Esőcseppek kopogtak az ablaküvegen, de Ophelia nem foglalkozott a kint tomboló viharral. Az ágyán hasalt, lábait a levegőben lóbálta, miközben összeráncolt homlokkal firkálgatott az előtte heverő füzetbe.
Nem jött álom a szemére, hiszen annyi minden járt az eszében: Vajon milyenek voltak valójában a csillagok? Lehetséges volna, hogy egyszer testközelből is megtapasztalhassa őket? És vajon az angyalok odafent éltek a csillagok között, vagy mi más rejtőzött az univerzum széles vásznán, amelyet ő nem érhetett el?
Rengeteg kérdés foglalkoztatta őt, miközben elmélyülten rajzolgatta a különösebbnél különösebb alakú pillangókat. De amikor odáig jutott, hogy hátteret kellett volna rajzolnia a lepkéknek, elakadt. Szájába vette a ceruza végét, és azt rágcsálta, miközben odakint egyre erőteljesebben tombolt a szél.
Ophelia teljesen elmélyedt a pillangókkal és csillagokkal teli gondolatvilágában. Ilyenkor nehéz volt őt bármiből is kizökkenteni. Olyan volt, mintha egyszerre létezett volna két világban: a teste a valóságban rekedt, azonban a lelke nagyon-nagyon messzi tájakra vándorolt, olyan helyekre, amelyeket senki más nem látott, vagy tapasztalt, csakis ő.
Hatalmasat dörrent az ég. Odakint, egészen közel a házukhoz egy villám csapódott a földbe. Erre már Ophelia is felkapta a fejét. Szájából kiesett a ceruza, ő pedig fülelni kezdett, de eleinte nem szűrődött át semmi a vihar zaján.
Aztán, egyszer csak sírást hallott a szomszéd szobából. A hátára fordult, felült, majd letette a lábait a földre.
− Öcsipók? – dünnyögte magában, miközben feltápászkodott az ágyáról. Nem bújt bele a papucsába, mezítelen talpának jól esett a padlóból áradó hideg. Nesztelenül kiosont a folyosóra, hiszen nem akarta felkelteni a szüleit, azonban tudnia kellett, hogy minden rendben volt-e a testvérével.
Nem kopogtatott, nem is kérdezett, szó nélkül benyitott az öccse szobájába. Odabent sötétség uralkodott, csupán egy-egy pillanatra villantak fel a szobában lévő tárgyak sziluettjei. Ophelia látta a takaró alatt reszkető alakot.
− Lae? Ne aggódj öcsipók, itt vagyok – Kellemes, megnyugtató hangja volt. Ahogy beljebb lépett a szobába, az első mozdulata az volt, hogy felkapcsolja a villanyt. Aztán lassan Laertes ágyához sétált, leült a matracra, és végigsimított a takarókupac tetején.
− Itt vagyok öcskös, ne félj – nyugtatta a fivérét, miközben óvatosan lefejtette a takarót kistestvére fejéről. – Amíg én élek, addig semmi nem bánthat téged.
Laertes könnyes szemekkel, hunyorogva pillantott a nővérére, miközben Ophelia előrehajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcára.
− Olyan ijesztő volt Lia! Azt álmodtam, hogy a sötétből karok ragadnak meg, aztán, amikor felriadtam… Mintha állt volna valaki az ablakban! – Ophelia sose látta még ilyen rémültnek a testvérét, épp ezért döntött úgy, hogy ma éjszaka Laertesszel marad.
− Ugyan… Biztosan képzelődtél, de azért megnézem neked – borzolta össze szelíd mosollyal Lae haját. Az ablakból azonban hiába nézelődött, nem látott semmiféle mozgást. Még jobban összehúzta a függönyöket, hogy pár pillanattal később ismét az öccse mellett gubbaszthasson. – Szerintem csak a képzeleted játszott veled.
− Nem, Lia! Volt ott valaki… Emlékszel mi történt a nagyi húgával? Nem akarok úgy járni, mint a nagyi húga… − Laertes ismét pityeregni kezdett. Ophelia pontosan jól tudta mire gondolt az öccse, nem hiába érzett feszültséget a nagyanyjuk testvére említése kapcsán.
Bebújt ő is a takaró alá, magához ölelte a fivérét, és így szólt: − Pontosan tudom mi történt vele. Intő példa volt a családunkban, és soha többé nem követjük el azt a hibát, hogy megbízzunk a tündérekben. De nincsenek itt tündérek öcsipók, és hidd el nekem, ha bármit is akarnának tőled, akkor rajtam kell átverekedniük magukat.
Egy csókot nyomott Laertes homlokára, miközben szorosan átölelte a testvérét. Laertes akaratlanul is elültette a bogarat a fülében, holott Ophelia nem akart emlékezni erre a tragédiára.
− Próbálj meg pihenni öcsipók, majd én vigyázok az álmaidra. – Laertes sokáig fészkelődött, mocorgott, de Lia tartotta a szavát. Ott feküdt mellette egész éjszaka, óvta a kisöccse álmát, miközben fél szemmel az ablakot bámulta.
Senki nem zavargatta többé Laertes álmait azon az éjjelen…


Élvezte, ahogy a szél belekapott a hajfonatába és a szoknyájába. Talán magát a sebességet imádta túlságosan is, vagy azt, miként újdonsült szerzeményével, egy mondén rollerrel hajtott végig Idris utcáin, miközben a frászt hozta mindenkire. Hogy érdekelte Opheliát, ahogy kíváncsi, vagy éppen megvető tekintetek kereszttüzében haladt át? Nem igazán.
Befordult az utcájukba. Mosolyogva integetett egy-két ismerősnek, egészen addig, amíg az emberek között meg nem pillantotta az édesanyját.
− Anyu, várj meg! – kiáltott utána. Ophelia édesanyja gyönyörű asszony volt, szerencsére pedig Lia az ő finom vonásait és aranyszőke haját örökölte. Amikor Lia lefékezett mellette, és valaki végigmérte volna őket, szinte látta volna a hasonlóságot kettejük között.
− Kicsim, neked nem a külön tanárodnál kellene lenned? – érdeklődött Mrs Merryhallow miközben csókot nyomott a lánya arcára. Lia zavartan elmosolyodott, miközben átvette a kosarat, amelyet édesanyja cipelt magával.
− Háát… Az úgy volt anyu, hogy a tanárnő azt mondta, hogy többet nem tud már nekem tanítani. Szerinte így is előrehaladtam a tananyagban, ráadásul az elmúlt hónapokat csak azzal töltöttem, hogy a démonokat tanulmányoztam. Tudod, a kultúrájukat, a nyelvüket… Mindent. De nem tehetek róla, tök érdekesek… Meg minél nagyobb tudással rendelkezel velük kapcsolatban, annál felkészültebb leszel… − Lia szinte levegőt sem véve magyarázott a hazafelé úton, miközben a karjára akasztotta a kosarat, és maga mellett tolta a rollert.
− Nagyon büszke vagyok rád kicsim. De mondd csak, most, hogy felszabadult a délutánod, mihez fogsz kezdeni?
Ophelia megtorpant, szomorúan lebiggyesztette az ajkait, aztán az édesanyja felé fordult. – Anya, szerinted ettől függetlenül meglátogathatom néha Ms Blackwoodot? Mert, ha igen, akkor délután írok neki egy verset! Szerintem imádni fogja, démonnyelven írom meg, akkor biztosan lenyűgözöm vele! Utána pedig szeretnék vele sütit csinálni a konyhában Domdomnak és Donak.
Mrs Merryhallow nem bírta megállni nevetés nélkül. Imádta a lánya energikusságát, azt, hogy minden percét ki akarta használni valamire, és elbűvölőnek találta azt, hogy Lia mindig másokra gondolt.
A házuk elé értek, Lia előre engedte az anyukáját, közben ő a falnak támasztotta a rollerét.
− Lia, Eliza biztosan örülni fog neked, ha írsz neki verset, ha nem. Tudod, hogy bármikor meglátogathatod. A konyhában pedig akkor segítesz, vagy akkor sütögetsz, amikor csak szeretnél. Csak annyit kérek tőled, hogy ha átmész Greenwoodékhoz, akkor ne maradj sokáig.
Ophelia arca felragyogott a gondolattól, ahogy elképzelte maga előtt a délutánját. Képtelen volt akár csak egy pillanatra is megállni, hiszen annyi minden járt az eszében: a meglepetés Ms Blackwoodnak, a látogatás Greenwoodéknál… De, ami a legjobban izgatta: Vajon hexameterben, vagy disztichonban hangzik jobban az a bizonyos vers?



− Öhm, nem akarlak a világért se kizökkenteni Lia, de elárulnád, hogy mégis mi a francért kellett nekünk átcuccolni Dublinba? Esetleg azt is megmagyarázhatnád, miért rángattál el ebbe a… A… Mi ennek a helynek a neve? – Laertes dühösen intett a kezével, miközben próbálta tartani a lépést a testvérével. Ophelia szinte teljesen figyelmen kívül hagyta fivére háborgását, annyira lenyűgözőnek találta a bevásárlóközpont forgatagát. Megállt középen, kacagva perdült egyet, majd Lae felé fordult.
− Hát nem csodálatos? Olyan modern, olyan más! És mennyi minden kapható egy helyen! – csillogó szemekkel tekintett végig a fényesre pucolt kirakatokon, miközben az öccse grimaszokkal jutalmazta a viselkedését.
− Komolyan, Lia! Legalább itt ne égess már le! Nem is válaszoltál a kérdéseimre – dohogott az orrát felhúzva, aztán megragadta a nővére kezét, hogy félrehúzza az útból.
− Bocsáss meg öcsipók, de ez a világ annyival másabb, annyival érdekesebb, mint a miénk. Tele van újdonságokkal, csodákkal… De mit is kérdeztél? – Ophelia végre hajlandó volt egy butik elé húzódni az útból, és minden figyelmét a testvérének szenteltem.
− Azt kérdeztem, hogy mi a francot csinálunk itt, és mi ez az egész költözés mizéria – válaszolt kissé ingerülten Laertes. Ophelia az egész gyerekhisztit Laertes kamaszkorának tudta be, és kedves mosollyal válaszolt öccse immáron másodjára feltett kérdéseire.
− Azért költöztünk át egy időre, mert apa és anya különleges feladott kapott. Ilyen az, ha Centurion az ember… Állítólag valami kényes esetet kell kivizsgálniuk, de nekem se részletezték, hogy mifélét. Szóval, adott, hogy addig itt éljünk, amíg fel nem göngyölítik az ügyet. – Kezdett magyarázatba, de a figyelme kissé lankadni kezdett, ahogy megfordult, és a kirakatot kezdte szemlélni.
− Az pedig öcsipók, hogy miért vagyunk itt… Hát vásárolunk! – csapta össze vidáman apró tenyereit, majd figyelmeztetés nélkül megragadta Lae kezét, és húzni kezdte maga után.
Kismillió boltot bejártak, és a délutánjuk arról szólt, hogy Laertes duzzogva követte mindenhova a nővérét, miközben Ophelia lankadatlan lelkesedéssel tért be egyik boltból a másikba, miközben nem vett semmit.
Egészen addig, amíg a pillantása meg nem akadt egy ruhán. A bolthoz szaladt, kezeit, sőt még a homlokát is a kirakatüvegnek nyomta, hogy megcsodálhassa azt a smaragdszínűt ruhát. Laertes közben átverekedte magát egy kisebb csapaton, hogy mogorva megjegyzéseivel ismét kibillentse testvérét az álomvilágából.
− Na, nem! Nem vagyok hajlandó még egy boltba bemenni. Fe-lejsd el! Különben is… Minek neked az a ruha? Nem is áll jól neked a zöld… − dugta zsebre a kezeit, miközben magában az Angyalhoz fohászkodott, hogy a nővére unja már meg a folytonos rohangálást.
− Nekem talán nem áll jól… De tudok valakit, akinek igen – széles mosoly terült szét az arcán. Laertes ekkor már tudta, elveszett.
− Nem mondod, hogy azért mászkálunk itt három órája, mert Dorothy-nak akarsz ruhát nézni?! Azt akarod, hogy kiakadjak?
− Ssssh. Ez a ruha teljesen az ő stílusa, szerintem imádná.
− Oké, tegyük fel, hogy tetszene neki… Honnan tudod, hogy milyen méret a megfelelő számára?
Ophelia már a bejárat felé indult, amikor meghallotta a kérdést. Bolondos mosoly jelent meg az arcán, miközben így válaszolt: − Sok mindent tudok öcsipók. Pont ez a lényeg. Minél többet tudsz másokról, és a környezetről, annál jobban ki tudod használni a lehetőségeidet. A tudás hatalom, a kíváncsiság a tudás kulcsa, tehát ha mindenre érdeklődően tekintsz, akkor borzasztó sok tudást tudsz felhalmozni. Amúgy meg, azt is tudom, hogy Domdom hová rejti a használt zoknijaid, vagy, hogy te előszeretettel dugod az ágyad alá azokat a holmikat, amikről nem akarod, hogy anyuék tudást szerezzenek, vagy…
− Jól van, jól van… Elég lesz! Vegyük meg azt a ruhát, aztán menjünk már, te dilinyós!


Pengék csapódtak egymásnak, miközben Lia az édesapjával gyakorolt. Nem szeretett fakardokkal, és egyéb gyerekes butasággal edzeni. Legújabban azt találta ki, hogy szeretne lándzsát forgatni, ehhez pedig az édesapja segítségét kérte, hiszen nála jobb harcost nem ismert. Legalább is, ha létezett is az apjánál jobb harcos, Lia választása akkor is az édesapjára esett volna.
− Lábmunka! Nem figyelsz oda, csak össze-vissza lépkedsz! Nem olyan bonyolult ez Lia, már hónapok óta gyakoroljuk. Csak azt nézd, hogy én mit csinálok, és próbáld kitalálni a következő lépésemet! – Lia édesapja mindig is őszinte volt. Nem azért kritizálta a lányát, hogy bántsa, hanem azt akarta, hogy Ophelia tanuljon a hibáiból.
A lány így is sokat fejlődött. Magabiztosan forgatta újdonsült fegyverét, azonban még nem tudta kihasználni a lándzsa adta lehetőségeket.
Összeszorított fogakkal hárította apja kardjának a pengéjét, majd felkészült az ellentámadásra. Nem volt elég gyors, könnyű szerrel hárították a csapását. Morcosan koncentrált arra miként lépett előre, és mozdította az egész testét az apja, amikor támadni készült. Ezúttal viszont Lia oldalra perdült, és a mozdulatából kiindulva képes volt kiütni édesapja kezéből a szeráfpengét. A fegyver hangosan csattant a földön, még a háttérben gubbasztó Lae is felkapta a fejét a váratlan fordulatra.
Ophelia előreugrott, a terem másik felébe rúgta a pengét, miközben ügyelt arra, hogy a lándzsáját az apjára szegezze.
− Te nélkülem gyakoroltál? – Mr Merryhallow megadóan felemelte a kezeit, de tekintetéből sütött az elégedettség.
− Tudod papa, nem hagyott nyugodni a tény, hogy nem megy úgy, ahogy szeretném, ezért esténként kilopództam gyakorolni.
− Ugye tudod, hogy egyedül nem szabad gyakorolni, mert azzal csak a hibáid rögzülnek? – Lia édesapja elsétált az elejtett fegyverért, miközben a lány a helyére tette a lándzsáját. Nem mondták ki, hogy végeztek a gyakorlással, Lia mégis úgy érezte, hogy ez az apró siker bőven elég volt neki mára.
− Igen, de nem voltam egyedül. Domdom és Dory segítettek. Addig nyaggattam őket, amíg be nem adták a derekukat – válaszolta büszke vigyorral az arcán.
− Bár tudnám kitől örökölted azt a fene nagy meggyőző képességedet… − Lia a hajához kapott, amikor az édesapja összekócolta, majd nyelvet öltött rá. Mindketten nevettek, még Lae is vigyorgott, és próbálta elfojtani a gonoszkodó megjegyzéseit.
− Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy addig nem nyugszom, amíg egyszer le nem győzöm a legnagyobb harcosokat, és vigyázz papa, mert veled fogok kezdeni!





Ophelia a konyha kellős közepén ácsorgott egy fakanalat lóbálva. Annyira elmélyülten énekelgetett egy furcsa nyelven, így az sem zavarta, hogy virágos köténye tésztamaszatos lesz.
− Már csak a titkos összetevőt kell hozzáadni… Ééééés kész! – leejtette a pultra kanalat. Megfogta a tálat, hogy a tortaformába átkotorja a masszát. Szépen elegyengette a tetejét, aztán felkapta a formát, már-már táncolva az előremelegített sütőhöz lépett. Ahogy lenyitotta az ajtót, megcsapta a meleg, ezért óvatosan behelyezte a tésztát sülni.
Visszacsukta az ajtót, majd kezeit elégedetten dörzsölte össze, és nekiállt rendet tenni. Bepakolt a mosogatóba, el is mosta az edényeket, letörölte a pultot, elpakolta a hozzávalókat… Mindezt úgy, hogy odakint már többen dörömböltek, és jelezték a lánynak, hogy szeretnék igénybe venni a konyhát.
− Nem, nem! Kint a felirat! Még nem szabad senkinek se bejönnie! Menjetek ki a városba, a közelben van egy nagyon jó étterem – kiáltott ki a sokadik kopogtatásra. Nem volt hajlandó senkit se beereszteni a birodalmába, amíg nem volt teljesen kész.
Viszont így magányos maradt. Néha-néha ellenőrizte a tésztát, de egyébként sokáig csak a pult tetején ülve lóbálta a lábát, és azon merengett, hogy vajon mit egyen vacsorára.
Nagyjából háromnegyed óra múlva a kezeit kesztyűbe bújtatva kiemelte a piskótát a sütőből, és nekiállt feldíszíteni azt. Az elmúlt hetekben sokat járt a közeli cukrászdába, azonkívül a kávézóba is csak azért ült be, hogy díszítési technikákat tanuljon az internetről.
Szerette volna, hogy tökéletesen alakuljon a mai nap, ahogy abban is reménykedett, hogy Louis örülni fog majd a meglepetésnek.
Miközben megcsinálta a mázat, nem vette észre, hogy összekente az arcát. Ahogy pedig munkába fogott, észre sem vette, hogy kicsit kidugott nyelvvel, összeráncolt homlokkal koncentrált arra, hogy szép, egyenes vonalakat húzzon. A maga módján egyszerre volt elvetemült és bűbájos teremtés.
Büszkén tekintett végig az elkészült műremekén. Kibújt a kötényből, az egyik székre dobta azt, aztán óvatosan betette a tortát a hűtőbe állni egy kicsit. Utána fogta magát, mint akit egy ágyúból lőttek volna ki, kitört önkéntes száműzetéséből, hogy megkeresse Louist.
− Luluuuu! Van egy meglepim számodra! – A kiabálása bezengte az egész Intézetet, és addig nem is hagyta abba, amíg rá nem lelt a fiúra, meg nem ragadta a kezét, és nem rángatta be őt a konyhába, hogy ott aztán a szülinaposoknak járó dalt elénekelve megmutassa, mivel készült a barátja születésnapjára.