Regélhetnék arról, hogy ki vagyok és honnan jöttem, szőhetnék szálakat és futtathatnám az édenig. Vissza kanyarodhatnánk a béke kertjéig, a teremtéstől a megrontásig, a fogalmáig, de nem kioktatni jöttem, gyorstalpalni magamból, az  életemről regélni. Hiszen nem egy kikurt díványon fekszem éppen, hogy feltérképezd a lelkem. Bár, teszem hozzá izgalmas lenne, találnál benne, sok... már majdnem azt írtam szépet, és tudod mit, le is írhatom, mert a szépség nagyon relatív fogalom, mint az idő. A mérleg két oldala igaz? Mi történik meg és mi nem? Mi egy lidérces álom és mi a vak valóság? Van az a szép mondás, hogy az életben egyetlen dolog biztos, mégpedig a halál. Lássuk be ebben van igazság, én vagyok az egyetlen igaz, a búskomor tény, hogy végül mind hozzám tértek meg. Jól van, látom már, hogy azt hiszed maga vagyok a kaszás, noha van kaszám, de nem szeretek réten járni. Még a végén valaki befog melózni. Na de. félre a kacagással, jobb szeretem a sikolyokat, de legjobban a mélységes csendre vágyom, az emberek és férgek mentes világra, ahol még volt értéke a gondolatoknak.
De mert ma jó napom van, végül is a világ kifordulni látszik a négy sarkából, azt hiszitek egy valami épül, pedig az dől éppen, barátaim, szolgáim, kutyáim.
Oly sokat tanultam, a pokol bugyraiban, mégpedig hogy rohadjon meg mindenki, aki még egyszer... csak egyetlen egyszer... de nem, ma nem gondolok rá, ma ünneplek.
Jól figyelsz, igaz? Látom, hogy teszed, kiguvad a kurva szemed.

Akárhányszor jártam a mocsadék Földön, mindig azt érzetem én vagyok az idegen, mert TI, Ti ölitek le a reményt.  
Atyám, atyánk, avagy a ti atyátok…, na nem szaladok el a hittel teli pöcegödörbe, még a végén elképzelem, hogy mi lenne, ha én ülnék a trónuson, én szaggatnám ki a lelkeket a világmindenségből. Azt sem fejtem ki, hogy miben kéne hinned, mert persze bennem, de erre mi sem nagyon bizonyíték, mint ez elkorcsosult világ.
Kegyetlenek és dölyfösek vagyunk, mi a hatalom legfőbb birtokosai mindent és mindenkit akarunk. Eonok óta döglődöm a ebben a rút létezésben, lábam hol a Földet tiporja, máskor a pokol bugyraiban úszom a kéjben. Mondjuk így, mert ez jól hangzik. Az idővel, ha megengeded, mert volt gyerekszobám, hogy kérjek engedélyt, meg nem foglalkoznék. Voltam már szent és voltam férgese a földnek, az utóbbin nekem valóbb.
Tudom, hogy halom sztorit tudtok arról, atyánk, atyátok, hogyan baszott ki velem és nyomott a földre, mint egy kutyát, behódolni. Mesék születtek arról, hogy magam ajánlkoztam, lássuk be feladatként kaptam, hogy a romlásba taszítsam Atyátok nagyra becsült teremtményeit. Én tudom a magam igazát, az egyetlent és jól teszed, ha nem ütöd bele az orrod, mert kurva ronda látvány, amikor letépődik a helyéről, ömlik a vér, kucorogva sikoltozol… dögunalom.
Nade, a lényeg, amit jobb ha tudsz, és ez nem a hitem, nekem nem hitem van, barbár barátom, nekem tudatom van. Az összes lelket ismerem, amelyeket a Földön ejtetek testek rabságába, az összes fénylő, rothadó, gonosz, mulandó, fekete lelket.
21 gramm, igaze? Azt hiszed, hogy az egész erről szól, kifújod a romlott levegőt és megszabadulsz a léttől. Hát na meg a nagy f...t. Akkor kezdődik az igazi ramazuri.
Bár biztos vagyok benne, hogy ezt sem kell kifejtenem. A gonosz mindannyitokban ott lakozik. Kivéve atyátok hős angyalaiban, hisztiket ti, mindenkiben ott lakoznak a főbb bűnök. Ne mond, hogy nem vagy kevély, fösvény, buja, irigy, torkos sem haragos,  de még csak kikurtan lusta sem.
Gyere, mutasd, had látok beléd és döntöm el, melyik miatt jutsz a pokolra, hogy ott majd engem szolgálj, mert te még nem tudod, de a Földet és a Mennyet is uralni fogom, mert Te, Ti nekem akarjátok adni. Sokkal könnyebb bűnben élni, mint a jóra törekedni.  Ne röhögtess, hogy nem így van. Ki ne vágyna egy kis szexre, bűnösre? Ki nem kívánta meg még az unokahúgát, az anyja testvérét, a barátja nejét. Ugyanmár Uraim… Kár ellenállni, mindenkiben lakik egy gonosz én, egy búja, hamis kisördög a vállán, aki elviszi az élvezetek útján. A nőkre meg ki sem térek alantas faj, hazug, csábító, kiszámítható lelkek.

Én, és a hozzám hasonlók befedjük ezt a rút világot, mert Ti mind ezt akarjátok. Mindig rosszak akartok lenni, mert ebben rejlik az izgalom maga. Atyátok zokog a mennyben, Ő, ki több bűnt követ el az emberiség ellen, mint bárki más. Hiszitek jóságát, romlatlanságát, csak azért nem röhögök ezen, mert nincs kedvem nevetgélni.
Gyere, gyere ide kicsi lélek, elmesélem.. mi az élet. Azt hitted mi? Kis naiv.



Tekintetem cikázik a nő karcsú alakján, formátlan ajkain, duzzad szemein. Miért sírsz? Mintha az bármit megoldana. Unom, hogy folyton bőgnek, könyörögnek, sirámoznak. Jaaaajj, de szar nektek. Nők. Nem mintha lenézném őket, a funkciójuknak nagyon is megfelelnek. Szex, nemzés. Az összes többit ellátják mások is, na jó, mondjuk a szexhez sem kellenek feltétlen nők. A lélek pont úgy nemtelen, mint a vágyak, ki merné azt mondani, hogy nem fordult meg még a szex gondolata saját neméhez vonzódva? Persze, hazudjatok, szentek vagytok mind. Csak én magam vagyok a gonosz, ezt a részét meg le sem tagadhatom.
Hajt felé valami felfoghatatlan vágy, valami, amit nem tudok legyűrni, egy elveszett, megszökött, elbukott lélek. Csal, hív maga felé. Vonz, mint egy arany szál, elvághatatlan kötelék. Szökött rabszolga.

Játszani támad kedvem. Korai még az éj, viszket a tenyerem a humoros oldalamtól. Haláli játék. Azta, megint milyen vicces vagyok, menten elnevetem magam. Ha nem lenne némi öniróniám, nem lennék boldog veszett lélek.
A testbe verbuvált lélek a földön ül, támaszték leszek, mert miét ne? Az órámra pillantok, még van időm mókázni. Elvégre eltöltöttem kevés időt odalent, hogy tudjam értékelni az emberi kis gyarlóságokat.

Már azzal is bosszant, hogy a retkes betonon ver tanyát, ittas is, érzem a bűzt, ami árad belőle, pedig még csak nem is vagyok vérállat, ami azt illeti nem vagyok e földre való, de nem is kell, ideiglenesen vagyok itt, hogy aztán enyém legyen minden.
Elé guggolok, hatalmas kék szemei rám szegeződnek, a bőgés abba marad. Ezt már szeretem. A sminkje lecsorogott már rég a könnyeivel együtt, kedvet kapok hozzá, hogy ujjaimat hosszú vörös hajába túrjam, rámarkoljak, felrántsam a földről, arccal a falnak préseljem és hátulról tegyem a magamévá, nem baj, ha közben bőg, a könnyektől csak izgalmasabb a játék.
Jaj nem akarom, jaj ne, jaj ez fáj… rohadjak meg, ha nem ettől lesz az egész izgalmas.
- Hogy hívnak? – leszarom tulajdonképpen, ez amolyan átlagos kérdés, ezt követi a kérsz egy szál cigit? Leszopsz? Mind, mind átlagos érdeklődés. Nincs jelentősége, mert keresztbe leszarom a választ.
- Lily – hazudja. Magamban vállat rántok, bőrdzsekim nem moccan a vállaimon, hiszek neki, én is hazudok hát.
- Segíteni akarok! – talán ő is vállat ránt gondolatban, mert elfogadja felé nyújtott kezem. Ebben a pillanatban veszik el, amikor forró tenyerem az övé alá simul, miközben felállok, húzom magammal.
A maga nemében nem lenne csúnya, de nem is kiemelkedő alakja a fajának, átlagosnak mondanám, ha ez a része is valamennyire érdekelnek. A punci körül a nő csak dísz, minden testben ugyanolyan meleg van, ez az, ami számít. Halkan duruzsolok a fülébe, válaszolgat, hangja elkeseredett, neki már nincs miért élnie. Tipikus történet, a pasija megcsalta, a méhében poronty igyekszik erre a világra, mivégre? Ha már idézhetek egy bűnös lélektől.
Szavakat súgok, kikísérem a kis utcából, megmutatja hol lakik a faszija meg a nője…
- A harmadikon. – súgja átszellemülve, hangom eljut a tudatáig, kabátzsebemből előhalászom a Detonics Pocket 9-es számot viselő kézi fegyverét és a táskájába csúsztatom. Hangom folyamatosan duruzsol. Megbántották, nem? Megcsalták, nem? Mindenki halált érdemel. Csak fogja a koponyájukra, húzza meg a ravaszt. Megváltást ígérek, kielégülést, kéjt, Igazságot.
Ki más tehetne rendet ebben a rohadék világban, hanem az, akit elárultak? Igen, igen, az árulás nagy bűn.
- Öld meg, öld meg mindkettőt! – magabiztos léptekkel indul el a kapu felé, kissé lemaradva, groteszk mosollyal követem, halk dalt dúdolok Ő sietve lépcsőzik, nem bírva az indulatokkal. Én türelmesen a liftre várok, szinte azonnal jön. Alig ér fel előbb, mint én. Kilépek a bádogdobozból, cigarettára gyújtok, csak nem döglök meg rákban, mekkora poén lenne, lehet a tüdőm felzabálná a rákot is, elcsattan az első lövés. Mosolyom kiszélesedik, a járásom is könnyebb lesz. Az ajtóhoz lépve női sikoly, még egy lövés hangzik el, majd hangos zokogás.
A lakásba sétálok, a nő a földön térdel, hosszú vörös haja előrehullik, keze a hasán, a pisztolyom a földön hever. A lakásban két hulla és egy leendő, a vér szaga édeskésen csavarja az orrom, a lőporral összekeveredve, ahhhgr. Már majdnem a farkam is áll tőle.
A gyilkosság a kedvenc bűnöm, imádom az élet ilyszerű kioltását, a mulandóság elmélete mulattat. A bűnös lelkek, még körülöttünk járják céltudatos táncukat, remélték, hogy nem jutnak a kezeim közé, de naivitásuk vicces. A pokol angyalai pontosan tudjuk mi a dolguk. Unottan szívok egy slukkot, figyelem a nőt, ahogy összeomlik, millió darabra hullik, de már nincs menekvés a bűne beíródott a nagy könyvbe. Egy újabb lélek, amely isten ellen fordult, mely hagyta, hogy a kísértésbe vigyék. Ideje volt.
Zokogása áttör a falakon, fájdalma balzsam a lelkemnek, míg Ő elveszti a lányét, én erőt merítek belőle, feltöltődöm.
A gyerekről dadog, neki más csak Ő maradt, őrzi a szerelműk zálogát.
Mélyet slukkolok, egy utolsót, a hosszú csikket a  padlóra pöccintem, hagyom, hogy a retekben elhamvadjon.
- Nnna, nincs semmi baj. - súgom a nő fülébe, miközben félig mellé és mögé guggolok, ujjaimmal a hajára simítok, fájdalma megmosolyogtat. Nem rossz, nem rossz, de nem elég. Izgalmam mozgolódik a fekete farmer szorításában. Érzek késztetést rá, hogy megbasszam a hullákon, de megelégszem a vágyakkal.
- Menjünk? - szipog, bólogat, okádik. Fúj, de kibaszott undorító. Örömmámorban úszik a retkes lelkem. Felemelkedek mellőle, ahogy a kezem lekerül a hajáról megint hány, arrébb rúgom a pisztolyt, hadd maradjon jól látható, de nem feltűnő.
Felcsendülnek a szirénák, jaaj... nem volt elég halk, az ördögbe is.

A két lelket szabadon engedem, majd számolok velük., hiszen úgyis hozzám kerülnek. Nincs lélek a földön, mely nem vétkezik. Aztán jön a gyónás, s mellé azt hiszik földi halandó felmentheti őket, minő csalódás is ez. Senki ezen a kurva földön nem menthet fel a bűnök alól, de persze kell az illúzió, hogy úgy tűnjön menthetőek a lelkek. Atyátok hazugsága, utolsó mentsvár. Végy egy rózsafüzért, 5 miatyánk és holnap is leszophatod a pedofil papot.

A lépcsőn lefelé üzletet kötök a félelemtől és haragtól, valamint a fáradtságtól kiszolgáltatott nővel. Gőze nincs mit ígér nekem. Lelket kérek, naná, üzlet a halállal mindig lelkekről szól. Azt ígérem neki, hogy nem eshet bántódása, hisz nekem, én pedig lelkesen hazudok, mert miért is ne tehetném? Talán a pokolra jutok a bűneimért?
Azt hiszi megmentem, mert ezt ígérem, jól cselekedett, bosszút állt. Drága kis vöröske. Bizsereg a gyomrom a kiszolgáltatottságtól, a félelmétől, bűze parfüm az orromnak.
Kezem a hátán pihen, ahogy haladunk a lépcsőkön. Megkötjük az alkut.
Mielőtt kinyitnánk a kaput, lejjebb csúsztatom a kezem a testén, abba marad a hüppögése, hisz nekem, hazug szavaimnak, lágy, nyugtató hangomnak.
- Szolgálni fogsz a másvilágon. Hamarabb, mint hinnéd, de később, mint szeretnéd.- Megtolom kifelé. Kinyílik a kapuszárny, a nő kezén bilincs kattan, odafent két hulla, egy pisztoly, idelent egy zavart tudat, én pedig tovalebbenek a bezsebelt lélekkel. Viszem az egyetlent, a maradékot, a szerelme zálogát. A szökött rabszolgát.
A nő testéből vércsíkkal távozik a lélektelen élet.
Továbblépek. Ideje tisztelet tennem másoknál is, csak ezer éve várnak rám.