- Nem, egyáltalán nem félek. - próbálok határozottságot pumpálni a hangomba, s egyáltalán nem tudom, hogy mennyire voltam sikeres. Nem, azt végképp nem mondanám, hogy félek tőle, hiszen miért is kellene, inkább így nevezném, hogy egy jól eső távolságtartás van bennem, megtartani azt a bizonyos két métert kettőnk között, ami nem túl távoli, hogy úgy érezze el akarok szaladni előle és nem is túl közeli, hogy egy adott pillanatban akár megcsókoljon. Na, de miért akarna ilyet, igaz?
És bármennyiszer láttam már a warlockok erejét, akárhányszor tapasztaltam meg a varázsképességüket, mindig meglep, hogy a gondolat erejével tárgyakat tudnak mozgatni, s ahogyan a bor eltűnik a kezemből, úgy a kabát is lekerül rólam. Hirtelen, valahonnan távolról egy hűvös légáramot érzek, amitől a hideg kezd futkosni a hátamon, és azonnal úgy érzem magam, mintha meztelen lennék. A bor eltűntetésével nincs gond, olyan volt az, mint nyulat elővarázsolni egy cilinderből, de a kabátom... Az egyetlen védőfalam az ő éhes tekintete elől? Teljességgel kibaszásnak gondolom!
Mert igen, látom a szemeit, látom, ahogyan próbál felfalni velük, ahogy még jobban levetkőztet, ahogyan... Hatalmasat nyelek, mert nem szokásom ilyen hatás kelteni másokban. Sem férfiakban, pláne nem nőkben, s most hogy itt állok előtte, valahogyan rosszul érzem magam. Nem a gyomrom háborog, nem elájulni akarok, hanem úgy érzem magam, mint egy darab hús, egy árucikk, amit megkívánt, amiről azt hiszi, hogy meg is szerezhet, amiről azt gondolja, hogy nem lesz kihívás. - Talán majd később.
Szólok ismét szendén, mert még mindig bennem van az, ahogyan az imént fostam a szót, még mindig érzem a szemeit végigpásztázni rajtam, s immáron érzem, ahogyan ujjai karom bőrét érintik, ahogyan egyre lejjebb haladnak, ahogyan belemarkol a tenyerembe, erőszakkal követelve ki kézfogónkat. Bántam? Talán, nem tudnám most hirtelen leírni az érzéseket, amik a szívemben pislákolnak fel, hiszen olyan régen éreztem azokat, hogy szinte már a létezésükről is megfeledkeztem. Hiszen a démon vére mindent felülír, a démon vére mindent uralni akar, elvesz és még többet követel, s csak ezek az apró pillanatok, ezek az aprócska kis érintések, egy leheletnyi mosoly képes ellenállni nekik. Szaporábban vettem a levegőt, még mindig meztelennek érzem magam, szinte érzem, ahogyan jégkockák fagyasztják meg fasfalam bőrét és húzzák görcsbe annak izmait. Érzések, amik próbálnak eluralkodni, próbálnak ellenállni a fekete mételynek, az ajándéknak, amit a Kehely adott, s amikor elindul, hátrálni kezd, akkor követem, mert akarok még, a melegséget, amit közelsége nyújt, amit egy másik lény törődése és érdeklődése jelent.
- Eljöttem, mert hívtál. - válaszolom neki, s amikor elcsípem a pillantását, ami a hálószoba felé fordult, megállok egy pillanatra és ha engedi, kifejtem ujjaimat az övéinek szorításából. Sóhajtok egy nagyot, megtörlöm a homlokomat, mintha tényleg lennének rajta izzadtságcseppek, majd a kabátomra nézek, mely még mindig annak a széknek a támláján pihen. - Nem maradhatnánk idekint? Talán egy pohár bor? Vagy egy kávé? Szívesen meginnék veled egy kávét. Mit gondolsz?
Mosolyogni próbálok, s ha elengedte a kezemet, akkor mellkasom előtt kulcsolom össze a végtagjaimat. A magam adta ölelés megnyugtat, csillapítja a bennem élő apátiát, valahogyan olyan hatással van rám, mint amikor ujjai a felkaromat csiklandozták. Ismét csak sóhajtok, hosszan fújom ki a levegőt, majd a szemeibe pillantok.
- Merre van a konyha?

Jól állt neki a vörös. És ezt nem csak azért mondom, mert majdnem megőrültem attól, hogy milyen vonzó és a fél karomat odaadtam volna azért, ha közelebbről is megismerhettem volna, hanem azért, mert tényleg jól állt neki ez a szín. Persze ezek egyikét sem vallottam volna be neki, legalábbis még nem, és valahol megnyugtat a tudat, hogy úgy gondolok rá, hogy egyszer majd talán mégis színt vallok neki. Most azonban még biztosan a nyelvemet is elharapnám, ha ilyen szavakat mondanék neki, szóval ahogyan közelebb lép hozzám, inkább csak kussolok és valamiért hirtelen nagyon érdekesnek találom a szoba egyik sarkát, mert szemeim oda fel kúsznak, ott kutatnak valami menekülőút iránt.
Halkan megköszörülöm a torkomat, ahogyan mögém kerül és már majdnem előhívom a vadászoknál tanult összes fogást, mellyel le lehet teríteni egy mögém került támadót. Hiszen ahogyan halványan érint, az nem lehet más, mint támadás, nem lehet egyéb, mint csalfa mozdulat az érzékeim csillapítására, hogy később, pár pillanat múlva leterítsen és elvágja a torkom. Azonban visszafogom magam, mint a fogorvosnál, aki a számban turkált pár évvel ezelőtt, s amikor a kaparó szerszáma ideget ért, majdnem lekevertem neki egy maflázst. Akkor is nyugton kellett maradnom és a szék karfájába kellett kapaszkodnom, s pedig jobb híján ökölbe szorítom a tenyereimet, s úgy állok ellen az érintés okozta adrenalinfröccsnek.
- Nem terveztem semmi hasonlót... - engedem szabadjára szeliden a hangom, s valami félmosoly is kiült az arcomra, ahogyan a szavakat mondom. - Sokkal jobbat? Én úgy vagyok vele, hogy a róka reptetésnél csak jobb dolgok létezhetnek.
Hatalmasat nyelek, ahogyan kissé hátrább lépek, valahogyan kényelmetlenül érzem magam attól, hogy ennyire belemászik a képembe. Persze, nem volt kellemetlen, és még szájszaga sem volt, de azért nekem több kell ahhoz, hogy ilyen viszonyt építsek ki bárkivel is. Minimum három év plátói szerelem, nyolc nem randinak nevezett randi, majd egy véletlenül elkotyogott "szeretlek" és akkor már sínen vagyok. Mint vele... Annak idején...
- Az attól függ, hogy mire gondolsz? - újra megcsillogtatom azt a félmosolyt, most valahogyan még kellemetlenebbül érzem magam, mint az előbb, és már éppen letörölnék egy izzadtságcseppet a homlokomról, amikor újra megérzem az üveget az ujjaim között. - Hoztam bort, bár nem tudom, hogy mennyire illik bele a terveidbe, igazából nem is tudom, hogy miért hoztam, de nem akartam üres kézzel jönni...
Sóhajtok.
- Bocs, néha sok tudok lenni!

Éhes voltam és úgy néztem ki, mint egy bazári majom. Persze, hogy elfogadtam tőle azt a bizonyos szalvétát, és persze, hogy azóta úgy bevésődött a címe az agyamba, hogy már nem kellene mankót használnom és minden negyedik percben ellenőriznem, hogy jó utcában, házszámnál és ajtó előtt állok. Mert bizony itt vagyok a megadott címen és annyira szarul érzem magam, hogy arra nincs szó vagy több szóból álló kifejezés. Naná, hogy használhatnám a szokásos, semmit mondó lózungokat, mint például fosnak érzem magam, egy utolsó szánalmas kis szerencsecsomagnak, egy ganajtúró bogár legutolsó szargörgetegének, és még sorolhatnám, de nem teszem, mert ezek egyike sem jellemzi tökéletesen, hogy mi jár most a fejemben. Mert ó Istenem, mennyi hülyeség van benne!
Egyrész második napja nem ettem semmit, csak vizet ittam, meg ilyen multivitamin hülyeségeket, hogy legalább drága legyen a vizeletem, meg ne ájuljak el azonnal, ha benyitok azon az ajtón. Ja, be kellene oda nyitni! De ott még nem tartok, hiszen éppen most azzal vagyok elfoglalva, hogy ne hányjam el megint magam és itt gyűrűzik vissza az előző állításom, mely szerint két napja nem ettem. Ha nincs semmi a gyomromban, akkor az nem is tud kijönni, igaz? Persze ennek is vannak veszélyei, hiszen majdnem elájultam, ahogyan feljöttem a lépcsőn, de akkor sem fogom a rókát reptetni, ha belehalok! És akkor most az első gondolat második része, a bazári majom cucc.
Fogalmam sem volt, hogy mi értett az alatt, hogy "emeljem ki a tökéletes alakomat", és amikor végignéztem a ruhatáramon, majdnem elsírtam magam. Mindig is a praktikum híve voltam, funkció a külcsíny előtt, s ahogyan a szemeim megpillantották a hetvenhárom fekete pólót, a tizennyolc fekete farmert és a negyvenkilenc acélbetétes bakancsot, megijedtem. Jó persze, túlzok, meg minden, de akkor is, egy öltözőnyi tinédzser fiút fel tudnék ruházni, de semmi olyanom nem volt, ami kiemelné a tökéletes alakom. Persze, tökéletes, mintha eddig bárki is így nevezte volna. Mintha a férfiak utána fütyülnének az utcán, mintha a csajok megnyalnák a szájukat, ha végigmérnek. Tökéletes a fenéket!
És éppen ezért mentem el évek óta először egy ruhaboltba. Fogalmam sincs, hogy mit kerestem ott, hiszen még a márkákat sem ismertem, és olyan elveszett lehettem, hogy az eladó szinte kézen fogott, úgy vezetett körbe a lehetőségeimet mutatva. Persze arra nem tudott rávenni, hogy szoknyát vegyek fel, arra anyámnak is utoljára hét évesen sikerült rábeszélnie, s Jenny - a kedves eladólány - bármennyire repesett az ötletért, hogy egy miniben mennyire jól mutatnának a lábaim, inkább nemet mondtam a lehetőségre. Kompromisszumként kiegyeztünk egy műbőr streccsnadrágban, ami olyan passzentos volt, hogy még én is meglepődtem rajta, hogy milyen jó segget csinált nekem. A második alkunk viszont nem alakult ilyen jól, hiszen én ragaszkodtam egy fekete, atléta szerű izémizéhez, ami a maximum vagy inkább a minimum volt, amit felveszek, de ő mindenképpen látni akart rajtam egy ilyen csípőt és derekat szabadon hagyó, rövid állású topot. Ráadásul vörösben. És melltartó nélkül. Én meg meztelennek éreztem magam benne, úgyhogy bocs Jenny, de a bőrkabátom is jött velem és erről nem nyitok vitát magammal.
Szóval ott álltam az ajtó előtt éhesen és bazári majomnak kinézően, kezemben egy üveg bor, a legjobb, amit tizenöt dollárért abban az italboltban kaptam és már majdnem csöngetek, már majdnem megnyomom a gombot, amikor eszembe jut, hogy nem ez volt a feltétel. Be kellene nyitnom az oroszlán barlangjába és ha mondjuk egy vámpírról lenne szó, aki már a tizenkettedik áldozatát szedte az elmúlt hetekben, akkor gondolkodás nélkül rontanék be, de ez így most nem megy azonnal. Tépelődöm és gondolkodom, ránézek a lépcsőházra, hogy bizony arra egyszerűbb lenne, de akkor minek jöttem el egyáltalán? Miért sminkeltem magamnak füstös szemeket, meg tettem fel rúzst, és miért néztem végig annyiszor azokat a rohadt videókat, hogy megtanuljam hogyan kell?
- Megjöttem! - győzők le minden kétséget és félelmet, majd belépek az ajtón és becsukom magam mögött. Magassarkúmban topogok pár gondolatnyit... Ó igen, az van rajtam, és Jenny szerint irtó cuki, de persze Jenny azt nem mondta, hogy újra kell tanulnom járni, ha egy ilyet felveszek. De mindegy, már bent vagyok és az sem tántoríthat el, ha kitöröm a bokámat, vagy kiszúrom a szememet a cipő sarkával. Bár képtelen lennék olyan mozgásfolyamatot elképzelni, ahol a nyolc centiméter a koponyámban köt ki, de olyan szinten vagyok, hogy most bármi megtörténhet velem. - Van itthon valaki?
Kérlek ne legyél itthon! Kérlek, kérlek! Találjak itt egy cetlit, hogy mégsem és már itt sem vagyok!