Az Elemek Pavilonja körül csend honolt. Érthető, hiszen még nem kezdődött meg a tanítás, így bőven volt időm merengeni az élet dolgain.
Elvégre, milyen érdekes dolognak számított az, hogy egy démon és egy halandó gyermeke a vérében hordozta a mágiát. Az pedig még érdekfeszítőbbnek tűnt, hogy maga a varázslat mennyire sokszínű és rétegelt csoda volt.
A pavilon közepén helyezkedtem el törökülésben. A körülöttem lévő tóban koi halak úszkáltak, míg a víz felszínén tavirózsák ringatóztak. A pavilon tartóoszlopaira borostyán csavarodott fel, és egyedül csak a tartókban lobogó tűz tudta megfékezni őket a terjeszkedéstől. Fentről fény szűrődött be, miközben a szél frissen ásott föld illatát sodorta magával. Talán ez számított az egyetlen olyan helynek, ahol békésen tudtam tanulmányozni az elemi mágiát.
Kézmozdulatokat használtam a varázsláshoz. Először a tóban lévő vizet borzoltam fel. Annyira más benyomással volt rám ez a hely, mint a Pokol, amelyben életem első éveit töltöttem. Hiába nevelkedtem fel anyám mellett, hiába csörgedezett a véremben a pusztulás és a romlás, egyszerűen képtelen voltam szemet hunyni a hely szépsége felett.
Miközben a vízből egy gömböt formáltam, és a tenyeremben kezdtem dobálni, a gyerekkoromon kezdtem töprengeni: elvégre, mindenki arról magyarázott, hogy mennyire sanyarú sorsuk volt, vagy hogy a démoni szülőjük mennyire elhanyagolta őket… Én viszont más voltam.
Apámnak esélye sem volt arra, hogy magához vegyen. Csupán festményekről és anyám elmondásaiból ismertem őt, mégis büszkeségből, vagy tiszteletből az ő nevét viseltem. Sose éltem tudatlanságban, már kölyökkorom óta tisztában voltam azzal, hogy ki vagyok, ahogyan azzal, hogy valami nagyra hivatottan születtem. Ez persze nem jelentette azt, hogy anyám ne kényeztetett volna el, csupán annyit, hogy amióta képes voltam a varázslatra, őt akartam lenyűgözni.
Elengedtem a gömböt, így a visszazáporozó vízcseppek elriasztották a halakat. Ekkor vettem észre, hogy az egyik tavi rózsa borzasztó színben festett. Kinyúltam érte, varázslattal óvatosan a medence széléhez. Még mindig az járt az eszemben, hogy talán sose lesz elegendő időm arra, hogy mindent megtapasztaljak, elvégre a vadmágia – én így hívtam a zabolázhatatlan elemi mágiát – olyan ismeretlen terület volt a mai napig… Arról nem is beszélve, hogy borzasztóan ködös és hiányos tudással rendelkeztünk a varázslattal kapcsolatban.
A tavi rózsa gyógyításához a vízből nyertem energiát, hiszen a regenerálódás és a megújulás ahhoz az elemhez volt köthető. Erőlködnöm kellett, hogy a szirmok egy kicsit is jobb színben fessenek.
Nem voltam gyógyító, hiszen anyám jóvoltából pusztulás járt a nyomomban, ahhoz értettem igazán. A sötét praktikákhoz, a gonosz trükkökhöz, az illúziókhoz, a mérgekhez és a történelemhez.
A gondolataim folyamatosan elkalandoztak, így nehezemre esett a koncentráció: eszembe jutott, hogy a minap az egyik professzor megkérdezte tőlem, hogy meddig akarok még diák lenni. Sokan azt várnák tőlem, hogy legyek tanár, adjam át a tudásomat, de az túlságosan korlátolt dolog lenne. Épp elég volt vállalni a diákszövetséget. Aztán eszembe jutott, hogy rég hallottam anya felől, így még valamikor az évnyitó ceremónia előtt fel kellene keresnem őt is.
Hiába volt az iskola az otthonom, időnként egy börtönnek éreztem. Annak idején azért küldtek ide, hogy megóvjanak és erősödjek, most azonban azt érzem, hogy a szabályok inkább korlátolnak engem. Talán ezért is szerettem basáskodni mások felett évközben, mert valahol le kellett vezetnem a bennem lévő feszültséget, és az újoncok erre kiválóan alkalmasak voltak.
Mély levegőt vettem, kizártam a fejemből minden zavaró gondolatot, és ismét kapcsolatot teremtettem a természettel. Már csak azért is meg akartam gyógyítani azt a virágot.
Percek teltek el, aztán egy fél óra, egy óra, én pedig szüntelenül varázsoltam, egy kis buborékba zártam a tavirózsát, hogy a gyógyító energia teljesen átjárja. Amikor kinyitottam a szemeimet, a buborék kipukkadt, viszont a virág soha nem volt jobb állapotban.
Feltápászkodtam a földről. Most már elég higgadtnak éreztem magam, így elhagytam a pavilont, csak másnap jöttem rá, hogy a varázslatom többet rontott, mint használt.
Zsebre dugott kézzel sétáltam végig a sétányon, miközben egyre több ismerős és ismeretlen arccal futottam össze. Lassan megérkezett a többi diák, de engem egyikük se érdekelt igazán. Népszerűségemet anyai befolyásra és pénzre alapoztam, nem volt arra szükségem, hogy szeressenek, elég volt, ha féltek tőlem.
Átvágtam a parkon, biccentettem, vagy intettem annak, aki éppen rám köszönt, de nem álltam le senkivel se beszélgetni. A könyvtár felé vettem az irányt, hiszen szöget ütött a fejemben egy gondolat. Beléptem a helyiségbe, ahol egyből megcsapott a száraz pergamen és tinta illata. A sorok között mászkáltam, úgy tűnt, mintha céltalanul bolyonganék, pedig egy kötetet kerestem, csakhogy a katalógust átnézve kiderült, hogy a zárolt részlegen volt.
Kelletlenül grimaszoltam, nem akartam fényes nappal betörni oda, úgyhogy más olvasnivaló után nézelődtem. És milyen jól tettem! Miközben végigfutattam az ujjaimat a könyvek gerincein beszélgetésfoszlányokat hallottam. Egy varázslatról suttogtak és valami kutatásról, de akármennyire hallgatóztam, alig értettem belőle valamit.
Elbújtam, hogy ne vegyenek észre, amikor elhaladtak a sorok között, és a fejembe vettem, hogy utánajárok ennek a titkos projektnek, még ha belehalok, akkor is.