- Azért most ne csinálj úgy, mintha már az is baj lenne, hogy aggódom miattad. - Még szép, hogy féltettem! Sosincs annak túl jó vége, ha valaki közel kerül egy olyan személyhez, aki nyakig ül a kakiban, ha azt vesszük. Én pedig nem csak nyakig ültem benne, még jól alá is merültem, mert azt hittem, hogy megoldhatom. Mégis egyre inkább arra jövök rá, hogy milyen nagy szarságba sikerült fejest ugranom. Talán bele se kellett volna kezdenem, de az nem én lennék. Nem tudnék tétlenül ülni és nézni, ahogy az apám megannyi életet tesz tönkre, vagy vesz el másoktól.
- Jól van, de épp elég húzása volt már, amiért akaratlanul is a legrosszabbra gondolok és egyszer hidd el, hogy be fog jönni! - Lehet, hogy most paranoiásnak tűnhetek, de ez még nem azt jelenti, hogy nem lehet valóságalapja. Azonban sosem adnám fel apám leleplezését, tönkretételét. Mindent megteszek ennek érdekében már csak az lenne a legjobb, ha ezt képes lennék úgy véghez vinni, hogy közben nem rántok senkit magammal.
- Köszönöm. - Mondtam, ahogy elkaptam a rágót, majd kapásból kettőt a számba is tömtem és rágcsálni kezdtem. Szükségem volt erre, hogy egy kicsit valamivel lefoglalhassam magamat. Meg, ha már a stresszevés nem volt opció vámpír létemre, akkor valamivel pótolni kellett.
- Az a baj, hogy pontosan tudom, hogy mit értesz ez alatt. Ez a nagy baj. - Nagyot sóhajtok, majd a rágót rágcsálva dőlök le mellé és kúszok közelebb hozzá, hogy fejemet a mellkasán pihentessem. Tényleg szükségem lenne valami kézzel fogható tervre, de valahogy most egy sem akar igazán megjelenni előttem. Azt sem tudom, hogy hol kezdhetném az egészet, mert olyan ez az egész, mintha minden áldott nap valami új információ kerülne elő a semmiből, ami minden addigi tervemet meghiúsítja. Talán azzal kellene foglalkoznom, hogy egy lépéssel valahogy az apám előtt legyek, de jelenleg ez lehetetlennek tűnik.

Ronnie & Blake

Nem, nem, rám aztán át nem ragad a hozzáállása. Nem fogom hagyni, hogy a mély depresszióba rántson. Nope. Köszönöm, van elég bajom anélkül is, hogy még ezt is a lelkemre vegyem. Jobb érzelmi támasznak lenni, mint a másik oldalon. Az tuti.
- Ha bízol bennem, akkor nincs mitől félned! Apád keze sokáig elér, de nem akármeddig. Hidd el, vannak olyan beképzelt egyének, akik még ha a talpukat nyalná tisztára, sem tennének nekik szívességet. A mondének gyűlölete elég erős errefelé, amúgy - vonom fel az egyik szemöldökömet, bár ez nem kérdés, felvetés, mindössze egy puszta mezei állítás. Elég gáz, amikor azért kell küzdened, hogy levegőt vehess. Ilyenkor nem árt kicsit erősebbnek lenni, mint a fekve 40 kg. Például fekve 300 kilogrammal ki is bírnám.
- Szerintem meg komoly baj van a fejeddel. Ennyire talán még az apád sem gondolkozott előre - képtelen vagyok nem vigyorogni azon, amit mondott. Jó, persze, van benne valami. Ezt el kell, és el is ismerem, de csak ez miatt nem fogok a fülemet behúzva ücsörögni az ágy alatt. Már csak azért sem, mert tuti kényelmetlen. Mindenki a tetejére ülne! Az legalább puha.
- Tessék! - dobom oda neki az egész, bontatlan csomagot. Én nem sokat rágózom, de stressz esetén, vagy ha valamiért elég büdös van, vagy például halat ettem... Nos, jól tud jönni. Meg a mentol amúgy is frissítő hatású, nem? - Hát még jó! Ellened még csak esélyem se lenne megküzdeni érte - nevetek fel, miközben ledobom magam mellé az ágyra. Én a hátamon szeretek feküdni, és a legtöbb férfival ellentétben én nem horkolok, háh! Kár, hogy ezt senki sem értékeli... - Nem tudom. Épp ez az, hogy nem tudom, hogy mit nem tudok. Tudod? - Nem mintha konkrét terveim lennének, csak semmi komoly. Ismerem magamat, szeretem a spontán dolgokat. Minél spontánabb valami, annál érdekesebb eredmény születhet.

- Benned bízom is Blake. Az apámban nem bízom. Messzire nyúlik a keze és nem vagyok benne biztos, hogy ne tudná valahogy megoldani, hogy bajod essen, vagy felszívódj mellőlem, hogy tök egyedül legyek és agyon aggódjam magam miattad. - A saját őrültségembe már így is épp elég embert rángattam bele. A fenébe még a saját életemet is kis híján feláldoztam ennek az egésznek. Ha akkor nincs a klánvezér, akkor most még vámpírként sem lennék itt. Ebbe pedig inkább bele sem akarok gondolni. Habár a világ ezen részének még csak éppen megérintettem a felszínét, mielőtt csatlakozhattam hozzá most mégis teljesen otthonosan mozgok benne.
- Nehogy azt hidd, hogy a fényes nappal megállítja őket. Óvatosabbak lesznek, de ennyi az egész. Talán azt mondják, hogy elkaptak engem és így próbálnak meg elcsalogatni.. Nos, akkor mégis mit teszel? Mármint lehet, hogy igazat mondanak, lehet tudják már most, hogy itt vagyunk és csak azt várják, hogy külön váljunk.. - Lehet, hogy egy kicsit paranoiás vagyok, de ha valamit megtanultam ez a rövid időszak alatt, akkor azaz, hogy ez egyáltalán nem árt. Főleg nem akkor, ha egy hatalmas céltáblát cipelek a hátamon és azzal, hogy ő itt van velem csak magára veszi ugyanezt a terhet.
- Kérek rágóóóót. - Azzal felé nyújtom a markomat, hogy odadobja nekem azt, ami nála van. Nem tehetek róla, de valamit rágnom kell. El akarom rágcsálni a testemben felgyülemlett stresszt, amivel egyelőre nem igazán tudok mit kezdeni. - Te pedig rendelj magadnak azt, amire csak szükséged van nem leszek féltékeny. - Bár néha hiányzott a tény, hogy nem tudok normális emberi kajákat enni, hiszen leginkább az ízük volt az, ami hiányzott, de eszem ágában nem volt az egészet kétszeresen megtapasztalni azzal, hogy utána ki kell dobjam magamból, hiszen tulajdonképpen nem vagyok életben. - De mégis mi az, amit úgy gondolsz, hogy megtudhatsz holnap fényes nappal? Mármint szerintem pár napot jobb lenne itt bezárva tölteni és utána, ha egy kicsit lenyugodtak a kedélyek útnak indulni. - Még így is veszélyesnek gondolom, de talán pár nappal később egy kicsit kevésbé lesz veszélyes körbeszaglászni.

Ronnie & Blake

Azt mondják, balszerencsét hoz, ha folyton negatív dolgokról beszélünk. Még szerencse, hogy nem vagyok babonás!
- Bízz bennem, tudok vigyázni magamra! - Háh! Persze, amíg egyszerű emberekkel van dolgom, de azért egy bátorító vigyor terül el az arcomon. A démonoktól nem félek, állítólag a Stacy-től kapott nyaklánc elrejt, a vámpírok nem jöhetnek a napfényre, amíg a vérfarkasok... Nos, őket nem tudok elképzelni, amint behódolnak egy mondénnak. Ahogy elnéztem, leginkább a saját dolgaikkal szeretnek foglalkozni, és a saját fajtájukkal veszik körbe magukat. Egy warlock meg csak nem dolgozik nekik! Legalább is nagyon remélem, mert velük tuti nem tudnék mit kezdeni. - Ez az, hogy fényes nappal, azért nem tehetnek meg bármit. Ne aggódj ennyit, eddig is túléltem, ezután is menni fog. Már egész jól hozzászoktam az alvilági léthez. Még a magam kapcsolatai is megvannak vészhelyzet esetére! - Érzem, ahogy közelebb húzódik, ezért én is kicsit szorosabban fogom magamhoz. Nem kell félnie, itt vagyok, hogy segítsek. Ketten valahogy majd csak túljutunk rajta. Lehetőleg élve.
- Átérzem, én is elrágcsálnék egy zacskó chips-et... - széles vigyor kúszik az arcomra, ahogy az ágyra vetődik. Csípőre tett kézzel állok meg a szoba közepén, miután becsuktam az ajtót. - Rágóm az van, ezt végül is nem kell megenned, szóval ezzel nem lesz gond, nem? - Sokmindent nem tudok a vámpírokról, azon kívül, hogy vér kell nekik az életbenmaradáshoz. Azt viszont, hogy hogyan kapja meg, amíg itt marad... Sose féltem a tűtől, meg a sebektől, de nem tudom, hogyan kezelném, hogy valaki megharap. Viszont azt se akarnám, hogy random emberekből igyon, szeretnék adni neki a véremből...? Elég vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.

Kezdtem azt érezni, hogy egy kicsit nagy fába vágtam a fejszémet. Nem tudom, hogy valaha is sikerül tönkretennem mindazt, amit apám megálmodott, de az egyszer biztos, hogy nem fogom feladni. Valamit úgy is ki fogok találni annak érdekében, hogy megoldjam ezt az egész szituációt, de a sajátos céljaimhoz nem szívesen használnék fel senki mást. Mármint Blake már így is a segítségemre volt, de még nem késő visszavonulót fújnia, hogy mentse a saját életét.
- Én inkább azt mondanám, hogy most még könnyebben megúsznád a dolgot, mintsem még jobban beleásod magad az egészbe. - Megvoltak a maga kapcsolatai és ezért talán nem kellett volna féltenem, de ettől még pontosan ezt tettem. Nem akartam, hogy valami baja essen, vagy esetleg fegyverként használja fel az apám ellenem. Kirázott a hideg az egésztől, ami miatt csak még közelebb húzódtam hozzá, bár ezt fizikailag lehetetlennek hittem.
- Mert aztán pont arra van szükségem, hogy te fényes nappal járd az utcákat, ahol könnyedén lecsaphatnak rád és én semmit nem tehetek. - Habár jobb szerettem a sötétségbe húzódva élni az életemet és jobban is rajongok a sötétségért azért valahogy mégis megnyugtatóbb lenne a számomra, hogy nem sétálna fényes nappal védtelenül az utcákon. Még akkor sem, ha lehet pont erre lenne szükségünk ahhoz, hogy előrébb juthassunk. Mondjuk, ha rajtam múlik, akkor képes lennék egy életre ide bezárkózni és a takaró alatt bujdokolni, amíg apám öreg és védtelen nem lesz, hogy könnyedén legyőzhessem. De addigra talán túlságosan is nagyra növi ki magát a saját kreálmánya, amit nem engedhetek meg.
Ahogy kinyitja a szoba ajtaját úgy rögtön be is lépek rajta és a hatalmas ágyra dobom magam. - Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de tudnék nassolni. Még akkor is, ha fizikailag nem vagyok igazán képes rá. - Elmondták már, hogy jobb esetben gyakorlással elsajátíthatnám a képességét annak, hogy egyek mondén kajákat újra, de végső soron azt is fel kellene öklendeznem. Mondhatni csak a rosszullétet kerülném el vele, de attól még ki kellene dobnom a taccsot, ami határozottan nincs ínyemre. - Mármint egy csomag rágó is jó lenne.. Te nem vagy éhes? - Persze azért az éhség is egy kicsit bonyolult dolog lesz ezen falak között, de most inkább csak a stresszt akarom levezetni.

Ronnie & Blake

Ugyan sohasem voltam a hősködés híve, sőt... Alapvetően eléggé elítéltem azokat az idiótákat, akik csak úgy a vesztükbe rohannak, de amióta Stacey mellett vagyok, és szert tettem némi varázserőre, egészen megugrott az önbizalmam. Mármint nem, nem kételkedtem magamban sohasem, de azért valljuk be, tud nyomni egy kicsit az ember ego-ján, ha képes varázsolni. Valamint, egész jó érzés, amikor valaki rám akar támaszkodni, az én segítségemre van szüksége. Oké, van egy húgom, de az teljesen más téma. Az, hogy néha elmentem elé az állomásra, meg verekedésbe keveredtem az aktuális nagy szerelmével, aki igazság szerint egy hatalmas paraszt volt, nem hasonlítható ahhoz, ahogy most a maffia elől menekülök démonokkal, és egyéb fura lényekkel teli városban, egy vámpírral az oldalamon. Aki meg kell hagyni, igazán jól néz ki! Eddig úgy gondoltam, hogy a szőke nőkre bukok, de ő... Nos, azt hiszem felülmúlja az eddigi lányokat, akikkel sikerült megismerkednem röpke alvilági pályafutásom alatt. Kicsit bizsereg is a vállam, amint nekidől. Akármilyen fasza gyereknek mutatom is magamat, mondhatjuk, hogy az első alkalom, amikor ilyen közel kerülök egy nőhöz.
- Ugyan, ameddig már most eljöttem, nem hinném, hogy egykönnyen megúsznám, még ha le is lépnék. Akkor meg inkább melletted maradok, hogy ne kelljen aggódnom miattad - kicsit szorosabbra fogom a szorítást a derekán, miközben felnevetek. Könnyedén, mintha csak a suli hátsókertjében bújócskáznánk, nem New York-ban bújkálnánk az életünkért. Ahogy kinyílik a lift ajtó, meg is indulok, remélve, hogy követ engem a 112-es szobához. - Amúgy is, én viszonylag könnyen mozgok kint, majd körbekérdezősködöm néha. - Mert valami kinti információforrás nélkül nemigen fogjuk tudni, mikor hagyhatjuk el az épületet.

Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy olyan egyszerű lesz majd az apámat magam mögött hagyni aztán pedig, ha minden jól megy az árnyak közül leleplezni. Ez az egész sokkal nehezebbnek bizonyult, mint elsőre tűnt. Hiszen láthatóan az apám pontosan tisztában van az árnyvilág létezésével, ami koránt sem könnyíti meg a dolgomat. Mélyebbre nyúlnak a kapcsolatai, mint amire számítottam. Most pedig meg kell húznom magam valahol és habár nem kötelezhetem Blake-t arra, hogy velem tartson valahogy mégis jól esett, hogy mellettem volt. Nélküle amúgy is valószínűleg egy romos, elhagyatott épületben kellett volna meghúzni magam. Mert a klánomra semmiképp nem akarnám ráhozni az apám által jelentett veszélyt. Pont ezért kell Blake-t is a lehető leghamarabb biztonságba juttatnom. Nem lehetek annyira önző, hogy engedjem, hogy veszélybe sodorja magát.
A hotelbe érve álneveket használva jelentkezünk be és észreveszem, hogy mennyire bámul a recepciós fiú, ezért közelebb lépek Blake-hez és a várakozás közben még végig is simítok a karján, hogy jelezzem én hozzá tartozom és nem kérek a vágyakozó pillantásaiból. Bár jelenleg ez csak egy szerep, hiszen magam sem tudom, hogy mik vagyunk mi egymásnak, de egy párként érkezünk ebbe a hotelbe, úgyhogy hálás lennék, ha nem úgy bámulna rám, mint egy darab húsra. Bár, ha így folytatja még ő végzi egy darab húsként a terítéken a számomra, hiszen a nagy izgalomban kicsit megéheztem. Ez egy olyan dolog lesz, amit nem lesz egyszerű pótolni.
A lifthez úgy sétálunk, hogy Blake keze a derekamon pihen és én is szintúgy átkarolom őt fejemet picit a vállának döntve lépünk be a liftbe.
- Egy pár napig, talán hétig is meg kell húznom itt magam. Még egyszer köszönöm, hogy ennyit segítesz. Tényleg nagyon hálás vagyok érte. Tudod ugye, hogy nem kell velem maradnod? Nem szeretném, ha veszélybe kerülnél miattam. - Nagyobb biztonságban lenne a boszorkánymester ismerőse mellett, mint mellettem. Én szó szerint csak a bajt hozom a fejére.

Ronnie & Blake

Igen, nincs is annál biztosabb megoldás, mint hogy álneveket használva foglaljunk egy hotelszobát és húzzuk meg ott magunkat, amíg el nem ülni látszik a baj. Már nem emlékszem, hogy pontosan melyik sorozatban is láttam, de ott bevált. Talán most is. Legalább is nagyon nincs jobb ötletem, miként rázhatnánk le Ronnie apját. De most komolyan, nagyon nem vágom, hogyan is kellene leráznom a maffiát magunkról. Erre valahogy nem készített fel senki, örülök, hogy egyáltalán az FBI-t le tudtam rázni magamról. Jó, oké. Abban benne volt Stacey keze munkája is, lehet, hogy egy kicsit belepiszkált a memóriájukba. De éppen csak egy ici-picit...
- Rosa Santiago és Bill Yates névre van foglalásunk - a legbarátságosabb reklámmosolyomat veszem elő a recepciós fickónak, aki elég egyértelműen inkább Ronnie felé fordítaná a figyelmét. Micsoda megkülönböztetés! Szeretném tudni, hogy ilyenkor hol van az a bájam, amivel nem egy férfit elcsábítottam már. Mármint fúj! Nem, nem úgy, dehogy, isten ments! Csak valami furcsa okból kifolyólag vonzom a melegeket. Tiszta para. Pláne, hogy még ilyenkor sincs hasznomra...
- A 112-es szoba az önöké. Itt írják alá... Köszönöm! Jó pihenést kívánok. - Látom, ahogy még egy utolsó pillantást vet Ronnie-ra, majd a csalódottságot a szemeiben, hogy nekem kell átnyújtania a kulcsokat. Bha! Majdhogynem sértő.
- Köszönjük! Gyere, menjünk Rosa. Biztosan fáradt vagy. - Jelzéscélzattal a derekánál fogva vezetem őt a lifthez. Mit stíröli az én csajomat! Mármint, nem az enyém, még olyan... Elég kérdéses, hogy pontosan mik is vagyunk mi. De mindegy! Most egy pár vagyunk, akik... Nem tudom, pihennek.
- Mit gondolsz, meddig maradjunk? - A lift ajtaja becsukódott. Szerencsére estefelé nem sokan vannak, így ez az egy perc, amíg feldob minket a harmadikra, a miénk.