Már majdnem elpirultam Dodo szavaira. Sokszor nem éreztem azt, hogy szentként viselkednék, hiszen nekem is voltak rossz tulajdonságaim, ettől függetlenül igyekeztem mindig azt nézni, hogy mi volt a helyes, vagy éppen mi hozott javulást a világ számára.
− Ugyan Dory! Te, Domdom, Lulu meg anyukám gondoljátok csak ezt, mindenki más azt hiszi, hogy totál dilis vagyok – ingattam a fejemet. Tény, nem voltam százas, mert olyan apró dolgok képesek voltak felkelteni az érdeklődésemet, amik felett mások könnyedén elsiklottak. Abban is különböztem a többiektől, hogy míg ők csak a kézzelfogható, nagy dolgokat tudták értékelni, addig én már egy picike mosolynak, vagy egy kedves gesztusnak is úgy tudtam örülni, mintha azt mondták volna nekem, hogy mától minden nap karácsony lesz.
− Fúúúú, pedig biztosan nagyon egészséges! Majd megkóstolom, ha lesz rá lehetőségem, mert nagyon kíváncsi vagyok rá. Tuti tele van rostokkal, és… Dory, tulajdonképpen milyen összetevői vannak a bambusznak? – Egy pillanatra abbahagytam a beszédet, és az alsó ajkamat kezdtem rágcsálni. Komolyan elbizonytalanodtam ezt illetően, szóval sürgősen válaszra volt szükségem. Aztán ismét a barátnőmre pillantottam egy széles mosoly kíséretében. – Te, Doryyyy… Szerinted ha megkérdezem a pandákat, akkor ők majd elárulják nekem, hogy milyen íze van?
Ki tudja, lehet, hogy titokban egy igazi pandaguru voltam, és értettem a nyelvükön, vagy ha nem, akkor legközelebbi alkalommal levadászok egy boszorkánymestert, és megkérem, hogy szórjon rám olyan varázst, ami által értem az állatok nyelvét. Razielre! Irtó menő képesség lenne, meg vicces is, ha pandahangon vinnyognék vissza nekik. Akkor már tuti elmegyógyba akarnának zárni.
− Jaj, Dodo! Olyan kis mogorva, mint egy Snorlex, akit felébresztettek a délutáni szundijából – ingattam a fejemet beletörődő mosollyal. Ha én Jigglypuff voltam, akkor Dory tuti Snorlexnek felelt volna meg a Pokémonok közül, vagy talán annak a morcos pitbullnak. Igen, a morcos pitbull jobban jellemezte volna őt. Én nem bántottam másokat azért, mert rossz véleménnyel voltak rólam, vagy másokról. Mindenkinek szíve joga volt eldönteni az ilyesmit.
Meg aztán, sokkal jobb dolgom volt annál, hogy az ilyen emberek miatt bosszankodjak, elvégre emberek, egy állatkertben voltunk! Kislányos sikongatásom talán picit soknak számított, de annyira gyönyörűek voltak azok a madarak, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül őket. Még az egyik anyuka pillantása sem zavart. Az én napomat semmi nem árnyékolhatta be, hiszen végre időt tölthettem a legjobb barátnőmmel, méghozzá az állatkertbe is sikerült elrángatnom.
El is szakítottam a pillantásomat a páváktól, amikor Dory kizökkentett az álomvilágomból. Gyanakodva végigmértem, hiszen sejtettem én, hogy minél előbb szabadulni akart volna, azért próbált visszaterelni a pandákra. De átláttam én a szitán! – Persze, hogy mindent látni akarok! Azért jöttünk, hogy bejárjuk ezt a helyet, a bébipandák meglátogatása pedig a nap koronázása lesz! – Megperdültem egyet a tengelyem körül, aminek az lett a következménye, hogy majdnem lecsaptam egy kisfiút. Zavartan felnevettem, aztán ismét megragadtam Dodo csuklóját, és robogtam előre.
Áthúztam a vidrákhoz, ahol nekinyomtam az orromat az elválasztó üvegnek, és tátott szájjal figyeltem, ahogy a vízben pancsoltak. A természet annyi csodát hordozott magával, mi emberek pedig előszeretettel tettünk tönkre mindent a környezetünkben. Ezért is szerettem volna elhozni ide Dodót, hogy egy másfajta varázslatból is része lehessen.
− Egye fene, a következő állomást te választhatod ki, de nem ugrunk egyből a pandákra! – tettem hozzá, miközben az arcomat még mindig a hideg üvegnek nyomtam.

− Olyan személy nem létezik – ráztam meg olyan lelkesen a fejemet, hogy csaknem beleszédültem. Az utcára dobott, kóbor kismacska tekintetemnek senki nem tudott ellenállni. Nem emlékeztem már rá, hogy mikortól használtam ezt a fajta nézést, de bizony az esetek javarészében bevált. Meg aztán, ideje lett volna a Klávénak is belátnia, hogy nem ártott volna haladni a korral, vagy legalább is alkalmazni valahogy a mondén technológiát.
− Még szerencse! Ha egyszer meggazdagszom, minden pénzemet a világmegváltásra fogom költeni, és én leszek a… Mi is leszek? A modern világ legújabb szentje! – csaptam össze lelkesen a tenyereimet, mikor végre kitaláltam, hogy bizony halálom után elvégeznek egy szertartást, miután én leszek Szent Ophelia, a világ és a pandák védelmezője. Nem is emlékeztem már, hogy mikor, miért és kit avattak utoljára szentté, szóval, ha az állatkerti kirándulás után nem megy ki a fejemből, akkor utánajárok majd a dolognak.
− Hát, még tehetném a hűtőbe is, mert a fiúk folyton beledézsmálnak mindenbe, de túl egyértelmű, hogy ők azok, szóval… Őket kollektíven zaklatom majd a büntetéssel, ha megint kiesznek valamit onnan. Viszont a pandák, Do! Olyan édesek, puhák, bolyhos dagi kis izék, hogy senki nem tud nekik ellenállni. Szerintem titkon én is egy óriás pandabébi vagyok. Amúúúgy, kóstoltál már bambuszt? Fogalmam sincs milyen íze van, szóval azt is ki kell próbálnunk!
Úgy éreztem magam, mint egy elszabadult hurrikán, ami csak és kizárólag a pandák körül tudott forogni, de hát ilyen az élet, ha az emberlánya cukiságokkal akar foglalkozni. Meg aztán Dodónak volt egy meglepim is a pandabébikkel kapcsolatban, szóval innentől kezdve már semmivel nem lehetett lelőni.
− Neeem, ez nem igaaaz. Csak nem bántom őket azért, mert másképp látják a világot. Azért nem hibáztathatod őket, mert mások, mint te meg én – ellenkeztem, hiszen hittem benne, hogy mindenkinek megvolt a maga jó oldala, csupán nem mutatkozott meg olyan könnyen.
− Ó, hát igazából csak a felépítésük meg a kapacitásuk meg hogy milyen és mennyi állatot tudnak befogadni. De szinte mindenhol ugyanazokat látod, de ettől még ugyanolyan izgi tud lenni. Például, amikor a fókákat etetik! Hű, azok nagyon édesek, nem annyira, mint a pandák, de irtó cukik ők is. – Én imádtam állatok között lenni, sőt magát a természetet is éppúgy tudtam értékelni, mint a betondzsungelt. Mindennek megvolt a maga előnye és hátránya, én pedig egyszer erre, másszor arra vágytam.
− Dehogyis, Do! Nem érünk rá! Pontosan hat óránk, negyvenkét percünk és tizenhárom másodpercünk van… Most már csak tizenkettő, hogy bejáruk az egész állatkertet, és megnézzük a pandababáimat! – Szerencsére sok nagyvárosban megfordultam már, így volt időm kifejleszteni a tömegben való gyors szlalomozás képességét, így csak abban reménykedtem, hogy Do tudja majd tartani az iramot. Nem sokat haladtunk előre, amikor megragadta valami a figyelmemet, és azonnal az ott lévő korláthoz vetődtem.
− Úúúú, de szépek! Nézd Dodó! Nézd, most nyitja szét a tollait! – böktem az előttem lévő pávákra, és az sem izgatott, hogy nagyobb lelkesedéssel és hangerővel viseltettem, mint a körülöttem lévő gyerekek.

− Ugyan már! Honnan tudnák meg? Te hallgatsz, én hallgatok… Senki nem is sejti, hogy én garázdálkodnék. Meg aztán nézz rám! – Itt drámaian az arcomra böktem. – Szerinted tudna bárki is haragudni ráááám?
Mert amúgy minden cukiságomat be szoktam vetni, ha éppen valami rosszaságot csináltam, és rendszerint vagy letudták annyival, hogy bolond vagyok, vagy azt mondták, hogy csak jót akartam. Szóval, semmi gond nem adódott még eddig.
− Na-na! Az én fényes jövőmbe egyikőtök se rondítson bele, mert minden pénzem a pandákra fog elmenni! Pandákra, meg állatkertekre, nemzeti parkokra, és-és-és… Nem is tudom még mire, de sok mindenre, ami nem ti vagytok! – Már láttam magam előtt egy hatalmas jótékonysági szervezetet, amit én pénzeltem, és sokkal, de sokkal jobbá tettük a világot. Szóval, nem, úgy voltam vele, hogy ha kell, segítek a srácoknak, de mindenkinek a maga útját kellett járnia, ezért se fogom engedni, hogy például Lulu felnőttként az én nyakamra járjon kajálni.
− Jaj, neeem. Olyan okosak meg cukik meg pufik és dagik, hogy szerintem el se érnék azokat a kamerákat. Emiatt ne aggódj! – Biztos voltam benne, hogy megtalálnám a tökéletes pandaleső pozíciókat a kameráimnak, de egyelőre az eredeti tervemet akartam megvalósítani.
Talán túlságosan is pörögtem, hiszen Dodón kívül látványosan kikészítettem mindenkit a kisugárzásommal, de hát nem akartam begyöpösödött öreglány lenni. Mosolyogni akartam, nevetni és élvezni az élet apró örömeit, amíg megtehettem. Sokan nem látták meg a szépséget kis dolgokban sem, én mindent tudtam értékelni, ami egy kicsit is jó dolog volt.
− Jaj, dehogyis gyagyás! Jó, néha Domdom meg Lulu képesek olyan szintre lemenni, de azért na. Ne hívd az ottaniakat állatoknak Dory! Mindenki rendes a maga módján. Meg amúgy is rendes állatkertről beszéltem! Mint ez… Ú, már voltam a Hong Kongban, Párizsban, New Yorkban, Barcelonában, sőt még Budapesten is állatkertben! Mindig amikor apuékkal utaztam nem voltam hajlandó addig bármit is csinálni, amíg nem iktattunk be egy kis városnézést. Nagyon izgalmas helyek amúgy. Sokkal, de sokkal másabbak, mint mi, de épp ezért imádom ennyire – hadartam el az egész monológomat úgy nagyjából egyetlen egy lélegzetvétellel.
− Nem tudom. Kalandra fel! – Fogalmam se volt arról, hogy pontosan hova pakolták a pandákat, de amúgy is az volt a tervem, hogy az egész helyet bejárjuk, szóval megragadtam Do kezét, és egy irányba húztam magam után.

− Ugyan már! Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik – érintettem meg többször a homlokomat a mutatóujjammal, miközben elég ádáz arcot vághattam. Aztán összecsaptam a kezeimet, és úgy néztem Dodóra, mint aki megvilágosodott. – Ez az, Dory! Mivel a mondiknak elég menő dolgaik vannak, de a miénk meg az övék ütközik, ezért én leszek az első árnyvadász, aki keresztezi a mondi tárgyakat az árnyvadászokéval. Zseni vagyok! Szabadalmaztatom az ötleteimet, és meggazdagszom rajtuk!
Már láttam is magam előtt a fényes és ragyogó jövőt, amelynek talán eleinte nem minden árnyvadász örült volna, de ha például megtapasztalnák a mobiltelefonok előnyét, akkor talán nekik is könnyebb lenne az élet. Vagy az elektromos rollerrel! Mindig is akartam egyet, de apu azt mondta, hogy az nem működne, szóval kénytelen voltam beérni egy hagyományossal.
− Úúú, viszem kamerákat is, és akkor mindig láthatom az édes babapandáimat, ha éppen nem vagyok az Intézetben. – Nem tudom mi ütött ma belém, de jobbnál jobb ötletekkel álltam elő. Pedig ha tudtam volna, hogy Dodóval egyrugóra járt az eszünk… Meg aztán, mégis csak kis pandákról volt szó! Azoknak senki nem tudna ellenállni, talán még Cole is olvadozna tőlük.
Teljesen be voltam zsongva, mert végre találtam valakit, aki elkísér engem. Egy pillanatra még a folyosón a macskát is elkaptam, megpergettem a levegőben, nyomtam egy csókot a fejére, aztán útjára engedtem. Amíg Dory összeszedte magát, addig én széttárt karokkal kezdtem pörögni a folyosón, akárcsak kiskoromban, amikor nagyon izgatott voltam.
− Okééés, én állom a költségeket – jelentettem ki határozottan, aztán amint sikerült szereznünk egy taxit, egyre jobban mocorogtam, és vélhetően halálra idegesítettem a sofőrt az ismétlődő „ottvagyunk már?” kérdéseimmel. Lehet kicsit Dodót is kiakasztottam vele, bár neki illett volna edzésben lennie ennyi év után.
Szóval, amint lefékezett a taxi, a sofőr fellélegezve gurult odébb, miután kifizettem őt. Én pedig Do kezét megragadva pattogtam a bejárat felé, hogy megvehessem a jegyeinket.
− Annyiiira izgalmas Do! Nem is tudom mikor voltam utoljára állatkertben. Te voltál már amúgy? – faggattam, miközben besoroltam az előttünk lévő mögé, és továbbra is csak magyaráztam és magyaráztam, amíg el nem jutottunk a jegyadó néniig.

Sokan nem értették, hogy miként váltunk a legjobb barátnőkké Dodoval, hiszen annyira különböztünk egymástól. Az én fényem viszont nem létezhetett volna az ő árnyéka nélkül, az én mosolyom mit sem ért volna, ha nincsenek az ő grimaszai. A kedvességemet nem ellensúlyozta volna a szarkazmusa. Ellentétek voltunk, mégis tökéletes párost alkottunk. Ezért is fogadtam meg magamnak nagyon-nagyon régen, hogy bármi is történjék a másikkal, valahogyan egymásra találunk majd.
Nem is tudtam haragudni rá, amiért nem szólt korábban, meg aztán a macska úgyis alaposan lebuktatta őt. De a chipses zacskót látva nem csodálkoztam, hogy a bundás barátunk annyira be akart jutni a szobába. Bizonyára megtetszett neki a chips illata, és részesedést akart volna követelni belőle.
Mindenesetre alaposan megölelgettem a barátnőmet, de fél szemmel figyeltem arra, hogy a ragacsos mancsával ne koszolja össze az új ruhámat, mert akkor irtó morcos lettem volna. Pláne, hogy ha ruhatisztítás miatt maradtam volna le a babapandákról!
− Hát, reméltem is, különben tényleg kénytelen leszek kipróbálni a kamerákat! – Ismerhetett már annyira, hogy tudja, tényleg képes lett volna kipróbálni, hogy működnek-e. Igazából, csak idők kérdése volt, hogy egy este folyamán megtegyem mindezt. Most már egyre jobban izgatta a fantáziámat a dolog.
Bár ennél már csak a kispandák érdekeltek még inkább, szóval könyörgő szemekkel előálltam az ötlettel. Annyira vágyakozó arcot vágtam, még Do se tudott nekem ellenállni. A beleegyezésekor vígan felpattantam az ágyról, kisimítottam az ruhám ráncait, majd a kezemet Dodónak nyújtottam, hogy segítsek neki felállni.
− Jó-jóóó, eskü csak két óra lesz! Nem több! – A biztonság kedvéért még az ujjaimmal is kettőt mutattam, jelezve, hogy vettem a lapot, bár szerintem mindenki tisztában volt vele, hogy minimum zárásig maradunk majd, ha egyszer a pandák közelébe kerülök.
Az ajtóhoz perdültem, miközben vadul magyaráztam a lehetséges útvonalakról, majd a következőre jutottam: − Vagy elmegyünk taxival, ami irtó drága lesz, vagy metrózunk egy csomót. Hidd el, Dory! Meg fogja érni! Ez egy soha vissza nem térő alkalom, és egy csodálatos élmény lesz!
Feltéptem az ajtót, és szerencsétlen macskát majdnem magammal sodorva már a folyosón is toporogtam, már csak arra vártam, hogy elinduljunk végre. Szinte egy helyben ugráltam, annyira mehetnékem volna, és sajnos jelen pillanatban nem volt itt senki, hogy meg tudjon fékezni… Szóval reszkessetek állatgondozók! Jövünk!

Egy kismadár csiripelte, hogy Dodo hazaérkezett. Na, jó, igazából nem madárka volt, hanem a macska kaparta az ajtaját. Meg aztán azt se engedhettem meg magamnak, hogy tudjak az Intézetben zajló dolgokról. Egyszer megfordult a fejemben, hogy ha működnének a neten vásárolt kameráim, akkor felszerelném őket az egész épületben, de apa azt mondta túlságosan is elvetemült ötlet lett volna, és mindenkinek szüksége volt egy kis magánszférára.
Nem értettem miért mondta ezt, hiszen ha az embereknek nincs félni- és titkolnivalója, akkor a kamerák biztonsági célzatból teljesen hasznosak lettek volna. Mint például egy rejtett kamera a hűtőben segített volna kideríteni, hogy melyik haspók ette fel a vacsit, amit még néhány órája készítettem. De nem akartam galibát, szóval hallgattam apura, és a kamerák az ágyam alatt pihentek egy dobozba zárva.
Szóval mindenhol ott kellett lennem, ha nem akartam bármiről is lemaradni. Most is épp azt terveztem, hogy Dory szobájában fetrengek egy sort unalmamban, mert senki nem akart velem eljönni, aztán jött a macska, aki addig kaparászott meg nyávogott, amíg úgy nem döntöttem, hogy ténylegesen belesek a szobájába.
Lehajoltam, hogy félretegyem az útból, majd a kopogást mellőzve benyitottam hozzá. Ekkora pillantottam meg az ágyon heverő Dodót, aki majdnem elejtette az irónját. A fejemet csóválva elmosolyodtam, csoda, hogy nem törte össze ezt is. A megszólalásán elmosolyodtam, lassan közelítettem felé, már-már baljós aurát árasztva. Aztán mielőtt válaszoltam volna neki, rávettem magam, hogy alaposan megölelhessem őt. Nem, az ölelés elkerülhetetlen volt. Őt rendszerint agyonölelgettem, Domdom meg Lulu a puszikat se úszták meg, de Dorynál már nem mertem olyan messzire elmenni.
Aztán elengedtem, oldalra dőltem, a fejemet az irányába billentve elvigyorodtam.
− Igazán szólhattál volna, hogy itthon vagy, akkor nem azt a két nyuszedlit meg öcsipókot zaklatom egész, hogy legyenek a kísérőim! Egyébként jól gondoltad, nagyon fog tetszeni az ötletem! – Szinte ragyogtam a lelkesedéstől. Összecsaptam a kezeimet, aztán hirtelen felültem az ágyon.
− Képzeeeeld el… − Készítettem elő a zseniális tervemet, amely valószínűleg nem lesz az ínyére, de akkor úgyis bevetettem volna a kiskutya szemeket, hogy megessen rajtam a szíve. – Azt olvastam a ma reggeli újságban, hogy kis pandák születtek az állatkertben! Kis pandák Dodo! El kell oda mennünk! Ha nem látom azokat a pandababákat, akkor meghalok. Gyere velem, légyszi-légyszi-légysziiiii… − Már-már könyörögtem neki, hiszen ő volt az egyetlen reményem. Laertes elhajtott azzal, hogy az állakert óvódásoknak való, Lou azt mondta, hogy nem jön velem, mert az messze van, és ő borzasztóan éhes, Domdom meg megint felszívódott a folyosón, amikor utána rohantam. Szóval csak Dory maradt nekem, és reménykedtem benne, hogy ennyivel hajlandó kárpótolni, ha már a szobájában sunnyogott ki tudja mióta.