Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
V.
Ingujjamat igazítom meg a zakó makulátlan ujja alatt, ahogy a mandzsettagombhoz érek. Majdnem tökéletes. Sehol egy porszem, oda nem illő szösz vagy nem kívánatos, mi több, egyenesen bosszantó gyűrődés. Már-már majdnem olyan, mint angyallétem idejében… azt a tökéletességet azonban nem éri el a visszatükröződő, lusta ravaszsággal szétnyúló mosoly tulajdonosa. Én.
Rég volt. Túl rég, mikor utoljára úgy érintette a lábam a talajt, hogy erőm teljében voltam. Sok száz év is eltelt azóta, nagy része tudatlanságban és a feledés ködébe veszve. Ma azonban... Ma már másképpen kelt fel a Nap és másképpen fog lenyugodni, ahogy újra elfoglalom az engem megillető helyemet.
Szőke tincseim groteszk képet adnak arról, hogy manapság mennyire feketében látják a létem. Noha valójában semmit sem tudnak arról, hogy ki vagyok én. Buta babonákon és meséken nőtt fel az emberiség és rég elfeledte, micsoda szimbiózisban állnak velem és mekkora szükségük is van rám. Nos… hamarosan majd rádöbbennek.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
II.
Utolsó erőből lököm el Lilithet hogy elkerülje a halálos ítéletet, amiért – szerintük – fertelmeket hoztunk a becses kis világukba. Szerintem csak színesítettük azt, érdekesebbé téve egy amúgy végtelen unalomból születő, csodának aligha nevezhető világot. A csupasz majmok és az állítólagos tökéletlen tökéletességük…
A dimenzió kapuja, kavargó örvénnyel, éhesen nyeli el a testét. Nem nézek utána, nem figyelem, amiképpen eltűnik. Tekintetem az arkangyalt, tulajdon testvérem követi nyomon és egy pillanatig sem hiszem el, hogy megkímélne, ha…
Nincsen ha, többé nem létezik. Utoljára még szélesen nyílnak szét fekete szárnyaim, ha be kell végződnie, akkor méltóképpen történjen. Harcos vagyok, mindig is az voltam, már jóval azelőtt, hogy a legtöbb angyal megteremtetett volna. Küzdök és nem félem, akármi is jöjjön. A Halált nem lehet megölni…
A penge keresztül döf, a fájdalom átjár, de nem adom meg azt az örömet, hogy lássa. Inkább én kacagok, hangosan, elégedetten, mielőtt a semmibe vesznék.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
I.
Csupasz alakja, bőrének fényessége és puhasága lenyűgöző a maga minden nemében. Sosem érintettem még ehhez hasonlót. Nem olyan, mint a miénk, nem olyan, mint bármely más teremtményé. Egyikhez sem hasonlítható igazán, mégsem idegen. Más. Egyszerűen csak más.
Vonalainak lankáin és domborulatain könnyedén szánkázik végig a kezem, ujjaim alá feszülő teste, meg-megremeg, ahogy keresztülviszem rajta simításom. Majdnem tökéletes. Az egyetlen, ami hiányzik, ami többet adna hozzá, olyasmi, aminek az ajándékát még nem érti. Még nem értheti… de idővel majd ez is megváltozik.
Lelkének tüze másként lobban lángra. Vonz és taszít egyszerre. Kettősségében pedig már régen több, mint ami elkerülhetné a figyelmemet. Többet vágyom látni belőle, érezni, ízlelni, azt, hogy ajkaimon hagyja forró leheletének pecsétjét. Hogy rajta hagyjam csábításom és pusztításom lenyomatát. Egy nap majd bekövetkezik… Hamarosan. ...és akkor, többet viszünk majd véghez, mint Földön és Égen gondolnák.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
III.
Az ujjak, a tenyér, a kéz és a kar, ahogyan többi testrész is, mind ismeretlen. Gyermeki őszinteséggel, nagyra nyíló tekintettel szemlélem az engem körülvevő környezetet és világot, értetlenül megtapasztalva olyasmit, amit eleddig még hitem szerint sosem. Hol vagyok, ki vagyok, honnan jöttem, miért érkeztem, mit tettem…? Kérdések egész hada, amelyet nem csak én, de mások is feltesznek. Újra és újra, mintha egy véget nem érő ciklus örök körforgásának lennék foglya.
Új arcok, nem csak másoké, de a sajátom is, új szokások, bár nem tudom milyenek voltak az ismerősek. Új tapasztalatok, betöltve a régiek üresen tátongó, homályba vesző hadát. Az életek, az emberek mind változnak, ahogy a napok hetekbe, hónapokba majd évekbe hajlanak. A végén pedig nem marad semmi, csak az elmúlás. Nekik fájdalmas kín, számomra viszont gyönyörű befejezése a létnek, átalakulás valami egészen másba. Úgy hiszem, hozzásegítem őket. Csak érintés az öröklét forgásában megfagyó pillanatban, amikor a tekintetükben megjelenik a békesség és, mint gyermek szólítja az édesanyját, úgy suttogják csendesen becézve a végítéletet magát. Halálért könyörögnek, szeretettel és megnyugvással várják, végül pedig békességgel adják át magukat neki. Fogom a kezüket, érintésem nyomán látom, ahogy tekintetükből eltűnik a félelem és tudják; hazaértek. Végre biztonságban vannak…

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
IV.
A fejem, mintha ezernyi ló akarná széjjel szaggatni, úgy fáj. A kín leírhatatlan, majd' ezernyi esztendő alatt sohasem átélt. Fülemben a saját vérem zubogása erősödik, elviselhetetlenül, amíg a zúgás alatt hangossá nem válik egy hang. Engem szólít. Nem a nevemet mondja, nem azt, amelyet használok és ismerek azóta a nap óta, hogy elveszetten megjelentem a világ mocsoktól szennyes hátán, mégis tudom, hogy az enyém.
Engedek az érzésnek. A húzásnak, az erőnek, amely ismeretlenül is ismerős, amely kiszakítani készül létem minden eddig tudottnak vélt és megtapasztalt mivoltából és egyszer csak eltűnik a szemem elől az ismerős terep. A helyiséget még sosem láttam ezelőtt, a szemben álló alakot is aligha, mégis égbekiáltó haraggal és dühvel önt el, ahogy itt termek, előtte. Mint űzött, ketrecbe zárt állat, úgy fújtatok a láthatatlan béklyók alatt, megbilincselten. A fájdalom pedig újra elmémbe mar, keményen, kíméletlenül lesúlytva, ahogy leolvasztja előttem múltam és lényem sötét, mégis fénylő titkát.
Lassan térnek vissza az emlékek, egyik a másik után, miközben érzem, ahogy tagjaimat elönti a rég elfeledett erő, mindaz, ami meghatároz, amitől az voltam és az lehetek, aki vagyok. Gyermekem, ki véremből vérem, megteszi értem. Felébreszt. Visszahoz az ezeréves álomból, mely az ébrenlét mezsgyéjén született és amikor befejezi a kántálást és végez, akkor válik biztossá, akkor tudom és értem meg;
Visszatértem.

*Ady Endre: A Halál rokona