Mondhatni, kezdett ijesztő lenni, Isabelle mennyire kifordult magából a méreg hatására. Furcsa volt, aggasztó és tudtam, hogy nem hagyhatom így itt. Azaz, megtehettem volna, de egy belső hang, a tudat, vagy Magnus Bane személyének ténye nem engedte, hogy elsétáljak. Nem is tudtam volna abban a tudatban tovább létezni, hogy hagytam valakit meghalni, akit valójában megmenthettem volna. Noha nem tudtam, mennyire súlyos a sérülése, hogy egyáltalán bele tudna-e halni, de a helyzet akkor is adott volt. Nem hagyhattam itt. Semmiképpen sem. A kérdésre elgondolkodtam, s lassan ráemeltem a tekintetemet. Jobban mondva le sem vettem róla, végig őt fürkésztem, egy fél pillanatra talán az ajkaira is lepillantottam. Végül vissza a szemébe.
- Más értékeket képviselünk, Isabelle. Más oldalon állunk, mondhatni. Ahogy te sem szavazol bizalmat nekem, úgy én sem neked… de ettől függetlenül nem utállak. – Nem tudtam, megfelelően megmagyaráztam-e neki a dolgot, de ennél jobban nem tudtam. Tényleg nem utáltam. Habár nem is kedveltem, de úgy éreztem, ez változhatna. Ám nem kapaszkodtam ebbe az érzésbe túlzottan.
Nem tudtam, mennyi ideig nem volt magánál, de én kitartóan igyekeztem kiszívni belőle a mérget. Aztán magához tért és elszakadtam tőle. Hagytam, hogy hátrébb lépjen tőlem, míg én lassan a számhoz nyúltam. Letöröltem Isabelle vérét.
- Inkább úgy kérdezd: kiért? Van némi közünk egymáshoz, azaz azokhoz, akiknek szorosabb viszonya van a kelleténél. – Pillantottam félre, majd lassacskán vissza. Figyeltem, ahogy felrajzolja magár a rúnát, s aktiválja, majd sóhajtottam. Hamar visszatért a ridegség a találkozónkba, de talán mindig is ott volt, csak én hittem azt, hogy eltűnt. A távolság nem csak fizikailag volt meg kettőnk közt, hanem mindenféle értelemben.
- Nyilván megőrzöd a titkot, s biztosíthatlak róla, hogy én sem árulom el senkinek. Oda volna a tekintélyem a klánban, ha tudnák, hogy megmentettem egy árnyvadászt. – Mértem végig, majd felszegtem az állam. – Még a testvérednek se szólj a történekről. Jobb, ha semmit sem tud. – Tettem hozzá, némileg elgondolkodva a helyzeten magán. Lehet, hogy szerezhettem volna egy „jó pontot” Alecnél, azonban nem volt erre szükségem. Sőt, lehet nem is jó dologként fogta volna fel a dolgot, hanem belelátott volna mindenféle mást: hogy terveim vannak Isabellevel, vagy netán ártani akarok valójában. Tehát jobb volt a titkolózás. Elpillantottam Isabelle csuklójára, amit megharaptam, de a fogaim nyoma már nem látszódott. Azonban úgy éreztem, vágyom még a vérére és ez aggasztott. Nyeltem egy nagyot, ahogy újra a nő arcára tévedt a tekintetem.

Szorosan, határozottan tartottam a törékeny testét. Legalábbis, ebben a helyzetben nagyon is törékenynek láttam őt, olyannak, mint még soha. Egészen aranyos is volt a maga módján, de nem akartam ebbe többet látni. Azt sem tudtam tulajdonképpen, miért nem megyek el mellette egy szó nélkül. Azon túl, hogy Magnushoz köze van a lány testvérének, más nem indokolta a lépésemet. A kérdésre meglepődtem, s ez az arcomra is kiült, bár azt hiszem, ezt Isabelle nem igazán látta. Nem volt önmaga. Nevetett, mintha valami szer hatása alatt állt volna.
- Nem tudom, miből feltételezed, hogy utállak, de nem így van. – Jegyeztem meg, ekkor bökte meg az orrom, mire újabb értetlen kifejezés költözött az arcomra. Összeráncolt homlokkal figyeltem, miközben közelebb vontam magamhoz.
- Az irónod ráér, ugyanis jelenleg képtelen vagy a használatára. – Magyaráztam, miközben egyik kezemmel elengedtem őt, hogy a kezét fogjam meg. – Úgy sejtem, valami méreg csörgedezhet az ereidben. Ezért vagy képtelen érzékelni a helyzet komolyságát, vagy épp súlyosságát, Isabelle. De ezen könnyedén segíthetek… - Már ha igaz a felvetésem. Tettem hozzá gondolatban, majd a lány kezét a számhoz emeltem lassan. Ha kiszívom belőle a mérget, jobban lesz. Hálás lesz érte. Aztán majd szépen itt hagy, s mindenki éli tovább a maga világát, életét. A vámpírfogaimmal szakítottam át finoman a bőrét, hogy megpróbáljam kiszívni a benne levő mérget. Nos, igen, ahogy megéreztem a számban az ízét, tényleg egyfajta méreg volt. Démon méreg. Minden cseppjét magamba akartam szívni, hogy ezáltal jobban legyen. Ám maga a méreg nekem sem tett valami jót, éreztem, ahogy szétárad ezúttal bennem. De nem álltam le, amíg Isabelle jobban nem lett, s míg ő maga el nem tolt. Ha nem tolt el, akkor lassan szakadtam el a csuklójától, hogy ránézhessek és lássam, minden rendben van-e.

Mintha csak a Sors intézte volna, hogy ezen a helyen legyek. Habár nem tudtam, mit von maga után majd ez a találkozó, de egy valamit biztosra vettem: nem mehettem el úgy innen, hogy nem segítek rajta. Még akkor is, ha egy árnyvadászról van szó, még akkor is, ha nem túlzottan kedvelem őket. Mindig is felsőbbrendűnek tartottam a fajtájukat, s ez az évek alatt nem változott egy cseppet sem. Körbepillantottam, hogy felmérjem a terepet, azonban rajtunk kívül senki sem volt az utcában. Szerencsének mondható helyzet volt, ami azt illeti. Elindultam felé, kimért, határozott lépésekkel haladtam, s ahogy odaértem hozzá, egyből elkaptam a kezét, s a derekát, hogy magamhoz rántva felhúzzam, ezáltal pedig megtartsam.
- Mi történt, árnyvadász? És hogyhogy teljesen egyedül vagy? – Az arcára pillantottam, majd végigmértem őt. Kerestem valami sérülésre utaló jelet, vagy bármit, de egyelőre nem találtam. Viszont nem nézett ki jól, látszott rajta, hogy rosszul van, s szinte a világát sem tudja. Valami történt, de nem tudtam, pontosan mi. A nevetést sem értettem a részéről, így érdeklődő pillantást vetettem rá.
- Mi lehet annyira mulatságos ebben a helyzetben, Isabelle? – Tudtam a nevét. Tudtam, hiszen Magnus ismerte a testvérét, elég közelről, s így én magam is tisztában voltam néhány dologgal. Például Isabelle kilétével. Másrészt, már találkoztunk is, habár teljesen másféle körülmények között. Sokkal… nos, sokkal ellenségesebb területen, ami azt illeti.
Ahogy a földre pillantottam, láttam, hogy mi után akart nyújtózkodni a lány. Legalábbis, feltételeztem, hogy az irónja az, ami voltaképpen kellett neki. Nyilván ezzel akarta meggyógyítani magát, azaz valamelyik rúnával, bár ehhez bevallom, nem sokat értettem. Hiszen nem is az én területem volt. Erősen tartottam a lányt továbbra is, s újra ráemeltem a tekintetem.
- Ha tudok segíteni valahogyan, itt az alkalom, hogy eláruld a hogyanját… már ha még képes vagy egyáltalán beszélni… - Közöltem halkabban, miközben megsimítottam a kezét, magam sem tudom, miért.