" – Sajnos, Rév Asszonya, én maradtam az én egyetlen igaz szerelmem.
Dorothea erre harsányan felnevetett. – Legalább – mondta – nem kell tartanod a visszautasítástól, Jace Wayland.
– Nem feltétlenül van így. Időnként nemet mondok magamnak, hogy érdekesebb legyen."
Egy időben azt hittem örökre egyedül maradok, hogy ez az elképesztően szívdöglesztő arc csak az élet iróniája. Kalandok ezre várt rám, de egyikük sem volt képes kitölteni az űrt, kiszínezni ezt a sötét világot, amit nap, mint nap léptünk nyomán hagytunk. Mindannyian egyszerűek voltak, szürkék. A mi kis elzárt világunk hasonlatos teremtményei, tekintetüknél csak a szeráfpengéik voltak élesebbek. Harcra termettek, katonák, mint én magam is. Közben pedig teljesen mások. Amíg én mindent akadályt könnyedén vettem, nevetséges, de tagadhatatlanul Valentine tanításának köszönhetően, addig ők küzdöttek. Vért izzadtak, időt nem sajnálva edzettek. Ez egyetlen, amire igazán jók voltak, hogy motiváljanak. Ha ők küzdöttek, én is éreztem a kényszert. Meg akartam védeni őket, Alecet, Izzy-t, Maxet. Mindannyiukat.

"– Azt mondtad, sétálni mész! Milyen séta az, amelyik hat óráig tart?
– Hosszú?"
Nem olyan egyszerű dolog megnyílni másoknak. Valentine azt tanította nekem, hogy a szeretet egyenlő a halállal, kitörte a nyakát a sólymomnak, és ennek az emléke mai napig élénken él bennem. Aztán ő maga is átvert engem, Maryse bizalma is megingott, amikor megtudta, hogy igazából nem egy Wayland, hanem Valentine fia vagyok. Vajon mekkora esélye van annak, hogy nem árulnak el megint? A Klávé végig kémnek tartott, talán most is csak azért helyeztek ebbe a pozícióba, hogy könnyebben szem előtt tarthassanak. Különben igen csak furcsának találnám, hogy hirtelen két olyan embert tennének ilyen pozícióba, akik Valentine-nal szoros kapcsolatban állnak. Akármilyen hirtelen is tűnt el Alec, ez mindenképpen egy soha nem látott gyorsaságú reakció volt tőlük. Arról nem is beszélve, hogy Alec eltűnése hiába kavart nagy port, még mindig nem lett megoldva. A gyanú otrombán előretolakodik minden pillanatban, ahogy körbepillantok, főleg most, hogy végre Clary oldalán állhatok. Őt nem hagyhatom, hogy miattam keveredjen bajba.

„– Most jön az, hogy csíkokat szaggatsz a pólódból, és bekötözöd a sebemet? – tréfálkozott a lány. Gyűlölte a vér látványát, főleg a sajátjáét.
– Ha azt akartad, hogy tépjem le a ruháimat, csak kérned kellett volna. – Jace a zsebébe nyúlt és előhalászta az irónját – Sokkal kevésbé lett volna fájdalmas.”
Mert tudom, hogy te megérdemled. Te tökéletes vagy, velem ellentétben, aki még csak azt sem tudja, hogy honnét jött, s hová tart. Az elmúlt időszak pont olyan volt, mintha egyszerre 5 ajtó tárult volna fel előttem 1000 év után, és egy számláló elkezdett volna visszaszámolni 10 másodperctől, hogy döntsek. Felocsúdni sincs időm, a számláló vészesen kattog és én látom a lelki szemeim előtt, amint talpig feketében állsz előttem. Az irónod vészesen villan meg a kezedben és látom, amint egy újabb eszementül merész ötlet fogalmazódik meg a fejedben. Te annyira más vagy. Vad, fékezhetetlen, ezer meg egy kalandot ígérsz nekem. Te nem tétováznál a helyemben, tudod, hogy mit akarsz, és tenni is fogsz érte. Az én életembe is berobbantál, teljesen letarolva az egészet, és esélyt sem adva rá, hogy legyen erőm éppen csak egy pillanatra is visszagondolni rá. Megragadtad a kezemet és ellenvetést nem tűrve vezetsz egy olyan útra, aminek már a gondolatába is beleremegek. Megérdemelem én ezt? Már a tény, hogy meghaltam, és te visszahoztál is elég nagy jutalom. Kérhetek én még ennél többet? Megtehetem azt a kis távolságot, ami még közénk áll?