Hős akartam lenni. Olyasfajta, aki megment, sőt, megvéd másokat. Nagy tetteket akartam véghezvinni és azt hiszem, minden esélyem megvolt rá. Mindig is vezéregyéniség voltam. Követtek, hallgattak rám a korombeli srácok. S én ezt ki is használtam. Épp ezért adtuk arra a fejünket, hogy levadásszuk azt, aki gyerekeket rabol, s öl a városunkban. Tudtuk, mire számítsunk, de mégsem. Mert hát, ki hitt volna a vámpírok létezésében egészen addig, amíg nem találkozik vele?
Én és a társaim találkoztunk. Tulajdonképpen én kevertem őket bajba azzal, hogy odamentünk. Miattam… történt minden. Szó szerint minden. A vámpír átváltoztatott. Megadta a lehetőséget arra, hogy kimásszak a föld alól, s olyanná váljak, mint ő. Fájdalmas, s gyötrelmes volt. Sosem fogom elfelejteni a napot, mikor megtörtént. S az utolsó napfelkeltét sem feledem el soha, hiszen… már sosem járhatok a napon. Sosem mehetek oda akkor és amikor csak akarok. Hiszen minden megváltozott azzal, hogy vámpír lettem.
De a helyzet sokkalta súlyosabb volt. A vámpír azt hitte, mellé állok majd, ha az ő fajtársa leszek. Ám tévedett. Nem adtam fel, küzdöttem vele, amíg csak bírtam. Meglepően jól viseltem a vámpírlétet, s hamar kezelni tudtam a vérszomjamat. Dulakodtam vele, meg akartam ölni, s lám: sikerült. A nap fényébe löktem, mely beszűrődött a hotelbe, s a szemem láttára porladt el.
A társaim pedig meghaltak: általam. Azt hiszem, csak véget akartam vetni mindennek. Elegem volt abból, ami történt. Fel akartam adni, de úgy, hogy mindent és mindenkit magammal rántok, ha már ebbe az egészbe együtt kerültünk bele.
Épp az egyik fiú nyakából ittam, mikor hirtelen a levegőben találtam magam, majd a falhoz vágódtam. A földre csúsztam, majd onnan figyeltem, ahogy a férfi a gyermek fölé magasodik, s a karjaiba veszi, óvón, s féltőn. Milyen aranyos… de őt már nem lehet megmenteni.
- Tudod, ki volt ő? Raphaelnek hívták? – Emelte rám a furcsa, macskaszemeit a férfi, mire én meglepődtem, végül egyszerűen felnevettem.
- Raphael? Te… Rapahelt jöttél megkeresni? – S tovább nevettem. Mi a fenéért keresett volna valaki pont engem? Tulajdonképpen fogalmam sem volt, kivel állok szemben.
- Mi a fene olyan vicces? - Értetlenül bámult rám, válaszokat várt, aztán újra a karjaiban levő fiúra pillantott, akinek megfogta a kezét. A fiú ott halt meg, abban a pillanatban, ahogy érezte, van mellette valaki, s nincs egyedül.
- Az, hogy én vagyok Raphael Santiago. – Jegyeztem meg végül, mire a férfi újra rám emelte a tekintetét. Nem értette, hogyan lehetek én az, hiszen… nem voltam ember. Hosszan fürkésztem őt, mire végül felhúztam a lábaimat, s azokat karoltam át. Magam elé meredtem, már mosoly és nevetés nélkül. Raphael voltam, aki többé nem lehetett normális. Nem lehetett ember, s nem öregedhetett tovább. Számomra megállt az idő.
A férfi pillanatokkal később már előttem állt, hogy egy kérdést intézzen hozzám.
- Hol van Louis Karnstein? – Felemeltem a fejem, s egy halovány mosolyfélét ejtettem meg felé.
- A vámpír azt hitte, hogy segítek neki elbánni mindenkivel, ha engem is olyanná tesz, mint ő maga. De nem így lett. – Nevettem fel, szinte őrült csillogással a tekintetemben. – Nem ám! Ő bizony meghalt. Elporladt, a hamvait pedig elfújta a szél. – Lopva felpillantottam a mennyezeten tátongó lyuk felé. Még alig láthatóan, de intettem is felé.
A férfi döbbentett bámult rám. Nem tudtam, mi jár a fejében, de abban biztos voltam, hogy csodálkozott azon, ami történt. Egy fiatal vámpír így elbánjon valakivel? Ritkaság számba megy, valószínűleg.
- Mind meghaltak. – Mondtam már teljesen komolyan, semmiféle mosoly, vagy őrült nevetés kíséretében. Normális voltam, s ez látszott is rajtam. Nem részegített meg a vér, nem akartam ölni, ész nélkül gyilkolni. Sőt, én csak…
Fel-felpillantottam arra a lyukra, ahonnan a nap besütött. Igen, úgy éreztem, határozottan meg kell tennem. Ahogy már mondtam, véget akartam vetni mindennek. Önmagamnak is. Hiszen ha velem kezdődött el ez az egész balszerencse áradat, akkor velem is kell, hogy véget érjen. S végtére is, a vámpír, aki miatt megannyi gyermek meghalt, nos, halott volt, nem? A feladatomnak immár vége volt. Vége. Ahogyan nekem is végem volt.
- …és én is meghaltam. – Suttogtam halkan, majd fürgén, szinte szemmel követhetetlen mozdulatsorral keltem fel a földről, s ugrottam a fény felé. El akartam porladni, s eggyé válni a széllel.
Azonban a férfi megakadályozta. Ma már tudom, hogy ő volt Magnus Bane, aki manapság az egyik hozzám legközelebb álló személy.