Catarina  & Noah

Határozott, gyakorlatias és a végletekig segítőkész – ahogy mindig, Catarina most is készségesen libben arrébb az ajtóból, utat engedve nekem a meglepően kicsi, ám annál otthonosabb lakásba, én pedig némán lépem át a küszöböt. Nem viszonozza ugyan, az én mosolyom viszont menthetetlenül szélesedik a reakcióira, ami olyan tökéletesen mintázza a jellemét.
- Annyira szörnyen nézek ki, hogy egyből nyugtatóteához kell folyamodnod? – kérdezem szórakozottan, valahol mélyen remélve, hogy csak feleannyira tűnök nyúzottnak, mint ahogyan valójában érzem magam. Az elmúlt hetek káosza javíthatatlanul rányomta a pecsétjét a saját mindennapjaimra is, és gyűlöltem beismerni, de az irányítás már azelőtt kicsúszni látszott az ujjaim közül, hogy egyáltalán a kezembe vehettem volna. Tudtam persze, hogy nem lesz egyszerű, de sosem gondoltam volna, hogy egy amúgy is romokban levő szervezetet még jobban széteshet, a Praetor mégis bizonyította, képes rá. A mentorfeladatok ellátására alkalmas farkasok messze sokkal kevesebben voltak, mint a fennállás óta bármikor, a háború utáni csend viszont úgy tűnt, ontotta magából az árnyvilág új tagjait, vérfarkast, vámpír, és boszorkánymester egyaránt. Margareth háza hosszú idők óta először volt túlzsúfolva árván maradt, látó vagy médium gyerekekkel, minden harmadik-negyedik eset közülük egy friss alvilági támadásához volt köthető. Nyilvánvalóvá vált, hogy segítségre van szükségem, és ezt Catarina vitathatatlan emberismerete is egyből kiszúrta, én pedig nem lehettem eléggé hálás, amiért nem kezdett egyből faggatózni néhány részlet reményében.
- Boldogulok, köszönöm. Már egészen belejöttem. – óvatosan dőlve bele a mozdulatba, előbb a sérült oldalamról hámozom le a zakót, majd onnan már könnyedén bújva ki belőle, a fogasra akasztom és engedelmesen indulok a nappali felé, amíg Ő eltűnik a kis konyhába. A kanapé karfájának támaszkodva, a mellkasom előtt összefont karokkal hallgatom, ahogy a konyhában sürögve zörög a kezébe akadó tárgyakkal, hallom a víz csobogását, a teafű keverékét rejtő papírzacskó zörgését, a kanna koppanását, ahogy a gáztűzhelyre kerül.
- Ha valóban olyan borzalmasan nézek ki, hogy ösztönösen ápolónőbe kapcsolsz az állapotom láttán, miből gondold, hogy nem a sebemről van szó?
Ugyan a vágásban még mindig volt ezüstpor, ami szüntelen akadályozta a gyógyulását, és egyre biztosabb volt, hogy csúnya nagy heget hagy majd maga után a bordáim mentén, ha egyszer végre megszabadulok tőle, de messze ez volt az utolsó dolog, amin épp aggódni volt időm és energiám. Úgy tűnt, hogy ezzel mindketten tisztában vagyunk, én viszont igazán szerettem volna tudni, hogy Ő mégis hogyan jött rá ilyen könnyedén, mi volt az az árulkodó jel, aminek köszönhetően olyan egyszerűen tudta olvasni a reakcióimat, mint senki más.  

Catarina  & Noah

Akkor és ott, mikor egy jól irányzott ezüstpenge menthetetlenül két bordám közé fúródott, úgy gondoltam, nem lesz az életemben még egy pillanat, mikor ennyire szeretnék valahol máshol lenni. Magam sem értettem igazán, hogy az ökölbe kulcsot ujjaim miért fagytak bele félúton a tétova mozdulatba, amit annak érdekében tettem, hogy bekopogjak, de mielőtt komolyabban foglalkoztatni kezdett volna a gondolat, az izmaimba maró fájdalom könyörtelenül felütötte a fejét, és kéretlen emlékeztetett rá, mennyire híján vagyok a választási lehetőségeknek. Azon túl persze, hogy a farkasom felettébb érzékeny becsülete amúgy sem engedte, hogy megfutamodjak, nem is lett volna értelme, a bőröm bizsergető energia, ami leheletfinoman ölelte körül az egész épületet, biztosított afelől, hogy a boszorkánymester már azelőtt tisztában volt a jelenlétemmel, hogy egyáltalán elértem volna a lakása ajtaját. Bármennyire is csábított a gondolat – már túl modortalan lett volna szó nélkül távozni, nekem pedig sokkalta nagyobb szükségem volt a segítségére, hogy ezt meg merjem kockáztatni némi férfias önérzet miatt, így maradtam, kopogtam és vártam.
Ahogy az óvatos dübörgés visszhangja beleveszett a csendbe, a feladat nélkül maradt ujjaim önkéntelenül is visszataláltak a bordáim körül húzódó kötésre, harmadjára is ellenőrizve, nem véreztem-e össze az ingem. Furcsán megnyugtató mozdulat volt, még annak tudatában is, hogy ha össze is foltozom az világoskék anyagot, akkor sem tudok mit kezdeni vele. Nem, mintha Catarina - mondén nővérnek álcázva magát - zavarba jött volna egy kis vértől, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nem olyan régen Ő tépte ki belőlem a dobókés pengéjét, és azóta is szüntelen igyekszik kitisztítani a sebbe ragadt ezüstpor maradékát, ami szüntelen akadályozza a seb gyógyulását, ezzel együtt pedig kínzóan égeti a bőrt, húst, szövetet és lényegében bármit, amit ér.  Egyetlen észérvem sem volt amellett, hogy miért akarok ilyen kétségbeesetten máshol lenni, kivéve persze, hogy…
- Szia. – húzom erőtlen mosolyra a számat, ahogy nyílik az ajtó, majd, mielőtt még az agyam újabb visszavonulót fújhatna, folytatom. – Szükségem lenne egy kis segítségre.
Kivéve persze, hogy közel sem a bal oldalamat maró ezüstmaradványok a legnagyobb problémám jelenleg, és a másik szívesség, amit kérni készülök, nemhogy feszegeti, messze túllépi azt a bizonyos határt, amit az igencsak friss ismeretségünk magáénak tudhat.