Mindig is egy túltöltött, pörgős kis energia bomba voltam. Igen, már 6 évesen is mindenki agyára mentem. Kíváncsi voltam és merész, bátor és lelkes, kalandvágyó és okos. Ha tehettem volna, a nap 24 órájában csak újabb és újabb dolgok után kutattam volna. Így volt egy ez esős napon is, mikor hazafelé tartottunk a pár perccel fiatalabb húgommal, Luluval és édesanyánkkal. Valamiről beszélgettek, már nem is emlékszem, miről. Én pedig folyton el-elmásztam mellőlük, mondhatni, vidáman elszökdécseltem és keresgéltem.
- Alesea, kérlek, gyere vissza mellénk! Ne kóborolj el! – Szólt utánam anya, mire visszafordultam felé, megpördülve a tengelyem körül. A hátam mögött összefűztem az ujjaimat és visszaszökkentem Lulu mellé. Néhány percig ismét mellettük lépkedtem, halkan dudorászva. De aztán megpillantottam valamit. Egy macska volt, hófehér szőrrel és nagyon világító, különleges szemekkel. Lassan elindultam felé, majd sietősebbre vettem a lépteim, mert a macska is megindult. Nem figyeltem, merre is megyünk. Mikor utolértem, már egy elhagyatottabb helyen voltunk. Egy zsákutácban. A macska megállt előttem, én pedig leguggoltam hozzá és a kezemet nyújtottam.
- Szervusz, cica… - Megsimítottam, majd valami fura zajt hallottam. A macska összerezzent és már ott sem volt, elszaladt. Én pedig felegyenesedtem. Nem zavart, hogy csurom vizes vagyok az esőtől és igazán az a zaj sem érdekelt, amit hallottam. Nem féltem, nem voltam egy tipikus ijedős leányzó. De azzal azért tisztában voltam, hogy mit kapok azért, amiért újból megszegtem az anyai intelmet és kicsit elszöktem. Sietős léptekkel indultam hát vissza arra, amerről jöttem. Szökdécseltem, újból dudorászni kezdtem, aztán egyszer csak… elakadt a hangom és megtorpantam, lefékeztem. Kis híján el is estem. Mitől? A sokktól, amit kaptam. A látvány, ami elém tárult… nem tudtam, mi történt. Kikerekedett szemekkel bámultam a húgomra és anyánkra, akiben nem maradt sok élet.
- A-anya…? – A szemeimet elöntötték a könnyek és a szám elé kaptam a kezem. Habár kislány voltam, mindössze 6 éves, tudtam, mi történik. Tudtam, hogy most, ebben a pillanatban vesztem el azt, aki felnevelt. Aznap egy részem meghalt.

De nem hagyhattam, hogy gyenge legyek, elvégre nem voltam átlagos. Sőt, a húgom sem volt az. Mindkettőnkben ott csörgedezett egy démon vére, ami kiemelt minket az átlagos emberek közül. Nem élhettük hát az emberek életét!
A fejembe vettem, hogy többé senkit nem veszítek el. A húgom kissé magába forduló lett és ez akkor sem változott, mikor Brooklyn Boszorkánymestere, Magnus Bane magához vett minket. Kicsit olyan volt, mintha egy második esélyt, egy új családot kaptunk volna… és nem utolsó sorban egy lehetőséget arra, hogy belőlünk is jó boszorkánymester váljon. Ám Luna nem akart részt venni ebben. El kellett fogadnom.

A földön feküdtem, hassal, előttem egy nyitott könyv hevert és azt lapozgattam, olvasgattam. Magnus egy csészével a kezében lépett be a szobába és elmélkedve vizslatta, miféle könyv van előttem.
- Ezt már átolvastad, nem? – Kérdezte, mire én vállat vontam és elnéztem felé egy nagy mosollyal.
- Minél többször olvasom el, annál biztosabban jegyzem meg őket. A legjobbnak kell lennem, hogy többé ne történhessen olyan… szörnyűség, ami történt. – A végére lefagyott az arcomról a mosoly, de csak pár pillanatra. Felültem és az ölembe húztam a könyvet, átfutottam a maradék sorokat, aztán felkeltem. A könyvet a polcra helyeztem, vissza a többi közé.
- Elmegyek Luna elé. – Biccentettem Magnus felé, majd kisiettem a szobából és már csukódott is utánam az ajtó.