó ajkamba, majd kezeimet feljebb csúsztattam a tarkójára és feljebb pipiskedve egy apró csókot leheltem az ajkaira, finoman beleharaptam az alsó ajkába, kicsit magammal húzva húzódtam el tőle és vártam a reakcióját.  

[You must be registered and logged in to see this image.]A por, izzadság, mocsok és a vér kellemetlen elegye szinte teljesen elfedte a szabadon maradt bőrfelületeim, utóbbiról még csak meg sem tudtam volna mondani, hogy mennyi volt belőle a sajátom. A szemöldökömet átszelő vágás, habár borzalmasan égett, azért még mindig elenyésző kár volt a balomon végigfutó karmolás nyomához képest, ami a felkaromtól egészen a vállamig húzódott, és okozott néhány kellemetlen percet, amikor lefejtettem magamról a harci öltözetet, a forró víz első érintésére pedig már határozottan iratzéért könyörgött.
Az adrenalin, ami eddig olyan természetességgel perzselte végig az ereim, mintha elektromosság cikázna a vénáim mélyén, a harc hevével együtt szépen lassan alábbhagyott, mintha a víz a kosszal együtt az izmaimban megbúvó feszültséget is lemosta volna. Az érzékeim is tompulni kezdtek, ahogy az ideiglenes rúnák vonalai a sárral és vérrel együtt eltűntek a bőrömről, az eddigi fokozott figyelmem a levegőben eloszló apró vízcseppekkel együtt párolgott el, és már nem marad semmi, ami útját állta volna az örvénylő gondolataim káoszának, amiket így engedtem visszaszabadulni a koponyám falai közé. Az agyam újra végigjátszotta az este eseményeit, minden figyelmetlenséget, elvétett mozdulatot, kihagyott lehetőséget, én pedig tisztán láttam a szemeim előtt, mennyire nem volt közöttünk összhang. Annak ellenére, hogy Elowen remek harcos volt, irigylésre méltó reflexekkel, és rendkívüli állóképességgel, mégsem tudtunk együttműködni egymással, nem figyeltünk a másikra, és ez többször majdnem a vesztünket okozta. Most viszont, mikor már igazán nem számított, olyan élesen rajzolódott ki minden botlásunk, hogy a végtagjaimat húzó kimerültség mellé még a fejem is teljesen eltompították a folytonosan ismétlődő hibáink emlékképei. Csak akkor szembesülök vele, hogy nem vagyok egyedül, mikor hozzám ér. Puha bőrének érintése villámként cikázik végig az idegszálaimon, egyből mozgásba lendítve az ösztöneimet, ujjaim szélsebesen fonódnak a vékony, hófehér csuklója köré. Ahogy megpördülök, a bokám körül tekergő egyensúly rúna azonnal működésbe lép, és megakadályozza, hogy elcsússzak, de egy önkéntelen mozdulattal még így is közelebb húzom magamhoz, ellensúlyozva vele a saját lendületem.
- Mi az, nálad nincs meleg víz? – csúszik egy széles, meglepett vigyor az arcomra, mikor megpillantom az ismerős, csapzott vörös tincseket. Lazítok az ujjaim szorításán, engedem, hogy elhúzza a kezét, ha akarja, közben azon morfondírozok, milyen globális véletlennek köszönhető az, hogy pont akkor bukkan fel, mikor épp Ő jár a gondolataim között, és igyekszem figyelmen kívül hagyni azt az igencsak hátráltató tényt, hogy egyikünkön sincs ruha.