A Halál múltjából



Menj hát, Sammael, szállj alá, s ragadd el lelküket azoknak, kiknek lejárt az idejük a Földön. Légy a vége addigi utuknak, légy ellentéte az életnek!
Talpa a zöldellő füvet érinti, pillanatokkal ezelőtt a Menny kapuja megnyílt, ő pedig szárnyait széttárva szelte az eget, lágyan leérkezve arra a talajra, mely az emberek otthonául szolgál. Ám most messze jár Ádámtól és Évától, messze még az Édentől is. Néhány lépést tesz előre, langyos fuvallat simítja meg arcoát és sodorja felé a virágok illatát. Elsétál egy bokor mellett, élénk színű virágait épp csak érinti ujja hegyével, minek nyomán a virágok szirmai lassan, bánatosan hullanak le a fűre. De ő csak ellépdel mellette, figyelmét nem is szenteli neki, ugyanis helyettük a távolba réved, oda, ahol egy alak mozog. Lassan lépdel közelebb hozzá, mire az ember idővel érzékeli, hogy nincsen egyedül, összerezzenve fordul meg. Íriszei mintha rabul ejtenék Sammaelt, mikor végigpillant a szőke hajzuhatag által keretezett szépséges arcon. Nem tudja, meddig áll ott némán a karcsú nőalak előtt, sem azt, meddig fúródik tekintetünk egymáséba. Ezen a ponton, az idő nem is kulcsfontosságú tényező már.
- Nem kell félned tőlem! - ezek voltak a Halál első szavai az Emberhez. Akkor még nem tudhatta, hogy éppen a félelem lesz az, mely később az emberi faj legtöbb egyedének szívébe költözik már pusztán attól, ha csak rá gondolnak. Ahogyan azzal sem lehetett tisztában, hogy a Kertből kiűzetett Lilith, a Föld első nője egyben az egyetlen is lesz az egész Univerzumban, aki képes lesz tartani benne angyali esszenciáját. Még úgy is, hogy nem tartott szem előtt mást, mint a küldetést, amivel Atyja megbízta. Figyelemmel kísérte az emberiség születését, Ádám és Éva bűnbeesését, a kiűzetésüket. Előbb elvette egy állat életét, hogy az emberpár megnyúzhassa és felhasználhassa bőrét, hogy pőre testüket szégyenükben eltakarhassák. Ő volt az, ki elragadta Ábelt, majd később a Pokolhoz láncolta Káin lelkét. De ugyanígy ő volt, ki mint mesterkedő kígyó igyekezett bebizonyítani, hogy Éva sem tökéletes nő csak azért, mert fejet hajtott az Úrnak. S itt kezdődött felépülni benne a sötétség, mert megannyi más mellett megtapasztalt olyat is, melyet a legtöbb angyal gondolni sem merészelt: Isten kegyetlenségét. Mert ennek tartotta a bánásmódot, amiben Lilith részesült, mi több, az emberek félelme is egyre kevésbé zavarta. Ha pedig valakinek eljött az ideje, ő megjelent, s elragadta. Minél többször tette meg ezt, annál kevesebb érzelemmel tűnt fel a halandónál. Bizonyos értelemben, minden halállal egy kissé meghalt ő is, hogy ne maradjon más, mint egyre ridegebb aurája és az őt barátként körülölelő sötétség.
Ám voltak pillanatok, amik eloszlatták a sötét fellegeket. Mert nagyon is emlékszik, mikor először merészkedett közelebb Lilith törékenynek tűnő alakjához, levetette vívódásainak visszarántó láncait, és addig nem tanúsított gyengédséggel átkarolva ölelte magához a nőt. A Halál nem érez... csupán cselekszik. Mégis elengedte abban a pillanatban addig pórázon tartott oldalát és emlékeibe vésve a csillogó szempárt, ajkai az övéhez tapadtak. Hosszan tartotta ölelő karjaiban.
Hosszan...
Hosszan zuhant. Akárcsak fivére, Lucifer, ő is megkapta ugyanazt: megvetést, elutasítást. Testvérei mind elfordultak tőle, s hiába volt a piszkos munkák lojális elvégzője, a Mennyek kapuja bezárult előtte. Megvetés az angyalok részéről, félelem és gyűlölet az emberekéről. De ettől még az maradt, ami: az Élet vége, az ellentéte. Tevékenységével erősítette a Poklot, gyarapította a démonok számát, s hiába lett bukott, folytatta az Isten által rábízott feladatot. Eónokig ment ez így, s úgy tűnt, így is marad...

______________________________________

A szárnycsapások hangja nem rendítette meg különösebben. Hiszen hazudna, ha azt mondaná, nem számított a jöttére. Az eltelt évezredek alatt sok mindent megismert, így mind az emberi, mind az angyali természet átlátszó már számára. Jóllehet nem is kötődik már egyikhez sem, egyszerű külső megfigyelője a világnak, a démonok ténykedésének, a jó és rossz örökös harcának. Kísértések, bűnök, erények és szentek... ami őt érinti, hogy némán teszi a dolgát, mikor az szükséges, így tartva egyensúlyban a természet mérlegét, az élet és halál ciklusait.
- Elég volt! - zendül Michael arkangyal hangja valamivel távolabb tőle, de még a távolság sem rejti el az abban megbúvó dühöt. Ám a neki háttal álló Sammael nem reagál azonnal, csak lassan, sztoikus nyugalommal fordul felé.
- Parancsolsz? - néz egykori fivérére felvont szemöldökkel. Most is, mint mindig, hidegvérű, higgadtsága rendületlen, hiába ébreszt benne dühöt az arkangyal látványa, nem látja értelmét modortalanságnak vagy annak, hogy felemelje a hangját.
- Tudod, miért vagyok itt. - Michael arcizmai megfeszülnek, szúrós tekintettel néz a sötét kabátba burkolózott bukottra. Sammael csak sóhajt. Nyugodt, mégis csalódott, lemondó sóhaj ez.
- Ahogy neked is tudnod kellene, hogy ezzel csak mindkettőnk idejét vesztegeted. - rideg hanglejtése és kioktató tartalma azonban csak olajként szolgál az egyébként sem csillapítható tűzön. Akkor sem rezdül, mikor Michael kezében megvillan a kardja.
- Csak lejáratod magad. - azzal el is fordul az arktól. Nem látja értelmét annak, hogy harcba bocsátkozzanak, még akkor sem, ha Michael természete a küzdelem, hiszen Isten éppen a hadakozásra teremtette. Ezen esetben viszont a természet erejével kíván megküzdeni, ami egy megnyerhetetlen csata. Ki akarja őt vonni a képből? Nem mondhatni, hogy retteg a végtől, de felesleges húzás volna. A természetet, bármit tesz is, nem változtathatja meg.
- Sokkal inkább végrehajtom az Úr parancsát! - türelmét vesztve préseli ki fogai között és szavainak eleget téve földöntúli sebességgel suhan oda néhai öccséhez és méri rá sújtását. A hideg, addig fényesen csillogó penge kérlelhetetlenül, megállíthatatlanul szúrja át a bukott testét, kinek tekintete találkozik Michaelével. A meglepettsége után tekintetében nem marad más, mint szánalom az arkangyal együgyűsége iránt. S egy csipetnyi várakozás. A sötétségre, hogy magához ölelje, ahogy mindig is ölelte, de ezúttal... véglegesen.
Nem érzi, hogy a földre zuhan.
Nem érzi a Michael szárnyai által keltett szelet az arcán.
Csak egy dolgot érez: ürességet.

Csakhogy a sötétség kiköpte, ölelő karjai ellökték, ahogy ellökték őt Isten és a testvérei is... Az Úrnak ugyanis szüksége van a Halálra. Arra, hogy a világ állandó tényezője legyen.

______________________________________

Mit érzékel a Halál a halála után? Vajon lepereg-e előtte mindaz, amit addig tapasztalt, mindaz, ami szeme elé tárult létezése során a világból? Bevillanó képeket látna, mint mások? Újraélné az emlékeit? Esetleg maga előtt látná annak az arcát, akit a legtökéletesebbnek tart Isten minden teremtése közül? Abban a pillanatban, egyik sem történik meg. A sötétséget várja, elveszítve a talajt lába alól adja át magát a mélybe való, végtelen zuhanásnak. Akárcsak, mikor a Mennyből zuhant alá. Ám itt útja egy villanás alatt ér véget. Egyetlen pillanat. Eddig tart csupán. Mint megannyi minden, ez is tovaszáll, akár a súlytalan pihe, mely akadálytalanul siklik a szelek szárnyán. Nem hagy hátra mást, mint a csendet. A csendet, mellyel elkezdődött, s mellyel egyben véget is ér minden.
A távolba réved... csak hosszú pillanatok elteltével önti el az érzés, , hogy minden túl valódinak érződik ahhoz, hogy halott legyen. Magasra nyúló fák erdeje terül el előtte, valamivel odébb egy patakot lát, mely bár csordogál, mégis nesztelen, a távolban az égig nyúló hegy pedig mintha őrt állna a térség felett. Az égbolt szürke borultságával vetül rá a helyre, ahol manifesztálódott. Hiába tekint körbe, nem talál mást, mint a természetet, melyből árad a földöntúli nyugalom. Sehol egy zaj, csakis a néma csend öleli keblére. A csend, melyhez a magány szegődik hűséges társául.
De most sem érez félelmet, inkább rég nem érzett kíváncsiság lesz úrrá rajta. Kezét lassan felemeli mellkasához, oda, ahol a hátába fúródó kard pengéje átsuhant rajta. Nem érez sem sebet, sem fájdalmat, csupán a hűvös penge élénk emléke maradt hátra abból, ami történt. Arcán, melyre sosem hagyott semmiféle érzelmet kiülni, lévén, hogy felesleges luxusnak és a sebezhetőség egyértelmű jelének tartotta, csodálkozó kifejezés jelenik meg. Még egyszer körbepillant, de közel, s távol még egy levél sem rezzen, egy fuvallat sem érkezik. Fürkészi hát kitartóan a fák rengetegét, arra várván, hogy a sötétben majd egy alak sziluettje bontakozik ki, de az öreg törzsek között sem fedez fel senkit. Mindeddig nem tulajdonított neki jelentőséget, de még egyetlen állat, egyetlen madár sem jelent meg, amióta itt van. Arcvonásai rendeződnek, tudatában megfogan a gondolat, hogy ez Isten húzása lehet. Egy újabb zsinór, melyet a hőn szeretett, jóságosnak képzelt, láthatatlan Úr a háttérből mozgat. Mégis megőrzi higgadtságát és a felesleges düh, s tombolás helyett elindul, hogy felfedezze magának a térséget. Nem is sejtve, hogy már nem az emberek világát járja.

______________________________________

Egy asztalnál ül, üres étterem veszi körül, az előtte heverő tányéron egy pizzaszelet. Ahogy ráemeli tekintetét, egyetlen gondolat villan fel benne: mily emberi. Várakozik. Türelemmel, rezzenéstelenül. Még akkor is mozdulatlan marad, amikor nyílik az ajtó és belép rajta a férfi, kinek érkezésére várt.
- Üljön le! - hangja érzelemmentes, határozott csendülése mégis elárulja, hogy nem tűr ellenkezést. A férfi megtorpan, ijedten körülnéz, félelme értetlenséggel vegyül.
- Zá... zárva vannak? - kérdi kissé bizonytalanul, mire Sammael szemöldöke felfelé ível az ostoba kérdés hallatán.
- Be tudott jönni az ajtón, nem igaz? - egy kérdéssel válaszolja meg a kérdést, majd az asztalon pihenő kezét felemelve mutat a vele szemben lévő székre, hogy foglaljon helyet. Még mindig bizonytalanul, de a férfi elindul és leül a mutatott helyre. Sammael az arcát fürkészi egy darabig, majd elé tolja az addig előtte heverő tányért, pontosan az asztalra készített evőeszközök mellé.
- Egyen! - ugyanolyan hangon szólal, mint elsőre. Nyugodt, mégis utasító.
- É- én... - a férfiben bent reked a szó, amint a vele szemben ülő arcára néz. Nagyot nyel. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ellenkezik, de a helyzet furcsasága egyre nagyobb teherként pakolja vállaira a rettegést, mely jeges vízként hat rá és teljesen megbénítja. További szavak helyett csak remegő kezébe veszi a villát és a kést és vág egy falatot a pizzából. Lassan, félve teszi a szájába, mintha méregtől tartana. Ám semmi ilyesmit nem érez, ahogy szétrágja a falatot. Kellemes ízt érez szájában, ami őt is meglepi.
- Finom, nem igaz? - Sammael végig figyeli a férfi minden rezdülését, aki bólint, majd körbenéz. Lényéből árad a zavartság, a félelem. Sammael pedig mindezt úgy szívja magába, az érzések kavalkádjának illatát, mint az ember teszi a levegővel. Csak türelmesen vár, mint mindig. Kezeit összekulcsolva teszi az asztalra, aztán nem mozdul, mire a férfi nem bírja tovább a némaságot.
- Hol van mindenki? - néz megint körbe, de a válasz cseppet sem nyugtatja meg.
- Itt nincsenek mások. Mivel a hely sem valódi, csak egy emlékképnek a kivetülése. Egy hely, amit a tudata teremtett... illúzió. - magyarázza el, mire a férfin elhatalmasodik a rettegés, a kétségbeesés.
- Hogy érti ezt? Hiszen a pizza... - számonkérő hangja elcsuklik a sötét pillantástól, amit kap.
- Egy emlék miatt érzi az ízét, mivel evett már ilyet éltében. - hangzik a válasz, melyből igazán egyetlen szó hatványozza benne a pánikot. Éltében. Nem meri az eszébe ötlő következő kérdést feltenni, ezért inkább egy másikat választ.
- Ki maga? - igazából, amint kimondja, meg is bánja tettét, de a válasz kegyetlenül érkezik.
- A földi lét vége. - nem tudja eldönteni, mi van rá rosszabb hatással, a tartalom a szavaiban, vagy az a higgadtság, amivel a számára ismeretlen és ijesztő alak előadja őket. Mindenesetre szavai választ adnak arra a kérdésre, ami benne motoszkált ugyan, mégsem merte feltenni. Inkább más felől kíváncsiskodik:
- Akkor ez lenne a Menny? Ön… ön az angyalom? - Sammael arcán nincs látható reakció, ha megengedne magának szemmel érzékelhető érzelmeket, vélhetően elfintorodna a kérdés hallatán. Az angyala? Nevetséges nonszensz. Senkinek sem az angyala, legfeljebb Istené volt egykoron, de ő eldobta, mikor úgy tartotta kedve. Rosszallásának viszont nem ad hangot, helyette csak higgadt hanglejtéssel adja meg rá a választ:
- Nem, ez itt a Purgatórium. - közli olyan természetességgel, mintha csak az időjárást mesélte volna el. Ő maga is ide került, miután Michael leszúrta, ezért tudott a démonok előtt is rejtve maradni. Mondhatni, ennek a dimenziónak ő lett az ura. A dimenzióét, melynek előcsarnokát mindenki másképp érzékeli. Csak egyetlen "tulaja" látja valódi arcát. Hogy ő is érzékel-e valamit? Felhasználja-e a hely emlékeit? Nem. De a mai napig a fák rengetegét fürkészi, elképzelvén, hogy valójában most szállt alá először a Mennyből és várja, hogy megpillanthassa a szőke hajkoronát, a tökéletes alakot, a csillogó íriszeket. Az egyetlen hely, ahol megengedi magának, hogy tudata szabadon szárnyaljon.
- Neked pedig ajánlatom van. - mióta a Halál nem veszett oda az arkangyal pengéje által, arra használja világát, hogy lelkeket gyűjtsön. Elégtételre vágyik.
A természet valódi erejének bemutatására.

______________________________________

Figyeli, ahogy az emberek tömegekben hömpölyögnek, belemélyednek szürke hétköznapjaikba, másokra ügyet sem vetve rohangálnak, hogy intézzék ügyeiket, problémáikat. Ezer év... bizonyos tekintetben minden megváltozott. Ló nélküli szekerek, fémmadarak az égen, Bábel tornyát megszégyenítő magasságú építmények. Más tekintetben viszont, minden ugyanaz maradt: átlátszó, kicsinyes, szánalmas emberi természet. Kiszámíthatóak, még egy látszólag fejlett korban is. Mert valójában csak a külsőség, a köntös változott, ami alatta rejlik, az nem.
Egyre csak ez az érzés erősödik benne, amint elhalad közöttük. De számára ők mit sem számítanak, hiszen a Halál mára elszakadt a világtól. Lényegében, elszakadt már mindentől. (Isten részben elérte a célját.) Szerzett magának egy katonát, ki bár gyűlöli őt, a paktumuk hozzá köti. S hamarosan eljő az idő, hogy behajtsa ezt az ifjú Anthonyn, és újra az ő harcosa legyen egy évszázadig... elvégre, a sakktábláján fontos szerepet tölt be. A sereg bástyája. Addig is, ő maga ellátja feladatát, melyet még Atyja bízott rá. S közben, egyeseket felhasznál jövőbeli seregéhez.
- Hé, barom, nem látsz a szemedtől? - kiált utána egy hang, miután mellette elhaladva vállaik egymásnak ütköznek. Sammael pár lépéssel odébb csak ökölbe szorítja ujjait, s a halandó szívéhez kapva omlik össze. Mire feje a betonon koppan, teste már élettelen.
Még egy lélek.
Talán potenciális szövetséges, talán csak szenvedő alanya az egykori ark kíméletlenségének.
Nem az első, s nem is az utolsó.
Mert a Halál visszatért.