„Hangosan kopogtattak, Jace felállt, hogy ajtót nyisson. Biztos volt benne, hogy Isabelle lesz az, aki kölcsön akar kérni valamit, vagy panaszkodni szeretne valamiért. De nem Isabelle volt az. Hanem Clary. Nem úgy öltözött, mint máskor. Mély kivágású, szűk, fekete póló volt rajta, fölötte nyitott, fehér blúzzal, meg egy olyan rövid szoknya, hogy a combja közepéig megmutatta a lába ívét. Vörös haját copfba fonta, fürtjei szorosan tapadtak a halántékához, mintha esne odakint. Amikor meglátta a fiút, elmosolyodott, amitől zöld szemét keretező pilláihoz hasonlóan rézvörös szemöldöke meredek ívben ugrott föl.
– Nem akarsz beengedni ? A fiú végignézett a folyosón. Hála istennek, senki nem járta arra. Megragadta Clary karját, berántotta a szobába, becsukta az ajtót, aztán nekitámaszkodott.
– Mit keresel itt? Valami baj van?
– Minden a legnagyobb rendben. – Clary lerúgta a cipőjét, és leült az ágy szélére. Ahogy hátratámaszkodott a kezére, a szoknyája felcsúszott, és még többet mutatott meg a combjából. Nem mondhatni, hogy ezzel sokat segített volna Jacenek a koncentrálásban.
– Hiányoztál. Anya és Luke már alszanak. Észre sem fogják venni, hogy eljöttem.
– Nem kéne itt lenned. – Inkább csak nyöszörgőt!, mint beszélt. Gyűlölte, hogy éppen ezt kell mondania, de nem volt más választása, és Clary még csak nem is tudta, hogy miért. Jace remélte, hogy soha nem is fogja megtudni.
– Hát, ha azt akarod, hogy elmenjek, már itt sem vagyok. – Clary felállt. Ahogy közelebb lépett a fiúhoz, zölden ragyogott fel a szeme.
– De ha már eljöttem ideig, legalább egy búcsúcsókot adhatnál. Jace megragadta a lányt, közelebb húzta magához, és megcsókolta. Bizonyos dolgokat muszáj megtenni, még akkor is, ha rossz ötletnek tűnnek. Clary akár a lágy selyem simult a fiú karjaiba. Jace a lány hajába túrt, és ujjaival addig bontogatta, amíg a vörös fonatok a vállára nem hullottak éppen Úgy, ahogy ő szerette. Emlékezett rá, hogy legszívesebben már akkor is ezt tette volna, amikor először találkoztak, bár akkor még teljes őrültségnek tűnt az ötlet. Clary mondén volt, ráadásul egy idegen, semmi értelme nem lett volna vágyódni utána. Aztán az üvegházban megtörtént az első csók, és 6 majd beleőrült. Utána lejöttek, és Simon megzavarta őket, ő pedig soha senkit nem ölt volna meg olyan szívesen, mint Simont abban a pillanatban, pedig az eszével tudta, hogy a fiú semmi rosszat nem tett. Az érzéseinek azonban semmi közük nem volt az eszéhez, úgyhogy amikor később azt hitte, hogy Clary Simont választja helyette, belebetegedett a gondolatba, és úgy félt, ahogy soha egyetlen démontól sem. Aztán Valentine azt mondta, hogy testvérek, Jace pedig rádöbbent, hogy vannak sokkal, de sokkal rettenetesebb dolgok is annál, mint ha Clary mást választ helyette – mégpedig a tudat, hogy abban, ahogy szereti őt, van valami végérvényesen elbaltázott; hogy ami a legtisztább és legmakulátlanabb dolognak tűnt az életében, hirtelen menthetetlenül szennyessé vált. Apja mindig azt mondta, hogy amikor az angyalok elbuknak, végtelen kínokon mennek át, mert már látták Isten arcát, és tudják, hogy ez soha többé nem adatik meg nekik. Akkor Jace úgy gondolta, tudja, mit éreznek. Ettől semmivel sem akarta kevésbé a lányt, csak a vágy kínszenvedéssé alakult át. Néha még mindig ennek a gyötrelemnek az árnyéka vetült az emlékeire, amikor Claryt csókolta, és ettől csak még erősebben szorította a lányt. Clary meglepetten nyögött fel, de nem tiltakozott, még akkor sem, amikor a fiú felkapta, és az ágyhoz vitte. Együtt zuhantak végig rajta, összegyűrtek néhány levelet, és Jace félrelökte a dobozt az útból, hogy helyet csináljon kettejüknek. A szíve kalapált a mellkasában. Valójában eddig sosem voltak még ketten egy ágyban így. Volt az az éjszaka Idrisben, de akkor alig értek egymáshoz. Jocelyn gondosan ügyelt rá, hogy egyikük se tölthesse az éjszakát ott, ahol a másik lakott. Jace azt gyanította, nem nagyon kedveli őt, és ezt aligha róhatta lel neki. Kételkedett benne, hogy ha a nő helyében lenne, ő kedvelné saját magát. – Szeretlek – suttogta Clary. Időközben lehúzta Jace ingét, és ujjai hegyével a sebhelyek vonalát követte a hátán, aztán kitapogatta a csillag alakú heget, amelynek a párja ott volt az ő testén: az Angyal Jelét. Az Angyalét, akinek a vére ott folyt mindkettejük ereiben. – Soha nem akarlak elveszíteni. Jace kikötötte a lány blúzának összecsomózott szárait. A másik kezét végigcsúsztatta a matracon, amíg meg nem érintette a vadásztőr hűvös markolatát. Nyilván feldőlt a doboz, és minden az ágyra borult belőle. – Az nem fog megtörténni. Clary ragyogó tekintettel nézett fel rá. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? A fiú ujjai összezáródtak a markolaton. Az ablakon beáramló holdfény végigsiklott a pengén, ahogy a magasba emelte. – Biztos vagyok benne – mondta Jace, és lecsapott a tőrrel. A penge úgy vágott a lány húsába, mintha papírból volna, és Clary szája döbbent O-t formázott, miközben vér itatta át a blúza elejét.” Bukott angyalok városa

Édes istenem, már megint? Ebből a  rémálomból felébredni olyan volt, mint átzuhanni egy üvegtáblán. Akár ha pengeéles szilánkok hasították volna fel a bőrömet és zihálva felültem. Menekülési ösztöntől hajtva legördültem az ágyról, és négykézláb érkeztem a kőpadlóra. A nyitott ablakon beáramló hűvös levegő hátborzongató volt, de legalább az álom utolsó csápjaitól is megszabadított. Lenéztem a kezemre. Nem volt rajta vér. Az ágy merő káosz volt. A lepedő és a takaró kusza labdává gyűrődtek össze attól, ahogy dobáltam magam, de a doboz az apám holmijaival még mindig ott állt az éjjeliszekrényen, ahol hagytam, mielőtt elaludtam volna. Az első néhány alkalommal, amikor rémálmom volt, ébredés után elhánytam magam. Most ügyeltem rá, hogy az elalvás előtti órákban ne egyek, úgyhogy a testem inkább lázas görcsrohamokkal állt rajtam bosszút. Izzadság hűtötte a testemet, pólóm a bőrömhöz tapadt, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon egy nap belepusztulok-e ezekbe az álmokba. Mindent megpróbáltam, hogy megszabaduljak tőlük – altatókat és főzeteket, álomhozó rúnákat és nyugtató meg gyógyító rúnákat. Semmi sem használt. Az álmok méregként lopóztak a fejembe, és képtelen voltam szabadulni tőlük. Még ébren is nehezen tudok Clary szemébe nézni. A lány mindig úgy átlátott rajtam, ahogy senki más, és el sem tudom képzelni, mit szólna, ha tudomást szerezne az álmairól. Hirtelen Valentine-ra gondolok. Valentine-ra, aki megkínozta és bezárta az egyetlen nőt, akit valaha szeretett, és megtanította a engem – vagyis inkább minket – arra, hogy amit szeretnek, azt pusztítsák el örökre. A gondolataim őrülten forogtak, ahogy újra meg újra ugyanazokat a szavakat ismételtem magamban. Amolyan mantra volt ez a számomra, és mint bármelyik mantra esetében, a szavak kezdték elveszteni önálló jelentésüket.
Nem vagyok olyan, mint Valentine.
Nem akarok olyan lenni, mint ő.
Nem leszek olyan, mint ö.
Nem leszek.
Láttam magam előtt Sebastiant – vagyis inkább Jonathant aki a fivérem is volt meg nem is, amint egy ezüstfehér hajfürt mögül bámul rám könyörtelenül csillogó fekete szemével. Aztán láttam a saját késemet, amint Jonathan testébe mélyed, hogy aztán rögtön ki is szabaduljon onnan. Jonathan teste bucskázva gurult le a folyó felé, vére elkeveredett a növényekkel meg a fűvel a töltés petémén.
Nem vagyok olyan, mint Valentine.
Nem bántam, hogy meg kellett ölnie Jonathant. Ha úgy hozná a sors, újra megtenném.
Nem akarok olyan lenni, mint ő.
Nem normális dolog megölnöm valakit aztán semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érezni.
Nem leszek olyan, mint ö.
De az apja azt tanította neki, hogy könyörtelenül ölni erény, és talán senki sem felejtheti el, amit a szülei tanítottak neki. Akármennyire is szeretné elfelejteni.
Nem leszek olyan, mint ö.
Talán senki sem változhat meg igazán.
Nem leszek.
Kerülnöm kell Clary-t és Alec-et is! mindketten jól ismernek, és átlátnak rajtam, tudnák, hogy baj van.