cece & théo

i need your help

Nem érzem magam túlzottan kényelmesen ebben a helyzetben, de hát mégis ki tenné? Senki nem akar valaki mástól szívességet kérni, amikor titkon ott lebeg szüntelenül a gondolat felette, hogy semmi nincs ingyen? Bár képes lennék megfizetni az árat? Ha pedig igen, akkor mégis mi lehet az? Vagy van olyan dolog, amit nem adnék meg neki azért, hogy megóvhassam Thomas szüleit? Egek, már az is nagy dolog, hogy egyáltalán ide jöttem, de most mégis kétségbeesetten ülök itt és kételkedem az elhatározottságomban. Talán nem kellett volna idejönnöm és ez az egész hiba volt, hiszen leszámolhatunk a nyamvadt démonnal..
Abban már biztos voltam, hogy nem rajongtam ezért a boszorkánymesterért, valahogy egyáltalán nem volt szimpatikus és nem tudom, hogy ennek köze volt ahhoz, hogy alvilági, vagy sem, mert habár régebben elég előítéletes voltam velük és a mondénekkel szemben is Thomas kicsit formálta a nézeteimet és a gondolataimat ezzel igazából mindent megváltoztatva. Ugyanakkor azt hiszem kénytelen vagyok elismerni, hogy ennek a fazonnak csak a stílusától másznék a falra.. Mármint tudom, hogy az ő kezében van az irányítás, a hatalom meg minden, de azért ha már én fizetek érte, akkor nem kellene egy kicsit kedvesebbnek lennie? Bár én sem voltam az, de az én frusztrációmra még okom is van. Azért nem kell egy tükröt tartani felém, mert így nem fogom jobban érezni magam a helyzetben és nem leszek nyitottabb.
A tekintetem a két medálra téved és van is bennem inger arra, hogy értük nyúljak és elvegyem, de inkább visszafogom magam és szótlanul figyelem őt és várom, hogy mégis mi az, amit cserébe kér.
Egy emlék.. Erőteljesen kutatok az elmémben, hogy mégis mi lenne létfontosságú és eltörölhető, mintha sosem létezett volna. De tényleg, ha valami a legfontosabb emlékünk képesek lennénk lemondani róla? Zavartan sütöm le a szemeimet és próbálom kitalálni, hogy megéri-e.. Hogy elfelejtsem a pillanatot, amely örökre összekötött engem Thomas-sal. Nagyot nyelek és végül úgy pattanok fel, hogy azzal már egy lépéssel közelebb vagyok a kijárathoz. - Sajnálom, hogy raboltam az idődet, de ez nem.. Nem fog menni. - Zavarodottan rázom meg a fejemet és hátrálni kezdek az ajtó felé, aminek köszönhetően kis híján meg is botlok, de végül gyorsan száznyolcvan fokos fordulatot véve szaladtam ki a lakásból. Mégis mi a fenét gondoltam? Nem kellene mindig az első adandó ötletemre rávetnem magam.. Ez nagyon rossz húzás volt. Meg aztán.. A legkevesebb, hogy megbeszélhettem volna Thomas-sal.. Én hülye, hülye..

cece & théo

i need your help

Egy részem nagyon is érezte, hogy nem kellene fecsegnem, de nem tudtam visszafogni a szavaimat. Egyszerűen csak túl akartam lenni ezen az egészen és biztonságban tudni azokat a személyeket, akik fontosak Thomas számára. Nekem csak ő számított úgy igazán. Nélküle teljesen elveszett voltam. Sosem értettem a ragaszkodását a szülőkhöz, hiszen nekem sosem voltak igazán szüleim. A legközelebbi dolog, amim volt a családhoz, az ő és nem más. Ezért sem tudok tétlenül ücsörögni és várni a pillanatot, amikor már késő lesz. Mert minden perc értékes és egyetlen egyet sem vesztegethetek el.
Nem tudom, hogy miért nem fogtam be a számat, mert ezzel csak még nagyobb bajba sodortam meg. Más az ár? Remek. Nagyon remélem, hogy sikerült az egekbe tornásznom az árat ezzel a kijelentéssel. Néha tényleg nem tudom, hogy mikor kellene befogni a számat. Tudom, hogy nem volt okos húzás kötekedni vele, hogy haladjunk már, mert így holnapra se lesz belőlünk semmi, de nem tehetek róla. Már szeretném elmondani Thomas-nak, hogy minden rendben, hogy nem kell aggódnia egyetlen egy pillanatra sem, nem fog senki ártani a szüleinek. Ehhez azonban még el kell érnem azt, hogy ne keverjem őket még nagyobb gondba.
- A másodikat szeretném. - Gondolkodás nélkül vágom rá, hogy melyiket szeretném. Természetesen azt, ami hatékonyabb az ár ebben a szempontban nem érdekes. Egészen addig, míg ezt nekem kell majd megfizetnem. Ha már eljöttem ide, akkor nem fogok csak úgy meghátrálni és egy közepes megoldással távozni. A legjobbat akarom.. Máskülönben talán be sem jöttem volna ide és már rég felálltam volna, hogy udvariatlan fruska módjára elhúzzam innen a csíkot, de itt maradtam. Nem megyek sehová. Addig nem, amíg nem kaparintom meg, amit akarok.
- Szóval, akkor igazából már csak az ár érdekelne, hogy miben is merül ki? - Na, nem mintha nem fizetnék meg bármit, de azért ne írjuk már fel a homlokomra, hogy nem számít mit kérsz úgy is odaadom, mert most ez számomra a legfontosabb. Elég gyatra húzás lenne és már így is sikerült túlságosan sok, felesleges információt megosztanom vele, amire nem is igazán volt kíváncsi és ezzel csak magam alatt vágtam a fát..

cece & théo

i need your help

Éreztem, hogy rossz ötlet volt idejönni és a boszorkánymesternek a stílusa egyre inkább kilökdösne az ajtón, de tényleg nagyon szükségem lenne arra, hogy segítsen. Ha nem lennék teljesen kétségbeesve, akkor valószínűleg itt sem lennék.
- Remek, hogy ezt megtárgyaltuk, de akkor térjünk is inkább rá a lényegre ahelyett, hogy olyan dolgokra pazaroljuk az időnket és a szavainkat, amelyek teljesen irrelevánsak jelen helyzetben. - Nem akarok túlságosan sokat időzni, ha nem tud segítséget nyújtani, meg amúgy is épp eléggé kellemetlenül érzem magam ahhoz, hogy túl sok időt akarjak itt tölteni. Csak le akarom tudni az egészet aztán menni, mielőtt még bárkinek is feltűnne, hogy itt jártam, vagy éppenséggel mit is csináltam. Mintha tényleg olyan nagy szörnyűségre vetemedtem volna. Pedig csak a barátom szüleit akarom megóvni.
- Ha jól tudom a neve Sariel. - A lehető legtöbbet kihúztam Thomas-ból miután végre megnyílt ezzel az egésszel kapcsolatban, de néha még mindig úgy érzem, hogy nem mond el valamit vele kapcsolatban. - A mondén családhoz pedig nem tudom, hogy miért kellene számítania, hogy mennyi közöm van. A lényeg, hogy meg kell őket védenünk, muszáj. - Nem szívesen nyílok meg vadidegeneknek engem személyesen érintő témákban, de van azaz érzésem, hogy ez is olyan, mintha egy orvossal beszélgetnél. Kénytelen vagy mindent megosztani máskülönben nem tudja a megfelelő gyógymódot kiszabni a helyzetre.
- A barátomnak... A parabatai-om szülei mondénok. Ők nevelték fel és semmit nem tudnak az árnyvilágról, de a démon ki akarja használni a barátomat, hogy a szüleivel fenyegeti. Kell egy mód arra, hogy biztonságban legyenek ettől az egésztől, hogy anélkül nézhessünk szembe ezzel a démonnal, hogy aggódnunk kellene a szüleiért. - Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha valami bajuk esne. Az határozottan elvenne valamit Thomas-ból. Hiszen már így is teljesen meggyötörte az, hogy hátat kellett fordítania nekik. Mi lenne, akkor, ha meghalnának, vagy valami rosszabb történne velük.. Megannyi dolog rosszabb a halálnál. A halál egyfajta befejezést jelent. A szenvedésnek, a kínnak. Ha utolsó pillanatainkban aggódunk is az halálunkkal teljességében megszűnik.
 

cece & théo

i need your help

Valószínűleg Thomas meg fog ölni, amiért a háta mögött intézkedek, de kénytelen voltam. Nem engedhetem, hogy a családjának baja essen és ezzel is inkább csak azt akarom neki kifejezni, hogy igen is fontosak a számomra. Hiszen felkeresek vele valakit, hogy megóvhassam. Megoldom a problémát remélhetőleg anélkül, hogy neki egy kicsit is aggódnia kelljen miatta.
- Köszönöm. - Óvatosan belépek mellette és idegesen törlöm a kezemet a nadrágomba. Nem tudom megmondani, hogy mégis miért, de rettenetesen izzad a tenyerem. Mint, aki rosszban sántikál. Pedig erről aztán szó nincsen. Semmi rosszat nem teszek. Csak már előre félek a fizetségtől. Sosem egyszerű egy boszorkánymestert megfizetni nem hiába kerültem el őket többnyire. Határozottan nem én leszek az első számú rajongójuk.
- Ígérem, hogy rövidre fogom és panaszkodni sem fogok sokat. - Amúgy sem vagyok az a típus, aki sokat panaszkodik. Az már lehet, hogy nem tudom befogni olykor a szám, amikor nagyon-nagy szükség lenne rá, de ettől eltekintve úgy gondolom, hogy nem vagyok túlságosan borzalmas ember. Most kicsit a zavarom miatt, mintha könnyebb lenne visszafogni magam, de általában ilyenkor szokott robbanni igazán nagyot a bennem lévő csacsogó bomba.
- Cara.. Caralyn Ravenheart. - Nem tudom, hogy a nevemnek igazából mennyire lenne nagy súlya ebben az egészben, bár miután kimondtam rájöttem, hogy jobb lett volna, ha annyit mondok, hogy Cece. Vagy egyáltalán nem mondok semmit ezzel is megőrizve az anonimitásomat. Mikor a testi fizetséget említette nem is tudom, miért de elpirultam és lesütöttem a szemeimet, majd inkább helyet foglaltam és rá se néztem egészen addig, míg nem tudtam elrejteni teljesen a zavarom minden egyes nyomát.
- Arról lenne szó, hogy egy mondén családot szeretnék megóvni egy nagyobb démontól. Nem figyelhetem őket mindig, de a veszély állandóan ott lebeg a fejük felett. A kérdés az, hogy megoldható-e, ha pedig igen, akkor elsősorban talán a fizetséget lenne a legésszerűbb elsősorban megbeszélni. - Azért annak örülök, hogy a testi alapon történő fizetést kizárta, bár ezek alapján nem is tudom, mire kellene következtetnem, hogy mi lehet a másik opció.
 

cece & théo

i need your help

A tehetetlenség az életemben az egyetlen dolog, amit gyűlölök. Nem tudok egy helyben ücsörögni és semmit tenni. Habár megbeszéltük, hogy kitaláljuk közösen, mit is fogunk tenni következő lépésként én nem bírtam egy helyben ülni, lógatni a lábamat és várni a csodát, ami talán majd eljön, talán nem. Elég kevés alkalommal mondhatom azt, hogy tényleg meg tudok ülni a seggemen, mert mindig lefoglalom magam valamivel. Ha nem edzek, démont vadászok, álmokat kergetek, akkor éppen sütögetek és mondén oldalakat lesek az interneten, vagy éppen a világukba sétálva veszek receptkönyvet.
Szükségem volt segítségre, de nem akartam Thomas-t belevonni az ötletembe. Nem, amíg sikerrel nem járok. Nem akarom, hogy reménykedjen és ne tudjak mást felmutatni, mint egy kudarcot. Na, meg persze, ha úgy alakul, akkor jobb szeretném, ha én nekem kellene megfizetnem az árát nem pedig neki. Hibásnak érzem magam, hogy nem mondta el előbb.. Talán valamivel már előrébb lennénk, ha nem tartja magában a veszélyt miattam. Hogy egy démon fenyegeti a családját. Mindig leintettem, mert nem hozott neki mást a régi családja, mint szenvedést. Mondének között felnőni és megpróbálni egyensúlyozni a mondén világ és az árnyak között, szinte lehetetlen. Döntést hozni nehéz, de elengedni a régi életet igazán komplikált.
Egy gyűrött papírfecnit szorongatok a kezeim között, amire a cím volt írva. Staten Island boszorkánymestere. Nem fordulhattam Bane-hez, hiszen neki közvetlen kapcsolata van majdnem mindenkivel az intézetben a jelenlegi vezetővel meg még jobban. Szükségem volt, aki valamennyire kívülállónak számít, de azért nem olyasvalaki, akit a sarkon kaparsz össze.
Idegesen állok meg az ajtó előtt és kétségbeesetten.. Akkor tényleg megcsinálom. Mély levegőt veszek és pár perc habozás után a kezemet a csengőhöz emelem, de mielőtt megnyomhatnám kinyílik az ajtó. Mindig megbabonáz, hogy egy boszorkánymester megélhet több évszázadot és vannak, akik külsőre még a harmincat sem ütik meg. Azonban az évek során szerzett tapasztalataik a lélektükrökbe valami egészen különleges varázst kölcsönöznek. - Nem.. Nem hivatalos. - Megrázom a fejemet, majd mélyen a zsebembe mélyesztem a cetlit, amit még mindig idegesen szorongattam. - Szükségem lenne a segítségedre. Bejöhetek esetleg? - Nem szívesen vitatnám meg az ajtóban a dolgokat. Illedelmesen várok, hogy beengedjen, majd ha igenlő választ kapok, akkor teszek beljebb pár lépést.