Asmodeus vagyok. A Pokol kilenc hercegének egyike. Valaha szeráf voltam, az angyalok egyike. Egy számtalan egyénből álló társaság tagja. Aztán jött a háború, és úgy buktunk alá az égből, mint a csillagok. Én is követtem a Fényhozót, a Hajnalcsillagot, mert az egyik fő tanácsadója voltam. Amikor ő alábukott, én is alábuktam. Magával vitt a Pokolba, és a kilenc uralkodó egyikévé tett ott. Amennyiben érdekel, valóban jobb a Pokolban uralkodni, mint a Mennyben szolgálni. Részemről mindkettőt próbáltam.


- Nos, érdekel, ki vagyok? A rövid bemutatkozásom nem volt elég? Már tudod, hogy a Pokol hercegei közé tartozom. Démon vagyok. Mondhatni, a végzeted. Mit akarsz még ezen kívül? – Néztem érdeklődve az áldozatomra. Egy árnyvadász volt, viszont már semmi élet nem volt benne szinte. Haldoklott. Nem volt ereje arra sem, hogy aktiválja a gyógyító rúnáját, vagy hogy segítségért kiáltson. Meg hát, amúgy sem hallotta volna senki. Mikor legutóbb elájult, a pokolba hoztam, s itt senki sem lett volna, aki segít rajta.
- Legalább… tudni akarom, ki fog megölni. – Nyöszörögte halkan, miközben én odaléptem hozzá. Ujjaimat a torka köré fontam, így emeltem fel a földről, egészen addig, míg a lábai már nem érték el a földet. Nyögött, fájdalmasan és kétségbeesetten, ahogy csuklóm után kapott. Az életét akarta meghosszabbítani, akár pillanatokkal, percekkel. Végül visszaállítottam a földre, mígnem löktem rajta egyet. Újból a földre zuhant, míg én leültem. A saját birodalomban az a jó, hogy mindent úgy alakítasz ki, ahogyan neked tetszik. De elég a félrebeszélésből. Az áldozatomat kezdtem figyelni, ahogy a felköhögött vért nézte maga előtt. Egy határozott, erős srác volt a maga módján, egészen addig a pillanatig, míg nem találkozott velem. Hasonlított valakire. Épp ez volt az, ami arra késztetett, hogy játszópartnert alakítsak belőle, s a halálát akarjam.
- Pont olyan vagy, mint a fiam „szerelme”. – Nevettem fel erőltetetten, miközben felkönyököltem a szék karfájára. Tenyeremen támasztottam meg az államat, míg lábaimat keresztbe raktam. Az árnyvadász rám emelte tekintetét, ahogy felém fordult. A földön támaszkodott a kezeivel, szemeiben már alig volt fény.
- Hogy mi? – Kérdezett vissza, mire én sóhajtottam egy nagyobbat.
- Hasonlítasz Alexander Lightwoodra. Nem mondták még? Ugyanolyan az arcotok formája, vagy a szemeitek színe. De talán még a szátok íve is. A hajad… tudod, ez roppant idegesítő. Egy Alexander is elég, nemhogy kettő. De ne aggódj, nemsokára lefaragok ebből a hatalmas nagy mennyiségből. – Itt megálltam egy pillanatra, majd egy mosoly kíséretében folytattam. – A te haláloddal.
Az árnyvadász összerezzent, majd maga elé kezdett bámulni. Aztán eszébe jutott a parabatai rúnája, s a társa. Úgy érezte, van némi esélye a túlélésre. Arra, hogy ne itt és ne most haljon meg.
- Min gondolkozol, kérlek? Azon, hogy a társad képes lesz eljönni érted ide, mielőtt meghalsz? Ugyan. Kár álmodoznod erről. Viszont, ha már annyira érdekelt, ki és mi vagyok, akkor mesélek. – Fürkésztem néhány pillanatig az alakját, mire újra rám emelte a tekintetét.
- Hallani akarom… és nem fogok itt meghalni. – Sziszegte határozottan. Számomra szórakoztató volt az emberek kitartása, önfejűsége, makacssága. Bár ez már inkább… hm, nem is tudom. Ostobaság kérdése volt.
- Bizonyára hallottál már Magnus Baneről. Nos, én az ő apja vagyok. S mint már említettem, cseppet bosszantó volt egy Alexander-klónt látnom a személyedben. A fiam úgy ragaszkodik ahhoz az árnyvadászhoz, mintha az élete múlna rajta. Szerelmes. Ugyanakkor tudja nagyon jól, hogy ezzel… mármint azzal, hogy szeret valakit, bajba sodorja. Mégsem képes elszakadni tőle. Pedig ő arra kárhoztatott, hogy egymaga legyen. Na és persze arra, hogy végül a halhatatlanságát önmaga adja át nekem. Ehhez kell Alexander. Ő az én ütőkártyám, a fegyverem. Ha őt elveszem Magnustól, talán lesz olyan készséges és átadja magát. Ettől lesz édes a lelke… mondhatni, ennél szebb győzelem nem is létezik. – Megnyaltam a szám szélét, ahogy arra gondoltam, Magnus az enyém lesz.
A fiú nyelt egy nagyot, s szinte hallottam a szívdobogását, ami egyre gyorsabb volt. Aggódott vagy éppenséggel félt. Igen, inkább utóbbi.
- Tudom, ki ő… de nem teheted ezt a fiaddal. Kegyetlenség! Egy kicsit sem kötődsz hozzá? Egy kicsit sem érdekel az, hogy esetlegesen boldog legyen? – A tekintetét az enyémbe fúrta. Én meg egyszerűen kinevettem.
- Mégis kinek hiszel engem, kölyök? Démon vagyok, ha netán elfelejtetted volna. Nem kötődöm hozzá egy cseppet sem, azon túl, hogy szükségem van az életére. Az ő halhatatlansága az enyém, hiszen én magam nemzettem, így engem illet. Nem mást. Nem hagyhatom, hogy esetlegesen máshogyan végezze az a boszorkánymester. Másrészről, remek kis szórakozás tönkretennem az életét, s a kis lelkivilágát. Hidd el, ha démon lennél, te is így éreznéd, sőt, pontosan ugyanígy cselekednél. – Magyaráztam, miközben felálltam. Elindultam felé. Úgy véltem, a mesedélutánnak ideje véget érnie, hiszen mit is mondhattam volna még el? Másrészről: minek? Bár Lunát még megemlíthettem volna, aki szintén egyfajta gyengepontja Magnusnak, akárcsak Alec. Hiszen azt a lányt, az ikertestvérével együtt nevelgette éveken keresztül. Kötődnek egymáshoz, elég szorosan.
- Minden démon őrült… mindegyikőtökre halál vár! Ha nem is én… de valaki meg fog téged is ölni, abban biztos lehetsz, Asmodeus! – Ám a szája nagy volt, s szinte köpte a szavakat felém; félt. Ahogy én haladtam felé, ő úgy távolodott a földön, szinte kúszott az életéért. Mégis, az utolsó pillanatokig kitartott, s nem adta fel.
Az emberekben ez gyönyörű, azt hiszem. A kitartásuk, s makacsságuk, az élni akarásuk. Ám mégis ez az, ami a legtöbb esetben a vesztüket okozza. Vagy csak a nagyszájúságuk. Hiszen, ha lenne egy csepp eszük, akkor soha nem kezdenének ki velünk, démonokkal.