Azt hiszem, az életemet történetesen remekül jellemzi az a tény, miszerint péntek 13-án születtem. Sosem voltam babonás, legalábbis, amíg a balszerencse sorozat el nem kezdődött az életemben. Egy ideig minden jó volt. A családom, a barátaim… valamint Thomas Wayne, aki tulajdonképpen a legeslegjobb barátom volt. Együtt nőttem fel vele, a szomszédunkban lakott. Érdekes, amikor egy lány egy fiúval barátkozik, nem? A sztereotípiák szerint nincs is fiú-lány barátság. De erre mi rácáfoltunk. Ugyanis ő került hozzám a legközelebb. Mindent elmondhattam neki, ahogyan ő is nekem. Még a lányok terén is adtam neki olykor tippeket, kis tizenévesként. Bár ami azt illeti, hamar, túlontúl hamar kezdett eltávolodni tőlem. Nem tudom, mi is történt pontosan. Egyszerűen… egyik napról a másikra elkezdett kerülni. Távolságot tartani. Nem beszéltünk annyit. Fokozatosan veszítettem el, s mai napig nem tudom, mit követtem el. Hiszen biztos tettem valamit, amiért faképnél hagyott, nem?
De ez mit sem számít már. Nem, hiszen halott. Legalábbis mindenki ezt mondja. Még egy temetés is volt, melyen ott voltam. Próbáltam összekaparni magam annyira, hogy meg tudjak jelenni rajta, de őszintén mondom, rohadtul nehéz volt. Maga a tény, hogy Thomasnak nyoma veszett, már sok volt. S aztán az, hogy „halott”? Nem, képtelen voltam felfogni, sőt, elfogadni. Amikor meghallottam, hogy konkrétan halottnak lett nyilvánítva, mivel nem került elő, én összeomlottam. Zokogtam. Napokig nem beszéltem senkivel, a lelkem szilánkjaira tört darabjait igyekeztem összeragasztani.
Aztán, mikor már azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet… nos, a képzeletem, az agyam elkezdett szórakozni velem. Az érzés, mikor sétálsz hazafelé a munkából, s meglátod a halott barátodat… de két pillanat múlva már ott sincs, nos, elég érdekes érzés. Az még rendben is volna, ha ez mondjuk egyetlen egyszer fordult volna elő. De velem sorozatosan. Igazából, attól félek, hogy megőrültem. Miért hallucinálom őt folyamatosan magam elé? Miért?
Végül azonban rájöttem, hogy ez nem az őrület, közel sem. Thomas él. Egy éjjel megmentett, már magam sem tudom, mi is történt aznap este, csak Thomas, az ő jelenléte az, ami igazán megmaradt bennem, az emlékeimben. Újra éreztem a kezének melegét, ahogy hozzám ért. Nem volt ez képzelgés, de nem ám! Élt. Él. S visszajött hozzám, csak azért, hogy aztán újra faképnél hagyjon. Nem értettem, miért, sőt, most sem értem. Válaszokat akarok. Mi folyik itt? Mi történik körülöttem? Akarom, hogy beszéljen velem. Akarom, hogy újra az életem részévé váljon. Akarom őt, Thomast, a legjobb barátomat. Nem akarom, hogy végérvényesen ellökjön magától.


Átváltoztam. Olyanná váltam, ami… ami nem is én vagyok! Egy szörnyeteg, egy vérfarkas lettem. Alig néhány hete történt, s még mindig képtelen az agyam elfogadni, felfogni, hogy oda a normál, emberi életem. Hiszen így nem lehetek többé normális. Sőt, nem vagyok normális! Egy vadállat vagyok. Viszont rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Nem én vagyok az egyedüli, aki vérfarkas a városban. Nem számítok annyira különcnek, mint én magam gondolom. Társakra leltem, sőt, vezetőre – egy falkára. Azonban ez még nem minden. Van egy titok, melyen őrzök, s őriznem is kell, halálom napjáig. Az én igazi vezetőm nem a falka aljája, hanem más… egy sokkal hatalmasabb erő. Egy démon, aki a Leviathan nevet viseli. Az átváltozásom utáni napokban talált rám, s tett a saját csatlósává. Össze voltam zavarodva. Úgy éreztem, ő segíthet nekem. Segíthet, hogy helyrejöjjek, hogy elfogadjam magam, hogy élni tudjak úgy, ahogyan vagyok. De sokkal másabb szerepet szánt nekem a sors. Vagyis ő maga. Már nem az vagyok, aki voltam. Egy két lábon járó szolga lettem, avagy pórázon vezetett korcs, akit Leviathan a kénye-kedve szerint rángathat. Ugyanakkor… valamiért felnézek rá. Vagy csak tartok tőle? Én magam sem tudom. Annyi biztos, hogy bármiféle információra van szüksége, én megszerzem neki, majd továbbítom a részére.


Azt hiszem, Thomas csalódott lenne, ha tudná, mi lettem.