Hunyorogva magam elé meredve éreztem, ahogy a nyomás tépi a bőrömet. Mélyen belemarkol szárnyaimba, hogy cafatokra tépkedve azt, nyomként magam mögött hagyva tegyen arról, hogy soha többet ne mehessek vissza oda, ahonnan örök zuhanásra kárhoztattak. Hogy örök életemre érezzem a fájdalmat, amivel a hatalmas üresség tép majd a darabjaimra. De a feketeséget, melyben tollaim távolodása volt az egyetlen érdekfeszítő dolog, csillagok váltották fel. Az izzó gázgömbök, melyeken visszatükröződött a hatalmas nap fénye. A forrósága körülölelt. Kicsinek éreztem magam és tehetetlennek. Csak közeledtem a vesztem felé, a hatalmas kék bolygó felszínéhez. S minél közelebb kerültem a kárhozottak földjéhez, testemet tűz gyűrű ölelte magához. Lángjai végigkísértek utamon, egészen míg a rideg tengerbe nem zuhantam, s a lángokat buborékok váltották fel. Szöktek a felszín felé, míg én a talajig süllyedtem. Szemeimet lehunytam. Éreztem, ahogy a sós víz a bőrömhöz simul. Ahogy a buborékok végigszaladtak rajtam. Tán egy pillanat alatt tűnt el mind ez. A semmivé lett, s levegőért kapva nyíltak nagyra szemeim. Fekete homokon feküdtem, egy csonthalom tetején. Mintha a hamuban feküdnék. A víztől bőrömhöz tapadt, s nem szabadultam fogságából. Azonban a látvány sokkalta jobban megbotránkoztatott, mint a csonthalom s a hamu. Sírkövek gyülekeztek egymás hegyén-hátán. Az ég sötét volt, mintha csak örök viharok dúlnának ezen a földön. Romos betontömbök és a hatalmas pusztaság. A víz cseppekben szaladt végig arcomon. Ruháim bőrömhöz tapadtak. Tekintetemet az előttem álló jövőmön futtattam. Hiszen tudtam. Jól tudtam, hogy e föld lesz az, mit majd egykoron a birodalmamnak nevezhetek.
- A pokol...- s elégedett vigyorra húzván ajkaimat csillogott tekintetemben e dimenzió minden fénylő repedése, mi az egektől a szürke talajig húzódott.

A közhiedelemmel ellentétben... A korábban olvasottakkal nem egyezve... A sztereotípiákat meghazudtolva... Ahogy e sorokat olvasod, azt hiheted, Lucifer a megtestesülő gonoszság. A létező összes démon arcát viseli. Az egyetlen célja, hogy pusztulást és halált hozzon az ártatlanságodra. Ő visz a rosszba, s kísérti meg fényedet, hogy mint hullócsillag zuhanj porba. Nyúzott bőrből s húsból varr maszkot, véres cérnáival. Minden léptét pusztítás és rothadás kíséri. Hervadó virágok, halott állatok. S legnagyobb sérelmem az előítéleted. A skatulyád, melybe beletuszkolsz és hisztérikus tiltakozásba kezdesz: "Az ördögben nincs semmi jó." S igazat adok neked. Hiszen te egyedül az ördögöt ismered. Azt, aki a bukásodat kívánja. Aki el akar pusztítani és megsemmisíteni. De tudod ki az a Lucifer? Ismered a történetét? Egy pillanatra is megpróbáltad feloldozni bűnei alól? Nem, hiszen ez egyedül a te kiváltságod. Testvérid vérét ontod. Gyermekeket erőszakolsz. Asszonyokat ölsz. Mint ezt a magasságos Istened nevében... Mert az ember önző, gyarló s naiv. Hisz a felsőbbrendűségében. Hisz a kiválasztottságában. Hisz abban, ami netán nem is létezik... Hisz abban, hogy mi rosszat jónak nevez, az felhatalmazza arra, hogy leszaggassa magáról lelkiismerete láncait. Rosszabb vagy te nálam. Bűnösebb tőlem! Mégis fajtád ezrének nyújt megbocsátást a teremtő. De ugyan ne aggódj, én leszek az ostor, mi darabokra szaggatja bőrödet, hogy vöröslő véreddel fessem meg hófehér vásznamat. S okolhatsz. Okolhatod az ördögöt. okolhatod Lucifert. Nem én vagyok kárhozatod kulcsa. A szabad akaratod hozza el a poklodat, a saját tetteid által. De kérlek ne félj... Hiszen én leszek, MI leszünk azok, kik megmentenek saját bűneidtől. Mi hozzuk el az üdvösséget. Hisz bűnöző nélkül nincs bűn, mit elkövethetnek.

Ajkaimon széles mosollyal sétáltam végig a kirakat mentén. Tükörképem kísért végig az üvegen, s pillanatra megállva néztem vele szembe. Megragadtam kabátomat, hogy rámarkolva két kezemmel igazítottam meg azt kellő lendülettel rántva két oldalán. Mélyen beletúrtam göndör fürtjeim közé, miközben saját tekintetembe mélyedtem.
Egy pillanat műve volt, semmi több, mikor szemeimmel végig futottam a hátam mögött történő eseményeken. A kerekek oly gyorsasággal forogtak. A sorokba süppedő halandó lassú léptekkel haladt a járda másik oldala felé. Nem szoktam embert menteni. Nem vagyok hős. Még csak nem is kedvelem őket... S talán ez egy enyhe kifejezés. Azonban valahogy abban a pillanatban valami megváltozott. Fogalmam sincs mi volt az. Egyszerűen akár egy mutató mozgása, kattant, s már én is más helyen voltam. A karjaimban tartottam a barna hajú hölgyet, zöld szemekkel, melyek egyenesen az enyémbe meredtek. S a legfelháborítóbb az volt, hogy nem éreztem az undort. Akkor már tudtam, hogy túl sok időt töltöttem emberi földön. Tudtam, hogy vissza kell mennem a saját dimenziómba. Megfertőztek, ahogy apámmal is tették... Az volt az utolsó, mikor emberi talajt érintett lábam. Utolsó, egészen a következő alkalomig...