Már csak húsz perc, húsz perc és végre mehetek haza, ez az óra kész kínszenvedés és az a tapló Floyd engem bámul. Érzem, hogy belém fog kötni és azt is érzem, hogy ma túl fáradt vagyok a mosolygáshoz, így csak a tanárra összpontosítottam, aki elmesélte nekünk mire is jó Equilibrium rúna, bár én ezt már tudtam. A nagymamám erősködött, hogy mindent rúnát tudnom kell már idő előtt. Természetesen megtanultam, minden elmagyarázott és gyakoroltatta velem őket, voltak kis kártyáink, minden este ötöt kellett felismernem és elmondanom jól, ha egyet elrontottam, akkor azt a kártyák tízszer el kellett hangosan olvasnom és újrakezdődött az öt kártya kikérdezése. Emlékszem, hogy volt egy olyan este, amin éjfélig nem bújtam ágyba, mert mindig összekevertem a rúnákat, de hát csak hat éves voltam, minden érdekesebb volt, mint azok a görbe vonalak. Emlékszem, hogy egyszer nyáron elmentünk sétálni és sok szép pillangó szállt az égen, amint hazaértünk próbáltam lefesteni, de nem ment, vagyis sikerült de nekem nem igazán tetszett. Bezzeg a nagyi le volt nyűgözve tőle.
- Akkor majd itt folytatjuk holnap a megszokott időben. - fenébe. Megint nem figyeltem és azt sem tudom, hogy hol is tartunk. Doryra pillantok kétségbeesetten és látom, ahogyan nevetve megforgatja a szemeit. Csak mosolyogva indulunk meg a kijárat felé és már éppen mesélni szerettem volna neki, hogy mi történt velem tegnap, amikor valaki a vállamra tenné a kezét. Igazából, ha nem fordulok meg, akkor is tudtam volna, hogy ki volt az... Floyd. Csak mosolyogva megfordulok és lelököm a kezét a vállamról. - Segíthetek valamiben? - teszem fel a kérdést, bár azt érzem, hogy fel fog idegesíteni és ma nem is vagyok a legjobb passzban, így csak várom a válaszát. Nem szólal meg egy-két pillanatig, majd megköszörüli a torkát és kinyitja a száját, bár ne tette volna... - Páran azt suttogják, hogy... van benned tündérvér. Ez igaz? - elég neveletlen fiú lehet, ha ilyen kérdést fel mer tenni egy lánynak. A mosoly eltűnik az arcomról és arcom semmilyen érzelmet nem tükröz. - Voulez-vous répéter la question? - nem véletlen franciául teszem fel a kérdést, ő csak értetlenül pislog rám.
- Nem értem mit mondtál... - vallja be és lesüti a pillantását, én pedig érzem, ahogyan az indulatok felgyülemlenek bennem. - Nem csodálom, ekkora IQ-t nem is nézek ki belőled. - mondom neki, hangomban gúny és megvetés hallatszik, pedig erre még nem is volt példa. Megfordultam és indultam volna is tovább, amikor megint csak megszólalt. - Azért ne gondolj magadról túl sokat... félvér. - és ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna, ahol a tűrőképességem bemondta az unalmast, ökölbe szorítottam a kezem, megfordultam és egy jobb egyenessel megcéloztam az orrát. Az ütés olyan erővel sikerült, hogy hallottam az orrát eltörni és a kezemre is került a véréből. Mindenki meglepetten nézett rám, még Dorynak is tátva maradt a szája. Én csak megtöröltem a kezemet a pólójába, majd újra mosolyt varázsoltam az arcomra. - Holnap majd találkozunk Floyd. - belekaroltam a legjobb barátnőmbe és elindultunk hazafelé.



- Tényleg nincs senki? Vénlány leszel Ophelia. - megint ez a kellemetlen téma. Nem szerettem, hogy a nagyi ilyen nyíltan kitudja mondani, hogy sosem lesz férjem, hogy engem senki sem akar elvenni, mert "furcsa" vagyok. Legszívesebben nem is válaszolnék erre a nevetséges mondatra, de tudom hogy azt nem tehetem meg. - Majd mindennek eljön az ideje, ennek is. - csak kérlek ne hozd fel a másik kellemetlen témát. Az angyalra, ha most abba is belekezd én kiszaladok a világból. A nagyi csak sóhajtva megrázza a fejét és folytatja az evést, láthatólag ízlik neki a leves, amit főztem. Már éppen lenyelnék egy kanállal a levesemből, amikor... - És mi van Dommal? Nagyon aranyos fiú. - sikeresen félrenyelem a levest és fuldokolni kezdek. Hát ez remek, megint itt tartunk... Amikor már rendesen kapok levegőt lerakom a kanalamat és a szemeibe nézek. - Domot nem érdeklem, amolyan erős testvéri barátság van köztünk, sosem tudnánk úgy egymásra nézni nagyi. - mondom neki, majd kinézek az ablakon. Ő is lerakja a kanalat és kezét az én kezemre rakja, amit hirtelen nem értek, de mikor rápillantok ő mosolyog és lassan nevetni kezd... miért nevet ki engem?!
Csak felvonom a szemöldökömet. - Ugyanazt mondjátok mindketten. - mondja, mire én csak leblokkolódom. - Quoi? - kérdezem tőle, mire csak kacagni kezd. Megütögeti a kezemet és válasz nélkül folytatja az evést. Miért beszélt vele? Vajon neki is ezeket a kérdéseket tette fel? Az angyalra... Miért kell neki még kellemetlenebb helyzetbe hoznia engem? Inkább csak folytatom az evést, legalább ameddig eszik, addig nem fog hülyeségeket beszélni vagy éppen kérdezni. Kivételes csend lepte be a házat, sosem szokott ilyen csend lenni, de most nem is bántam, már csak egy hét, mindössze egy hét volt a szüleim halálának évfordulójáig. Ebéd után elmosogattam, majd leültünk a kanapéra, tényleg kezdek vénlány lenni...
- Milyenek voltak? Mármint nem külsőre... - tudom, hogy nem szeretett erről beszélni, még ő sem fogta fel ennyi év alatt, hogy elveszítette a lányát és a vőjét. De ebben az időszakban mindig szokott róluk mesélni kicsit. - Édesanyádnak hasonló szép lelke volt, mint neked, bár ő sosem kérdezett ilyen sokat. - mondja mosolyogva, majd rám pillant. - És apu? - kérdezem tőle lelkesen és már a további kérdések is sorakoznak a fejemben, egy egész hadseregnyi kérdés. - Apád... na apád nagyon kíváncsi ember volt, emlékszem, hogy mikor anyukád bemutatta nekem, aznap százhuszonnégy kérdést tett fel. És igen, megszámoltam. - mondja egy halk kuncogás keretében. Akkor most már biztos, hogy kitől örököltem azt a tulajdonságomat, amit Dom nem mindig csíp. - Szerinted büszkék lennének már? Kihúznák magukat, hogy milyen lányuk van? - teszek fel két kérdést, majd hát még nem is válaszol, de jönnek az újabb kérdések. - A szemem kié? Kire hasonlítok jobban? Szerinted apu örülne neki, hogy vénlány leszek? Oh... és még annyi kérdésem van. - mondom neki és már teljesen beleéltem magam, éppen készülne megszólalni, amikor megint csak kérdésekkel bombázom. - És nekik mi volt a fő fegyverük? Az is érdekelne, hogy jól harcoltak? Anya hogyan ismerte meg apát? Mindent tudni akarok, MINDENT! - a nagyi arca pedig egyre csak szomorúbb lett. Könnyek gyűlnek a szemébe, buta vagyok... nem kellett volna ennyi kérdéssel bombázni. - Sajnálom, pihenj le egy kicsit. - és tényleg sajnálom, nem akartam, hogy miattam elszomorodjon, de mindig ezt csinálta.
Feláll és elindul csoszogva a szobája felé. - Ha felkeltem majd válaszolok a kérdésekre. - mondja nekem, de tudom, hogy nem fog. Mindig ezt ígérte és sose lett belőle semmi. Csak hátradőlök a kanapén és a plafont kezdem el bámulni. - Vajon Dom mit csinálhat?