Nem szólok semmit, csak hallgatom, és nézem ahogy issza a sörömet… a kis szaros. A tojáshéj még ott fityeg a seggén, és máris supermant játszana. A szemeim enyhén összeszűkülnek. Az árnyvadász porontyok mindig is szerettek játszani a tűzzel, főleg akkor, hogyha éppen ők maguk gyújtották meg azt a máglyát.
- Nos, Dominic, barátom - mondom, miután végighallgattam minden szavát. Nem forgatom a szemem, pedig jól esne, és nehéz is visszatartani - a háromszázhárom évem alatt még egyszer sem találkoztam olyan szemtelen halandóval, mint te. Persze, egyáltalán nem bántás… voltak akik megközelítették a szintedet, de oda, hogy betörjenek a lakásomba, még egyikük sem merészkedett. Tudod… volt egy bátyám, Gabriel. Tisztán emlékszem rá, és arra a pillanatra is amikor kihunyt a fény a szemében, mert ketté roppantottam a gerincét. És akkor még nem szólt bele a klávé, hogy mit tegyünk, és mit ne tegyünk meg - mondom teljesen nyugodt hangnemben. Nem fogom bántani ezt a szerencsétlent, ettem már eleget, és nem kell a felesleges fejhatás, hogy egy vámpír megölt egy árnyvadászt. Azt már biztos nem hagyná figyelmen kívül a klávé, ahogy annyi más dolgot. Én pedig egyáltalán nem akarom felkavargatni magam körül az állóvizet. Van már így is elég problémám… például megtalálni a húgomat. Meg mostanában amúgy is kezdek megnyugodni. Nem hajszolom a halált, nem gyilkolok csak azért, mert ahhoz van kedvem. Csak élek, mint egy normális ember. Talán kezdek kiégni.
Elnyomok egy megfáradt mosolyt. Talán egy pillanatra még a nemlétező ráncaim is meglátszanak. Ahogy a múltam bűneit emlegeti, eszembe jut Elizabeth, de gyorsan elhessegetem a gondolataimból. Nem érzékenyülhetek el, amikor itt javában folyik a faszméregetés.
- Nekem van egy jobb ötletem - kacsintok rá, és még egy hangyányi, játékos vigyor szerűséget is megeresztek felé - elmegyünk a Klávéhoz, te meg én, kézen fogva, és elmeséljük nekik, a te kis interjúdat a vámpírral, meg azt is, hogy milyen rendetlen vagy - utalok itt arra, hogy szétszórta az értékes könyveimet - aztán megvárom, hogy a sarokba állítanak e - mondom teljes komolysággal. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt a ficsúrt nem a főnökei küldték. Meg persze, Annie nem felejtette el elmesélni, hogy mostanában úgy érzi, valaki figyelemmel kíséri a lépteit, és az én húgom sosem téved, hogy ha vizslató tekintetekről van szó.
Persze eleinte nem hittem neki. Azt hittem, csak fel akarja hívni magára a figyelmemet, mert mostanában nem nagyon adtam neki belőle, de hát itt ücsörög előttem a kézzel fogható bizonyíték. Persze én sem értek egyet azzal, hogy Annie kitörje az összes csitri nyakát, aki megfordul az ágyamban, de akkor is a család az első. Mindig és mindörökké.

Nem akar kellemetlenséget okozni, a világért sem. A szavai apró tűkként hatolnak a gerincembe ami arra késztet, hogy felnevessek, de visszafogom magam. Tetszik nekem ez a kölyök. Fiatal, és kimondottan ügyetlen, de van benne valami gyermeki pimaszság, ami annak idején bennem is bennem volt. Hasonlóak vagyunk, és ezt szerintem már ő is leszűrte, vagy ha nem, akkor majd a tudtára adom. Kimondottan sajnálnám, ha meg kellene ölnöm, úgyhogy remélem, csupán egy apró afférkát akar összehozni a húgommal, és a nem a fejét kívánja a Klávé elé szállítani.
- Persze, Isten ments - mondom ki a gyomor forgató nevet, és örülök, hogy most először életemben nem akadt össze a nyelvem, és hányingerem is csak egy enyhe lett. Végig mustrálom, miközben helyet foglal előttem, és kimondottan örülök annak is, hogy elfogadja a cigarettát amivel megkínáltam. Nem szeretem, hogyha valaki ellent mond nekem, akár a legcsekélyebb dolgokban is. Megszoktam, hogy én vagyok a főnök, az összes kapcsolatomban. Vigyorogva nézem végig ahogyan éppen görcsös fuldoklásba kezd a jó adag füsttől amit lenyelt. Imádom zavarba hozni az embereket. Szeretem látni az arcukat, ahogyan lángba borul, vagy éppen torz fintorba fordul, és köpni nyelni nem tudnak. Az egyik kedvenc szórakozásom.
- Értem - mondom és a fiú mögötti pultra meredek. Tehát a Klávé figyeli Anniet. Hány embert is ölt meg az elmúlt pár hónapban… hármat? Ötöt? Nem is tudom pontosan. Az biztos, hogy többet a kelleténél. Persze régen, amikor átváltoztunk ez más volt. Akkoriban, nem voltak emberek akik beleszóltak volna, hogy kiket ölhetünk meg, és mikor. Hogy mit tehetünk az éj leple alatt. És mi öltünk, mind a hárman, tucat számra. Bár én voltam közülünk a legvadabb, a legbrutálisabb, azért testvéreimet sem kellett a szomszédba küldeni egy kis brutalitásért, és kegyetlenségét. Mondjuk Jeremiah más volt. Ő szeretett tiszta és makulátlan maradni, mintha ettől függött volna embersége. Sosem tudta teljesen elfogadni, hogy ő többé már nem ember.
- És mond csak, miért érdeked neked megtudni, hogy a drága húgom hány mondénnal végzett? - kérdezem és továbbra is az arcát figyelem, szinte méregetem. Kötelességem megvédeni Annalise-t, akkor is, ha ő tönkretette az életemet. Elizabeth megölésével valami megszakadt közöttünk, amit azóta is próbálunk kötözgetni, de eredménytelenül. Nem szabad, hogy ezt mások is megtudják. Minket mindenki - talán még ez a fiú is - úgy ismer, hogy a vérfertőző család. Tudják rólunk, hogy vállt vállnak vetve harcolunk, és jobb is ha ez így marad. Nem szabad, hogy bárki fogást találjon rajtunk, különben megbukunk, és annyi a szép életnek. Az életnek.
- Nos, dárga cimborám, az egy nagyon jó ötlet lenne… - kezdem, mikor megkér, hogy szóljak a húgomnak - hogyha tudnám, hogy hol van. Két hete nem láttam a drága húgomat. Tudod, mostanában mániája az eltűnés, úgy szó szerint. A föld kerekéről is. De ha bármit is szeretnél kérdezni tőle, azt megkérdezheted tőlem is.
Elnyomom a csikkemet, ami már elég régen kialudt, és belekortyolok a sörömbe. Remélem, hogy veszi a bátorságot, mert kimondottan kíváncsi vagyok, hogy mit akar a családomtól egy árnyvadász, és minden ami és aki mögötte áll.

Végignézek a kis vendégemen, lassan és eléggé tüzetesen. Fel kell mérnem az erőviszonyokat, bár az, hogy én eredendően vámpír vagyok megkönnyíti a helyzetem. Nem látok a fejébe, és nem tudom, hogy miféle szándékkal játszik betörőset. Öreg vagyok, sok mindent láttam már, de olyan nyulat, aki önként ugrik a vadászkutya elé, keveset. Megengedek magamnak egy viszonylag barátságos félmosolyt, bár amikor átlép a könyveimen, amiket évszázadok alatt gyűjtöttem és tökéletesítettem, ráadásul a nagy része elég személyes, tekintve, hogy az én és a húgom naplói, kicsit felpaprikáz. Elnyomom magamban az érzést, hogy egy szem pillantás alatt tépjem le az alsó állkapcsát, és inkább egy mosolyt erőltetek magamra.
- Csináljak esetleg egy tojás rántottát? - a hangomon bizonyosan érződik az irónia, miközben leülök a konyha asztalhoz, és felhúzom az egyik lábamat úgy, hogy az ágyékom a sarkamnál legyen. Megvárom míg leül velem szembe, és ha megteszi akkor kezdődhet az igazi beszélgetés. Felveszem a hamutartó mellől a doboz cigarettámat, kinnebb húzok belőle egy szálat, és a Dominic-ként bemutatkozott felé nyújtom. Ha elfogadja, vagy ha épp nem, visszahúzom a karom és én magam is rágyújtok. Szeretem a cigarettát, főleg azért, mert úgysem lehet bajom tőle, de lenyugtat. Elmosolyodok amikor felhozza Annie-t, de nem nézek rá. Csak a hamu tálban málló parazsat figyelem. Az arcomon lévő mosoly kicsit talán szomorkásnak is tűnhet, hiszen már hónapok óta nem láttam a saját húgomat.
- Szóval Annalise érdekel. Meg akarod baszni? - kérdezem teljes nyugalommal a hangomban, ám már a gondolat, hogy ez a kis nyápic úgy érhet hozzá, ahogy én szoktam eltelít forró, és színtiszta dühvel. Bár tudom, hogy nem ezért jött, hisz a klávé nem szokott senkit kúró kúrára küldeni, főleg nem egy vámpír fészekbe. Egyszerűen csak próbálom zavarba hozni, vagy összezavarni ha úgy tetszik - csak mert ha igen, előre szólok, megesz téged reggelire, hidd el tapasztalatból tudom - kacsintok. Jó lenne kihúzni belőle, hogy mit is akar pontosan a húgomtól. Annalise mondta, hogy valaki követi és én nem hittem neki, de legalább valahol a tengeren túl van - bizonyára két jókora testőr társaságában.
- Mit akarsz tőle? - vágok a dolgok elébe, és elnyomom a cigarettám csikkjét a hamutartóban. Barna szememet nem veszem le a fiú arcáról. A rezdüléseket nézem, azt, hogy elárul e valamit egy félrenézés. Elég idős vagyok már, sok mindent láttam és tapasztaltam ahhoz, hogy észrevegyem a hazugságot.
Míg a válaszára várok felállok, és kiveszek a hűtőből két jó hideg sört. Rám nem sok hatással van, és remélem, hogy ő is bírja a piát, mert semmi kedvem nincs úgy harcolni - ha esetleg arra kerül a sor - hogy valakinek a hányásában ugrálok összevissza. Leteszem elé a sört és visszatelepedek a helyemre.
- Fogadd el! - mondom neki, felbontom az enyémet és már kortyolok is bele. Hűsítő, mint a fiú ereiben folyó vér.

Kimondottan van egy dolog a vámpír létben, amit mindig is igazságtalannak, és különösen kegyetlennek találtam. Az, hogy nappal nem hagyhatom el a házamat. Még az ágyikómat sem nagyon, ugyanis ha betalál a napocska, akkor nekem lőttek. Max mosolygós fejet rajzolhatna a húgom az utánam maradt hamuba, - és őt ismerve meg is tenné.
A vámpír álom nem sokban különbözik az emberi álomtól, bár igazából már arra sem nagyon emlékszem, hogy milyen volt emberként alukálni. Ahogy arra sem, hogy milyen érzés, mikor a nap fénye simogatja az arcomat, vagy megtörik a húgom szépséges hajfürtjein. Túl régen volt már az az ezerhétszáz.
A szervezetem riaszt. Bizseregnek az ujjperceim, és a tüdőm, mintha megtelne valami különleges mámorral. A biológiai órám riaszt, hogy idő van, menni kell vacsorázni. Lassan, és csendesen mászok ki az ágyamból, hogy megcsodálhassam továbbra is kellően tökéletes hasizmaimat a fali tükörben, majd magamra kapok egy farmert és egy pólót. Ránézek a mellettem lévő üres helyre, s a szívembe markol a mély fájdalom. A húgom elutazott. Bizonyosan Párizsban, vagy Rómában lehet, egy hozzám hasonlóan kockás hasú tészta, vagy csigazabálóval, akinek ráadásul tuti, hogy meg van pödörve az a kellemetlen ki bajsza.
Muszáj volt elmennie. Az utóbbi hetekben különösen paranoiás volt, és megállás nélkül fújta, és gyanította, hogy valaki figyeli, és az életére akar törni. Próbáltam megnyugtatni, de természetesen hajthatatlan volt. Pedig ha a Klávénak rá kéne küldenie valami kis mitugrászt bármelyik vámpírra, az a vérszívó bizonyosan én lennék. Hiszen általában én szoktam felkoncolni az ártatlan kis mondéneket, hogyha a kedvem úgy tartja. Bár a húgom sem egy szent, tény és való, hogy az elmúlt időben a kelleténél több egyetemista diák lánynak törte már ki a nyakát, csak mert nem tetszett neki, hogy a kerek kis fenekük az Én ölemben pihen.
Lassú, halk lépteimmel a nappali felé veszem az irányt, de megtorpanok a résnyire nyitott ajtó előtt. Mintha egy árnyék suhant volna el a kanapén. Kicsit, figyelve, hogy hangtalan legyek kijjebb lököm a szobám fehérre mázolt fa ajtaját, és kikukucskálok a keletkezett résen. Vendégem van. Egy sötét hajú, magas, nyúlánk fiúcska botladozik át a parkettán, és állapodik meg a könyvespolc előtt. Nem hallok semmi neszt, sem a talpa ütődését, sem a kezét, ahogy végigsiklik a bútorokon. Ha a felmenői nem gepárdok voltak, ami eléggé irreálisnak tűnik, történetesen egy árnyvadásszal van dolgom. Elmélyülten figyelem, ahogyan munkálkodik. Engem nem zavar meg a napi rutinomban, csinálja csak nyugodtan tovább - gondolom, és mikor hatalmas zajt csapva leborítja a könyveimet, amiket egyébként hosszú évszázadokon át gyűjtögettem, a homlokom közepére szalad a jobb szemöldököm. Majdnem el is röhögöm magamat, de hát csak nem illik így üdvözölni egy vendéget.
Addie-nek igaza volt, valaki tényleg rászállt, s bizonyosan ő lesz az. Ha pedig nem csak megdugni akarja, akkor letépem a fejét.
- Jó estét! - köszönök illedelmesen, miközben kilépek a sötétségből, felfedve önnön valómat - kérsz esetleg egy kávét, vagy teát? Jól fog esni miután mindent visszapakoltál a helyére - mondom, és átsétálok a szobán, mintha tulajdonképpen nem is lenne semmi furcsa abban, hogy éppen a cuccaim között matatott az angyalkák által átitatott ujjacskáival. Angyalok által átitatott ujjacska… mintha egy szörnyen undorító sütemény neve lenne. A konyhában megállva töltök magamnak egy kávét, és nekitámaszkodok annak a pultnak, ahonnan éppen rálátok. Belekortyolok a fekete italba, majd a fiúra szegezem a tekintetem.
- Kol vagyok - szavaim kicsit kurtán hangozhatnak ebben a felállásban - de gondolom hallottál már rólam - a tekintetemmel megkeresem a New England-i legendák példányát amit még az a Tori, vagy Tammy nevű lány hagyott itt. Úristen… nem is emlékszem a nevére, majd visszapillantok a vendégemre. Ha hallott rólam, bizonyosan tudja, hogy nem jó helyen akar lakberendezni.