Sok mindent hallottam a világban ahogy jöttem mentem, és az árnyvadászok világának pereméről figyeltem a történteket Tessa mellett. Valamennyire tudom, hogy micsoda viharos kapcsolatok szövődtek, és robbantak fel a köztudatban, úgy mint Clary és Jace viharos szerelme. Alec és Magnus a másik nagyon népszerű pletyka téma, de én magam nem gondolom hogy ez baj lenne. Az ember azt szereti akit szeret, nem lehet ellene tenni semmit. Én több mint 90 évet vártam arra hogy Tessét szerethessem szabadon, tiszteletben tartva Will emlékét, hiszen a testvérem volt. Parabatai, több is mint egy vérszerinti rokon.
Kizökkenek a gondolataimból ahogy Magnus ajtót nyit, és elmosolyodom ahogy üdvözöl. Mindig kellemes társaság.
- Ez kedves tőled Magnus. Még mindig olyan vendégszerető vagy mint régen - jegyzem meg ahogy besétálok és majdnem átesek egy fehér gombolyagon. Mi a manó? Sikeresen átlépem a kis valamit és felpillantok rá.
- Oh igen! Már nem vagyok szolgálatban, szóval elfogadok egy italt. Tequilát ha esetleg van nálad - teszem hozzá, hiszen régen nem ihattam semmi ilyesmit az árnyvadász törvények miatt. Most viszont már nem vagyok az. Legalábbis a Klávé nem ismeri el a létezésem, de ettől még én élvezem az életem és segítek ahol tudok nekik, de legfőképpen Emmának. Az utolsó élő rokonom.
- Köszönöm - veszem el a poharat a kezéből, és letelepszem a kanapéra vele szemben, hogy elhelyezkedjek.
- Igazából csak a kíváncsiság hozott ide. Régóta nem hallottam már Emma és Julien felől, és aggódok egy kicsit miattuk. Te tudsz esetleg róluk valamit? - kérdezem nyugodtan mert mindig kiegyensúlyozott vagyok főleg hogy már élhetem az életemet. Nem kötnek gúzsba ostoba szabályok.

Élvezem az életem, amit visszakaptam. Azt az életet, amit közel 90 évvel ezelőtt kellett volna élnem. Amire sosem volt esélyem, a történtek fényében, mert a yin-fen, a démondrog rnyomta bélyegét az egész életemre és sosem volt igazán gondtalan fiatalkorom. Az egészségem rohamosan száguldott a vég felé, és bár tudom hogy szerettek az intézetben, mégis olyan volt sokszor mintha tojáshéjon jártak volna körülöttem, nehogy felzaklassanak, vagy eszembe juttassák a nyilvánvaló tényt hogy haldoklom.
Pontosan tudtam hogy mi történik velem, és nem kellett sok mindent a képzelőerőmre bíznom. Fájt, és gyenge voltam. Belülről emésztett a méreg, és nem látszott semmi a felszínen, az ezüst hajamon és szememen kívül, amit hátrahagytam amikor Néma Testvér lettem.
Mérhetetlen tudást halmoztam fel, amit aztán nem használtam fel semire, mert nem volt elég alkalmam és lehetőségem kihasználni, a Csontváros adta lehetőségeket.
Talán ennek, talán még Willnek köszönhetem hogy megismertem Magnust Bane-t aki nem kevés segítséget nyújtott az életünkhöz. Tessa is sok mindent tanult tőle, és én magam is megkedveltem a különc, de macskaszemű warlockot. Mindig volt egy tréfája számunkra, és mindig volt egy segítő tippje. Sokra tartom őt.
Ezen gondolkozom, mikor becsengetek hozzá, mert most újra kérdéseim lettek, amikre talán csak ő válaszolhat. Most viszont, nem úgy nézek ki mint egy szellem. Olyan vagyok, amilyennek mindig is kellett volna lennem. Közepesen magas, fekete hajú, barna szemű férfi, mandulavágású szemekkel, és vékony de erős testalkattal. Többet rejt a fekete farmer és a krémszínű pulóver, mint amit mutat.
Amikor ajtót nyit nekem, elmosolyodom.
- Magnus! Jókor jöttem? Nem zavarok? - kérdezem udvariasan ahogy végigmérem mindig extrém, de hasonlóan egzotikus külsejét.

Van az a pillanat az életedben, amikor már úgy érzed, hogy semmi nem lehet rosszabb a jelenlegi helyzetnél. Hogy nem süllyedhetsz mélyebbre a sötétségben. Nincs, ami felemésztené a lelkedet teljesen. Elveszítettem az édesanyámat, mert gyenge voltam. Azóta is folyamatosan büntetem magam. Nem használom az erőmet, vágyakozom egy életforma után, ami soha nem lehet az enyém. Ez pedig hatalmas éket ver a nővérem és közém. Szüntelen veszekedések, állandóan egymás torkának esünk és olykor szükségünk van Magnus-ra, aki gyermekként fogadott magához és mutatta nekünk az utat. Egyengette az életünket, soha nem avatkozott bele a döntéseinkbe. Nem számított, hogy mennyire ostobaság, amire készültünk ő mellettünk állt és támogatott. Talán lehet ez az oka annak, hogy a nővérem annyira merész lett, hogy szinte a határokat sem ismerte fel. Elhalványultak előtte. Aztán teljesen megszűntek. Nem számított más csak az, hogy erősebb lehessen bárkinél. Hogy képes legyen megvédeni a szeretteit. Furcsa belegondolni, hogy egy azon esemény volt az, ami ennyire különbözővé tett minket. Én inkább hátat fordítottam a mágiának, míg ő ebben lelte a lelki békéjét. Hogyha elég erős lesz, akkor senki nem állíthatja meg. Minél többet tanul annál kevesebb az esély arra, hogy egy szeretetét elveszítette. Csak Ő sosem gondolt arra, ami nekem szüntelenül az elmém vendége volt. Hogy mi lesz, ha egy napon Ő lesz az, aki nem tér majd haza? Úgy igyekezett és olyan hevesen próbálkozott azzal, hogy mindenkit megvédhessen, megóvhasson a bajtól, hogy közben megfeledkezett a legfontosabb dologról, mégpedig önmagáról. A sok gyakorlás, a mágia, az örök élet szinte megszédítette és talán el is hitte, hogyha eleget tanul, akkor legyőzhetetlen lesz. Most azonban a hír, hogy nincs többé, hogy soha többé nem fog besétálni az ajtón, darabokra törte a lelkem. Az utolsó szavaim, amit hozzá intéztem egy veszekedés alkalmával történt. Összevesztünk azon, hogy különbözőek vagyunk. Holott támogatnunk kellett volna egymást. Kölcsönösen tisztelni egymás döntését, akkor talán megelőzhettük volna ezt. Hiszen, ha nem vagyok annyira ellene.. Elmondja, hogy milyen céljai vannak és, akkor talán Magnus-sal együtt lebeszélhettük volna, hogy nem ez a módja annak, hogy azt mondhasd igen is képes vagyok erre is. (...)
Tudhattam volna. Hiszen éreztem, hogy valami nincs rendjén. Mégis gyermeteg remény töltötte meg a bensőmet és őszintén azt hittem, hogy minden rendben lesz, hogy rendben lehet. Hogy az egész csak valami hülye vicc és az agyam gúnyt űz belőlem, hogy a legszörnyűbb rémálmaimat vetíti le a számomra.
A testem szüntelenül reszket, ahogy szinte fojtogatnak a könnyeim. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez a valóság, hogy ez lesz az életem. A nővérem akarom. Szükségem van rá. Nélküle nem vagyok teljes. A lelkem másik darabja, a tökéletes ellentétem. Hogyan is létezhetnék nélküle, aki attól a pillanattól kezdve, hogy létezem velem volt? Az anyaméhen együtt osztoztunk. Követtem őt erre a világra és azóta minden egyes lépésénél ott voltam árnyékként. Egyetlen kivételt jelentett a mágia. Ez volt az, ami kettőnk közé éket vert és olyan határt húzott, amit együnk sem tudott - vagy egyszerűen csak nem akart - átlépni.
Magnus ölelő karjai azok, amelyek még egyben tartanak. Úgy érzem, hogy nélküle tényleg darabokra hullanék és hetekig fel sem tudnék kelni a padlóról. Mikor feláll, könnyű szerrel tartok vele, a fájdalom olyan szinten felégette mindenem, hogy már szinte teljesen élettelennek, súlytalannak érzem magam. A remegő kezembe veszem a poharat, amit felém nyújt és a koccintás után egyszerűen ki is ürítem. Az égő érzés, ami máskor végigperzseli az egész nyelőcsövemet, mintha játékos csiklandozás lenne. Talán egy részem tényleg vele halt.
Követem őt a hálószobába. Egyre inkább érzem úgy, hogy a fájdalom teljesen megbénította mindenem. Egyszerűen csak mindent el akarok engedni. Nem akarok érezni, nem akarok gondolkodni. Csak meg akarok szabadulni a terhektől, amelyek kegyetlen erővel nyomják lelkemet. A puha ágy kellemes megnyugvást hoz magával. Mindig is imádtam az ágyban kuporogni, akár ébredés után órákig. Nem volt szükség arra, hogy bekapcsoljam a tévét, vagy a telefonhoz nyúljak. Egyszerűen megvolt az egésznek a maga békéje, ami könnyített a lelkemen. Kérdésére csak rápillantok és a szemeiben látom tükröződni azt a fájdalmat, amit én is érzek. Hiszen Ő nevelt fel bennünket. Azt hiszem a kezdetektől fogva szeretett minket. Máskülönben elég kevés oka lett volna arra, hogy minden egyes csínytevésünket elviselje. Szótlanul közelebb húzódom hozzá és a mellkasára hajtom a fejemet így könnyedén hallgatom, lágy, fájdalomtól heves szívverését.
Az emlékkép úgy kúszik a látóterembe, mintha most is ott lennék. Vagy, mintha tegnap történt volna. Ott vagyok és látom, hogy mennyi mindent meg kellett tennünk azért a karkötőért.. - Emlékszem. Már akkor is tudtam, hogy neki aztán teljesen felesleges még csak megpróbálni is keresztbe tenni. Mindig előállt újabb megoldásokkal, nehéz volt vele szemben bármiben is felülkerekedni. Leleményes volt és kitartó.. - A hangom beleremeg az utolsó bár szoba, ahogyan az a kegyetlen volt szócska tudomásomra hozza, hogy most már nincs többé, hogy soha többé nem lesz ott, hogy mosolyt csaljon az arcomra, hogy összekapjunk valami ostobaságon. Többé már nincs lehetőségem átölelni. Azt mondani, hogy sajnálom. Ezt pedig rettenetesen bánom. - Valószínűleg ő lenne az első, aki kirugdosna innen minket, hogy szedjük össze magunkat...

A fájdalom olyan valós, mint amelyet sosem tapasztaltam még. Az édesanyánk elvesztése örökre beleégette magát a lelkembe. Úgy éreztem, hogy a világom soha nem lesz ugyanolyan, mint régen. Nem is volt többé semmi sem a régi. Az egyedüli személy, aki egész életemben ott volt és fogta a kezemet még akkor is, ha legtöbbször nem értettünk együtt a nővérem volt. Most pedig el kellene fogadnom, hogy nincs már többé. Egyszerűen képtelen vagyok együtt élni a tudattal, hogy a világban egyedül maradtam. Mert bármennyire is szeretem Magnus-t és tartom a családom tagjának koránt sem helyettesítheti azt a bonyolult dinamikát, ami köztem és a nővérem között volt. Az élet olyan üresnek tűnik azon dolgok nélkül, amelyekről azt hittük, hogy soha nem veszíthetjük el. Hozzánk nőttek és mindig visszatekintünk rájuk abban reménykedve, hogy egykoron visszakaphatjuk azt, amit a legjobban hiányolunk belőle. De már semmit nem fogunk kapni. Az elengedés arról szól mondhatni, hogy mindent elfelejtsünk. Kitöröljük és megsemmisítjük. Mert az igazság az, hogy amíg ez nem történik meg minden egyes érzelem egyetlen egy pillanat alatt képes újra elönteni a testünket és a lelkünket. De mégis, hogyan feledkezhetnék meg a nővéremről, amikor akárhányszor a tükörbe pillantok olyan, mintha őt látnám? Tudom jól, hogy vannak apró vonásbeli különbségek, de az elménk mindig is képes volt az őrület szélére taszítani minket. Ahogyan mindig hangokat hallunk egy horrorfilm közepén.. A legnagyobb ellenségünk a gyász közepette mindig saját magunk leszünk. Nem tudunk előre haladni. Mert nem is akarunk. Kapaszkodunk szerettünk emlékébe töretlenül.

Hibáztatni akarok valakit. Muszáj. Mintha enélkül nem nyerne értelmet a tény, hogy nincs többé. Meghalt. Elveszítettem. Többé nem lesz senki, aki rám akarja erőszakolni, hogy mágiát gyakoroljak. De ugyanakkor nem lesz senki, akivel szó nélkül megértsük egymást. A másik felemet elragadta a halál. Bár tehetnék valamit, hogy megmásítsam. Még a poklok, poklát is megjárnám azért cserébe, hogy visszakaphassam.
Hirtelen kapkodni kezdem a levegőt, mert úgy érzem, hogy fuldoklom. Hiába veszek levegőt egyszerűen nem jut el a tüdőmbe. Őrülten emelkedik majd süllyed a mellkasom és a könnyeim mögül nem is látom, hogy Magnus közeledni próbál. De ezúttal nem utasítom el. Szükségem van rá. Nem Ő a hibás. A nővérem a saját fejét követve ment bele.. Mégis azt kívánom, hogy bár előbb fordultam volna Magnus-hoz. Talán megállíthatta volna. Én is megállíthattam volna. De ezek a 'volna' kijelentések koránt sem visznek minket előrébb. Az igazság az, hogy nem is tudom mi vár még rám. Vagy vár-e egyáltalán valami. - Fogalmam nincs, hogyan élhetnék ezek után.. Egyszerűen.. Mintha minden értelmét veszítette volna. Nekem ő volt a mindenem. Azt hittem, hogy mindig itt lesz nekem.. Most pedig nincs.. Nem tudom mit csináljak.

Mintha minden egyes porcikám készen állna arra, hogy külön utakon folytassa az életét. A talaj, amit olyan biztosnak gondoltam megszűnt létezni. Hiszen azt hittem a nővérem mindig velem lesz. Nem számít, hogy hányszor fogunk hajba kapni azon, hogy más nézeteink vannak az élettel kapcsolatban. Mindig ott leszünk egymásnak. Az örökkévalóság igen magányos tud lenni. Emberek, halandók közel kerülnek a szívünkhöz csak azért, hogy láthassuk, ahogyan elszáll belőlük az élet. De egy testvérnek egy életen át ki kellene tartania. Együtt osztozni az örökkévalóságban. Most mégis Magnus intése arra, hogy üljek le csak bebizonyítja a számomra, hogy a talaj, amin eddig egyensúlyoztam eltűnt a lábam alól. Már nem számít semmi sem. Minden megváltozott. Kiáltani tudnék, de magamba fojtom a sikolyom. Nem lehet igaz, hogy meghalt. Hiába éreztem legbelül, hogy talán már nincs velünk hiszen más magyarázat nincs az eltűnésére.. Mégis a remény ott volt bennem, hogy tévedek, hogy mindez csak félreértés és igazából minden a legnagyobb rendben van vele. Most pedig szembesülni azzal, hogy egyedül maradtam, hogy nincs többé.. Leírhatatlanul fájdalmas. Szinte felemészti minden egyes porcikámat. Egész testemben remegek, szinte nehéz megtartani a súlyomat, hogy ne essek össze, ahogyan hallgatom Magnus-t. Legszívesebben tombolnék, rombolnék és toporzékolnék, amiért nincs többé, de mintha minden energiám, az életem is kicsúszott volna a kezeim közül Alesea távozásával. A mindenem volt. Körülötte forgott az életem. Most pedig már nincs többé. Fogalmam nincs, hogy mihez fogok kezdeni.. El sem búcsúzhattam tőle. Ahogy elváltunk.. Nem lehet igaz, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor láttam. Egyszerűen nem lehet.
Szinte meg sem mozdulok a világ is megfagyott körülöttem. A könnyeim sem hullanak, egyszerűen csak belülről égetik a szemeimet és ezzel együtt erőteljesen lángol a bensőm. A bűntudat, a gyűlölet és az érzés, hogy valakit okolnom kell. Megállíthattam volna. Magnus-t is kértem, hogy figyeljen oda arra, miket visz véghez. Most mégis itt vagyunk. Ő halott én pedig itt vagyok. Bármennyire is akartam megóvni nem tudtam, ahogyan anyánkat sem. Mindenkit elveszítek. Milyen élet az ilyen.
Fel sem fogom pár pillanatig, hogy a karjai körém fonódnak. Szinte egy másik világba kerültem a gondolataim mezején.
Visszatérve a jelenbe, Magnus nappalijába a kezeim szinte akaratlanul lökik el az alakját. - Azt ígérted, hogy megvéded. Hogy odafigyelsz rá, hogy ne csináljon hülyeséget. Megígérted Magnus! Azt mondtad, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.. Megígérted, hogy nem fogom elveszíteni, hogy vigyázol rá.. Hogy... - Könnyeim utat törnek maguknak és már a lábaim sem hajlandóak darabokra tört testemet megtartani. Úgy rogyok össze, mint egy marionett bábú, akinek mestere ráunt az irányítására. A levegő szinte égető lángként cirógatja a testemet belülről. Mihez is kezdenék én a nővérem nélkül? Az egész életemben nem követtem mást, mint hogy megóvjam. Mégis egyetlen egy feladatom volt és abban is elbuktam. Csak őt kellett volna megóvnom, de ez sem sikerült. Mégis mi értelme van így az életemnek...?

A pánik szüntelenül terjed a vénáimban. Rettegek a valóságtól és mégis szomjazom rá. Tudnom kell, hogy biztonságban van. De azt is, hogy nincs többé. Különben megőrülök. A tudatlanság teljesen felemészt belülről. Az is lehet, hogy egyszerűen nem akar látni azok után, ahogy elváltunk. Megérteném. Sajnos nem éppen a legjobb pillanatunk volt. Mégis, ha az volt az utolsó pillanatunk.. Nem az nem lehet. Semmiképp sem volt utolsó. Kell legyen valami megoldás. Valami válasz. Elutazott. Vagy Magnus-nak kellett segítenie. Bármi. Minden jobb annál, hogy.. Hogy nincs többé. Mégis miért érzem úgy, hogy ez a valóság? Sosem tűnt el a hosszú életünk során egyszer sem ilyen hosszú időre, váratlanul. A szobája is érintetlen. A könyvei ugyanúgy ott hevernek szanaszét. Nem nyúltam semmihez. Bár talán az elárult volna nekem valamit. Na, nem mintha annyira értenék bármihez is. Talán ezért hagyott inkább hátra. Mert visszafogtam. Igen.. Megérteném, hogy nem tudott együtt élni velem. De a könyveit nem hagyta volna maga mögött. Azok mindennél fontosabbak voltak. Még talán nálam is.
Idegességemben már tördeltem az ujjaimat és a számat harapdáltam. Fel alá járkáltam, hol pedig megpróbáltam leülni, de valahogy semmi nem nyújtott vigaszt nekem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Kell legyen valami, amit tudok tenni. Muszáj. Nem lehet, hogy csak ülök és várok a csodára. A bejárat felől zaj érkezik én pedig sietek is oda, hogy fogadjam az érkezőt. Muszáj, hogy legalább Magnus tudjon valamit Alesea holléte felől. Hiszen nagyon közel állnak egymáshoz. Ahogyan mi is. Magnus az én horgonyom. Az élethez.
- Alesea. Már napok óta nem láttam. Azt hittem, hogy megsértődött a veszekedésünk miatt és valahol máshol tölt pár éjszakát, hogy majd lenyugodva újra meg tudjuk beszélni, de már kezdek aggódni, mert semmi életjelet nem adott magáról.. Te nem beszéltél vele? - Nem tudom, hogy neki sikerült-e elérnie a veszekedésünk óta. Bár nem csodálkoznék azon sem, ha mindenkit kizárt volna. A könyveibe lett szerelmes. A varázsigék áradatába. Szinte mindig bújt valamit. Már csak azért is, hogy engem idegesítsen.
Az ital kínálatára csak megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy most jó ötlet lenne, ha innék. Az idegességemen azt hiszem amúgy sem segítene.
Amikor közli velem, hogy nincs vele és nem is volt nem tudom, hogy megkönnyebbülök-e vagy csak még idegesebb leszek. Mert, ha nem vele volt, akkor ki tudja, hogy hol van. Egyre inkább kezdek pánikba esni. Amikor arra int, hogy üljek le úgy érzem, hogy a lelkem darabokra szakad. Nem.. Az nem lehet.
Könnyeim égetik a szemeimet, szinte teljesen elhomályosítják a látásomat. A vér is megfagy az ereimben egyszerűen megbénulok a fájdalomtól. Nagyot nyeltem és egyenest Magnus szemeibe néztem. - Nem. Mondd, hogy nem. Nem lehet.. - A hangom megremeg, összeszorítom a fogaimat, hogy magamba fojtsam a fájdalomtól teli sikolyom. - Hogyan és mikor? Tudnom kell. - Nem tudom, hogy kire vagyok jobban dühös. Magamra, amiért elengedtem.. Ha engedek és tanulok, akkor talán ez nem történik meg. De hogy lehetett olyan ostoba, hogy veszélybe sodorta magát? Muszáj, hogy legyen valamilyen magyarázat. MUSZÁJ.

Nem volt mivel elterelnem a gondolataimat. A pánik szüntelenül beitta magát a bőrömbe és nem igazán volt lehetőségem szemet hunyni felette. Aludni sem tudtam az elmúlt napokban rendesen, hiszen mindig pörögtek a gondolataim. Tudom jól, hogy nem kellene ennyire engednem Alesea életének, hogy beleférkőzzön az enyémbe, hiszen megígértem Magnus-nak, hogy úgymond eresztek a pórázon és megpróbálok egy kicsit élni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez ténylegesen sikerülni fog. Mert az más, hogy nem figyelem minden egyes léptét és, hogy nem hallok felőle napokig, vagy talán hetekig. Szerintem ilyen helyzetben mindenki aggódna a saját testvéréért. Hát nem ez lenne a normális? Idegesen járkálok fel s alá Magnus lakásában, ahova könnyedén beengedtem magam. Mondhatjuk azt is, hogy ez a második otthonom, habár koránt sem töltök már itt annyi időt, mint régebben. De a dolgok változnak. Ez pedig így van rendjén.
Ahogy meghallom az ajtó nyitódásának már túlságosan is ismerős hangját úgy perdülök meg a tengelyem körül, mintha ágyúból lőttek volna ki. Vagy legalább olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki a nap minden egyes percében a gazdája érkezését várta és el sem hiszi, hogy megérkezett. Na, jó ez egy rossz hasonlat volt. Bár talán ténylegesen ez áll a legközelebb a valósághoz. Szükségem van Magnus-ra. Nélküle úgy érzem, hogy teljesen becsavarodok. - Kezdtem azt hinni, hogy már te is eltűntél.. - Egy megkönnyebbült sóhajjal kerülök a látókörébe reménykedve, hogy mögötte Alesea is besétál. Tudom, hogy vannak esetek, amikor megkéri a nővéremet, hogy segítsen neki és most is őszintén reméltem, hogy ez a pillanatnyi kommunikáció szünet ennek tudható be. - Remélem nem gond, hogy beengedtem magam. Azt hittem Alesea veled van.. - Csak remélni tudtam, hogy azok után, hogy azt mondta ránéz majd együtt mentek el valahová, hogy felügyelje, hogy mit is csinál. Akkor sokkal nyugodtabb lenne a lelkem az biztos. Mégis a szívem olyan hevesen dobog a torkomban a válaszát várva, hogy mindjárt átszakítja a bőrömet porrá zúzva útjába álló csontjaim.