–Thy people shall be my people, and thy God my God.
Where thou diest, will I die, and there will I be buried.
The Angel do so to me, and more also,
If aught but death part thee and me.

Az öröm íze, hogy visszakaptam Claryt, mostanra megsavanyodott a számban. Úgy éreztem, mintha mindenki megbolondult volna körülöttem és én lennék az egyetlen józanul maradt, az egyetlen, aki képtelen elfogadni Alec döntését, és ez dühített. Piszkosul dühös voltam. Azóta nem éreztem ilyen örvénylő, mindent elemésztő tüzet magamban, mióta kiderült, hogy démonvér helyett angyali folyik az ereimben. Bár tisztában voltam vele, hogy ezáltal nem él bennem eredendően semmi gonosz, gyerekkorom óta ebben a hitben éltem és a megszokás nagy úr. Néha még manapság is azon kaptam magam, hogy attól rettegek, mi lesz, ha túlságosan utat engedek az érzéseimnek.
Ezúttal elég közel jutottam a robbanáshoz.
- A parabataiom vagy, a testvérem. A sorsunk egy. Ha maradsz, én is maradok. - közöltem megingathatatlan magabiztossággal. A szemem sarkából láttam, hogy a démon remekül szórakozik rajtunk; ujjaim elfehéredtek a szeráfon, olyan erővel markoltam, de Alec csak szomorúan csóválta a fejét.
- Mit érünk azzal, ha ketten ragadunk itt? Ki vigyáz akkor a többiekre?
Tudtam, hogy igaza van, és ettől csak még dühösebb lettem. Clary kezét éreztem a vállamon, gyengéd érintése máskor megnyugtatott volna, most csak kezdte valóságossá tenni a helyzetet, azt éreztette velem, hogy mindannyian beletörődtek már abba, amibe én képtelen voltam. Nem tehettem. Esküt tettem, hogy sosem fogom.
- Egyetlen napra sem hagylak itt. - léptem hozzá közelebb, Alec pedig újabb lépéssel szűkítette köztünk a távot. A feszültséget tapintani lehetett köztünk.
- Nagyfiú vagyok, Jace, és így döntöttem.
Szorításom a kardon végre enyhülni látszott, ujjaim elernyedtek, kezemből kiesett a fegyver. Magamhoz öleltem a fivéremet, szorosan és kétségbeesetten, még Asmodeus sürgetésére sem engedtem el, kihasználtam minden pillanatot, minden utolsó lehetőséget, minden józan érvet - egyik sem ért azonban semmit.
Alec hátramaradt, mi pedig hazajutottunk.
Épségben.

–I don't know who I am. I look at myself in the mirror and I see Stephen Herondale, but I act like a Lightwood and talk like my father—like Valentine. So I see who I am in your eyes, and I try to be that person, because you have faith in that person and I think faith might be enough to make me what you want.

Olyan erővel találtam el a zsákot, hogy az leszakadt a láncról és átrepült a termen. Szemem aranyos csillogása alábbhagyott az ütést követően, a dühöm azonban fikarcnyit sem enyhült. Hónapok teltek el, és az egyetlen kapocs köztünk a parabatai kötelékünk maradt. Éreztem mindent, a magányát, a fájdalmát, a félelmeit; száraz faként táplálták haragom tüzét, mely napról napra erősebb és koordinálatlanabb lett. Hibáztam a küldetéseken, összevesztem mindenkivel, órákra a gondolataimba temetkeztem és még csak azt sem vettem észre, hogy Clary mindvégig az ajtóból figyelt.
A társasága jól esett, a jelenléte enyhítette az Alec által tépázott űrt a mellkasomban, mégsem volt elég. Tényleg úgy éreztem magam, mintha csak félig lennék jelen és a másik felem lent maradt volna a parabataiommal. Tudtam, hogy ezzel a viselkedéssel nem fogom tudni megmenteni Alecet, mégsem bírtam kezelni az érzelmeimet, képtelen voltam felnőttként, igazi vezetőként helyt állni. Sokszor eszembe jutott, hogy a Klávé rosszul döntött, amikor engem nevezett ki az Intézet élére, de aztán mindig rájöttem, miért került mellém Clary is. Ketten kiegészítjük egymást, ő a víz a tüzemre, az egyetlen mentőöv, ami a felszínen tart még.
Figyeltem, hogyan lép oda hozzám csendben, szótlanul. Hagytam, hogy megfogja a kezem, érintése nyomán lassult szívem vad vágtája, csitult a légzésem és felengedtek befeszült izmaim. Nem szólt semmit és én sem törtem meg a csendet, csak közelebb hajoltam hozzá. A távot végül ő törte meg köztünk, ajka puhán az enyémhez ért, törzsével hozzám simult.
- Simonnak van egy terve. - suttogta, alig hogy elváltunk.
- Muszáj smárolás után rögtön ezt a nevet említened? Ugh.
Elmosolyodott. Itthon voltunk.

–“Don't." Clary raised a warning hand. "I'm not really in the mood right now."
"That's got to be the first time a girl's ever said that to me," Jace mused.

- Hé, várj már! - Szaporítanom kellett a lépteimen, hogy be tudjam érni Alecet, de hát amilyen lomha volt, én meg amilyen elsőrendű, angyalvérrel táplált árnyvadász-szupersztár, igazából meg sem izzadtam a manőverben. Szerencsém volt, mert magától megállt, nem kellett csodás külsőmet kockára tennem azzal, hogy a testemmel fogjam fel dacos lendületét. - Tíz éves korom óta ismersz. Szerinted érdekel bárki más szerelmi élete a sajátomon kívül? - Hetykén széttártam a karom, mire Alec csak a szemét forgatta. Jó, persze, szó szerint lemennék érte a Pokolba, és már töpörtyűként megfogadtuk, hogy Izzy udvarlóit a szomszéd városig fogjuk kergetni (nekünk csak két állóképesség rúnába kerülne), de a legbiztosabb módja annak, hogy megnyugtassam a parabataiomat az volt, ha előadom magam annak a seggfejnek, aminek egyébként is hisz.
- Akkor nem teszel többé megjegyzéseket arra, mit csinálok és miket csináltam a múltban?
A pillantása szinte égetett. Színpadiasan a mellkasom közepére helyeztem a tenyerem.
- Ígérem.
- Sőt, az lenne a legjobb, ha egyikünk se tenne semmilyen megjegyzést egymás kapcsolataira.
- Szóval nem fogsz többet fintorogni, ha kiejtem Clary nevét?
Alec elfintorodott.
- Nem szokt... Nem szoktam fintorogni!
Szívem szerint rámutattam volna a tényre, hogy most is csinálja, de már így is elég idegesnek tűnt, nem akartam tovább feszíteni a húrt nála. Pedig a többiekkel megbeszéltük, hogy hagyunk neki elég időt, míg újra megszokja az itteni hétköznapokat, de hát képtelen voltam nézni, hogyan szenvednek Magnussal egymás körül. Sosem láttam még a fivéremet olyan boldognak, annyira önmagának, mint amilyen a boszorkánymester mellett volt. Kötelességemnek éreztem, hogy erre emlékeztessem.
- Csak hagyjuk egymás szerelmi életét, jó?
Rosszul esett, ahogy kerüli a pillantásom. Már Clary érkezése előtt is szoros volt a kapcsolatunk, nem véletlenül lett a parabataiom, ez igaz, viszont annyi minden történt azóta! Annyi minden, amiből ő semmire sem emlékszik. Valahogy a régi Alec és a mostani közt látszódott a különbség, nem feltétlenül jellemében, sokkal inkább viselkedésében. Úgy éreztem, mintha kizárna, pedig mindent tudtam róla már - olyat is, amit ő még nem. Legalábbis ezt akartam hinni.
- Oké. Jól van. - Barátian vállon veregettem. - De tényleg azzal a szőke bájg... - Pillantása belém fojtotta a szót, védekezőn megemeltem mindkét tenyerem. - Oké. Hagyjuk. Vettem.
Vetett még rám egy szigorú pillantást, majd halkan sóhajtva kikerült és tovább indult. Izzy a semmiből bukkant fel mellettem, a bátyja után nézett, mielőtt besorolt volna mellém.
- Na, hogy ment?
- Rendben lesznek. Ligthwood géneket örökölt, mi meg köztudottan jók vagyunk a szerelemben. Mi baj érhetné?
Gondterhelt pillantást váltottunk.