A bomladozó vakolatú tömbház árnyékában rejtőzve figyelem az óvatlan alakot, mely besétál a csöndes sikátorba. Hajdanán legalább egy rúnára lett volna szükségem egy hasonló fényviszonyok közé szervezett találkozóhoz, most azonban ösztönösen fókuszál szemem Remy-re, mintha született adottságom volna az éjjellátás. Túl felelőtlen. A mobilja kijelzője nyújtja az egyetlen fényforrást, éteri lepellel borítva be sápadt arcát, ahogy próbálja elütni az időt, ami alatt várakozni kényszerül. Vajon rájött, mi is vár rá? Tudta, mikor átvette az aprócska cetlit, hogy miféle találkozásnak néz elébe? Rájött a helyszínből és az időpontból, hogy egy vámpír vár rá? Készült fegyverekkel, szenteltvízzel, ezüst feszülettel? Nem kínzom tovább sem őt, sem magamat, előlépek rejtekemből, s felfedem magam előtte; vonásaimra nem ülnek ki kavargó érzelmeim, gondolataim, szenvtelen arckifejezéssel állok meg előtte viszonylag távol, hogy illata biztosan ne üsse meg az arra oly’ érzékeny orrom. Ismerősen csuklik el hangja, ahogy megpillant; az utóbbi időkben túl sokszor hallottam, láttam könnyeket hullatni, hol családja, hol a szemétláda volt párja miatt, most azonban fogalmam sincs, hogyan kezeljem a helyzetet, nyújtsak vigaszt számára, mikor én magam okoztam bánatát. Nem találom a szavakat, csupán egy kínos fintorra futja, mely inkább szól a saját tehetetlenségemnek, mintsem válasz a látványom által kiváltott reakciójára. Lehetetlen, mégis úgy érzem, megszakad a szívem. Ahogy megindul felém, ösztönösen lépek hátra, tartva a távolságot mindkettőnk érdekében; őt ismerve minden bizonnyal az a terve, hogy átkaroljon, de bármennyire is szeretném viszonozni gesztusát, nem vagyok benne biztos, hogy ép bőrrel megúszná, sajnos több alkalmat is fel tudok idézni, amikor nem sikerült önuralmat tanúsítanom. Szerencsére hamar képes felmérni a helyzetet, s megáll, mielőtt akaratlanul is egy röhejes üldözési jelenetté fajulna kettőnk között. - Bár csak úgy volna… - sóhajtom lemondóan, majd kicsit értetlenkedve döntöm oldalra fejem, ahogy visszakérdezek, mire is akar kilyukadni - Miféle magyarázatot vársz? Hogyan válik valaki vámpírrá? - a gyász elfeledtette vele az alvilágiakról szóló tanok alapjait? Esetleg… - Vagy azt gondolod, önszántamból lettem ilyen? Felelősségre akarsz vonni? – Sosem tettem volna ezt se magammal, se vele, miért hiszi, hogy ártani akartam magunknak? Talán a végérvényesen összetört kapocs és az egymástól távol töltött idő elérte, hogy egyre kevésbé értsem szavait, gondolatait.
A fülemben az autók motorjának folyamatos morajlása zúg, miközben próbálok elkerülni minden felém vetődő idegen vállat és kitüremkedő könyököt. Szeretném összehúzni magam, csak éppen annyival kisebbnek lenni, hogy senki se érjen hozzám, ahogy átvágok az embertengeren a kereszteződés felé. Megszorítom az így is túlságosan gyűrött papírdarabot a farmerkabátom zsebében. Abban sem vagyok biztos, hogy a tinta már nem dörzsölődött le, vagy nem ázott össze az izzadt tenyeremtől annyira, hogy az írás már olvashatatlan legyen. Mintha szükségem lenne rá.
4423 E 116th Street 10:00 óra, ma este
Memorizáltam minden egyes szót, a számok és betűk kissé zilált vonalvezetését, hogy néha egészen ismerősnek tűnik a kanyarításuk. Ez a remény egy halvány árnyalata az oka, hogy neki indultam az éjszakának. A házszám a Dumort Hotel közelébe mutat, így meglehet, hogy éppen egy körültekintően kiépített csapda felé tartok. Ami talán ennél is ijesztőbb, hogy nem igazán bánom, ha tőrbe csaltak, és nem jutok vissza az Intézetbe. Legalábbis élve. Azóta az éjszaka óta a napok szirupos masszaként folynak össze, néha nem emlékszem az előző napra. Minden rutinná vált, a harc, az edzés, egyedül a morzsák maradnak meg – és valószínűleg tartanak még ebben a világban –, amit Joise eltünésének körülményeiről fedezek fel. Azaz, nem sok. Egészen a mai napig, amikor a kezembe nyomták ezt a cédulát. Azóta próbálom visszaszorítani abba a bizonyos fiókba az összes hangot, ami abban akart hinni, hogy talán ő maga írta az üzenetet. A legvalószínűbb, hogy olyan valakivel fogok találkozni, aki információval tud szolgáltatni. Talán egy vámpír, aki akár láthatott is valamit. A háztömb sarkánál lefordulok, a megadott címhez érkezve. Egy lelket sem látni a sötét éjszakában, az egyetlen élőlény egy fekete macska, egy tűzlétrán igyekszik fel az egyik ház erkélyére. A telefonommal babrálok, amíg elő nem tűnik a képernyőn a pontos idő. 9:57. Három perc. Ennyim maradt. A hüvelykujjam észrevétlenül a hangüzenetek ikonja felett várakozik, mire arra kényszerítem magam, hogy visszarejtsem a készüléket a helyére. Mikor fölpillantok, hogy körbe pásztázzam a terepet veszélyt keresve, ahogy tanították. Kiszorul a tüdőmből a levegő. A megszokottnál is sápadtabb bőr, kontrasztot alkotva a lila, sötét karikákkal a szeme alatt. Ugyanazzal a nyúlánk testtel, túl csinos arccal, ismerős sötét számpárral állok szemben. — Josie… — a hangom sírásba bukik át. Hirtelen indulok meg, emelkednek meg a kezeim, hogy a karomba zárjam, és el se engedjem. Azonban esetlenül ejtem le őket magam mellé, mikor rám tör a felismerés. Ha most tényleg itt áll előttem, nem pedig egy pszichotikus tünetet produkál az agyam, ezt nem tehetem meg, még nem. Sosem idéznék elő olyasmit, amivel árthatok neki. Helyette belesüllyesztem a kezem a farmerdzsekim zsebének mélyébe. — Kérlek mondd, hogy nem csak képzelődőm — halk szipogásra futja csupán. — És hogy baromi jó magyarázatod van erre.
Nem tudta, hogy mégis hova tegye az egész helyzetet. Szerette volna felvenni a kapcsolatot a barátnőjével. A lánnyal, akinek az életét gyökerestül megváltoztatta és mindezt csak annak érdekében, hogy a saját teóriáját igazolja. Ha tehetné visszafordítaná az idő kerekét és megmentené, vagy akár önmagát áldozta volna be. Ez lett volna a helyes lépés. Neki kellett volna besétálni az oroszlán barlangjába és, akkor most belülről is megtapasztalhatta volna mindazt, amire oly kíváncsi volt. De most már ezt nem teheti meg sajnálatos módon. Nincs rá lehetősége. Az a férfi a legnagyobb reménysége, akitől jelen pillanatban a legjobban fél. A szíve olyan hevesen dobban a mellkasában, hogy szinte a fülében hallja minden egyes dobbanását, szinte lüktetnek a fülcimpái, ahogyan végigméri a férfit. A szavait alig érti, mindössze csak a szájáról olvasva dolgozza fel az elméje, hogy mégis mit mondhatott. Próbálja feldolgozni, szeretne válaszolni valamit, de a torkán akadnak a szavak, a szája teljesen kiszárad és abban is teljesen biztos, hogy valószínűleg falfehérré változott az ábrázata. Ez ellen aztán végképp semmit nem tehet. Nem akarja követni, hiszen mégis csak egy idegen.. Honnan tudhatna bármit is? Ugyanakkor a sikátorból, ahol mindössze eddig ketten ácsorogtak egy nyilvános kávézóba hívja, szóval talán még biztonságosabb is lenne ott beszélgetni, mint itt. A helyszínen, ahol nem olyan régen a barátnője áldozatául esett vámpíroknak. Mert ő annyira fizikai bizonyítékot akart szerezni a létezésükről. Ostoba, ostoba lány. A most ólomsúlyú lábait egymás után kezdte emelgetni, hogy kövesse a férfit, de épp elég távolságból, hogy szinte ne is hallhassa a lépteit. Szíve továbbra is eszeveszettül dobogott, karjaival önmagát ölelte körbe, ahogyan egyre közelebb ért a kávézóhoz. A kilincset megmarkolva egy mély lélegzetet vett mielőtt még belépett a kellemes kávézóba, majd a benti térben a férfit kezdte el kutatni, majd odalépett hozzá és a legtávolabbi helyzetben, amit csak el tudott foglalni helyet foglalt. - Válaszokat akarok. - Közölte egyszerű tárgyilagos hangnemben. Nem akart követelőzőnek tűnni, de egyértelművé akarta tenni, hogy mégis miért volt hajlandó egyáltalán követni. Szomjazott a válaszokra.
Persze, lehettem volna egyszerű járókelő is, valaki, aki könnyed beszélgetésbe kezd vele az utcán, miközben azt hazudja, csak a lány zsebéből kihullott, rózsaszín kis szalagot szeretné visszaadni, de saját káromon tanultam meg, bizalmat nem lehet hazugságra építeni. Ha viszont sikerül kiharcolni akár csak a legapróbb szikráját is, az töretlenül kitart. - Hű, tényleg sok kérdésed van. – elismerő bólintással zsebre dugom a kezeim, miután úgy dönt, nem fogadja el őket, majd alig észrevehetően hátrálok is egy fél lépést, hogy minél kevésbé sértsem a személyes terét, amire úgy tűnik, most igazán nagy szüksége van. - Szívesen válaszolok rájuk, de nem itt. – a tekintetem könnyedén járatom végig a Dumort homlokzatán táncoló árnyékokon, az utcán elhaladó autókon, és a dolgukra igyekvő emberek sziluettjén, akik eddig maximális érdektelenséget mutattak ugyan az irányukba, legalább annyira az övék, mint a saját érdekünkben, jobbnak láttam nem kockáztatni. – Van szemben egy kávézó, ha szeretnél csatlakozni, a vendégem vagy, ha nem, nem zargatlak tovább. Nem hagyok neki időt semmiféle reakcióra, barátságos mosollyal az arcomon biccentek felé egyet, majd elindulok lefelé az utcán, az úttest másik oldalán magasodó kávéház bejárata felé. A zsebem mélyére száműzött ujjaim nyugtalanul játszadoznak a rózsaszín kis szalaggal, csak akkor hagyják abba, mikor a kilincsre kulcsolva őket, belépek az üzlet ajtaján és végleg eltűnök Eleanor szemei elől. Szeretnék hátra nézni, megbizonyosodni róla, hogy követ – és habár majdnem biztos vagyok benne, hogy a kirakat másik oldaláról már nem látná, mégsem teszem. Nem marad más, csak az a néhány mondatban összefoglalt jellembeli mintára alapozott óvatos tipp, miszerint Lenny túlságosan is kíváncsi természet, aki töretlenül megy a magyarázatok után, és mindenáron kiharcolja magának a válaszokat. Azon kevés alapján, amit tudtam róla, egykor ez tette megbízható és sikeres ügynökké, majd sikeres újságíróvá, és népszerű bloggerré. Nagyon reméltem hát, hogy a megérzéseim nem most hagynak cserben, és a jelleme ezen vonásai legalább annyira kitartóak, mint Ő maga.
A kétségbeesés, a félelem olyan ismerősen cikáznak már ereiben, hogy szinte otthon érzi magát. A félelem, mint egy ismerős régi barát vonja ölelésébe szinte remegő alakját. Talán újra be kellene szereznie valami fegyvert magának. Nem lenne kifejezetten nehéz dolog a számára már csak a rendőri múltja miatt is. Egy élet amelyből anélkül sétált ki, hogy visszanézett volna. Teljesen tönkretette. Olyan útra lépett, ahol már nem ismeri fel önmagát. Ha tükörbe mer nézni, akkor sem lát mást, mint a gyűlölettől eltorzult arcképét, amelyben próbálkozik a saját vonásait felfedezni mégis újra meg újra kudarcba fullad. A férfi felé nyújtja a kezét mégsem fogadja el. Talán hívogató a közelsége, a társasága, de a legveszélyesebb dolgok mindig azok, amelyek az első pillanattól kezdve magukba akarnak szippantani. Nem tudja, hogy ki ez a férfi. Senkit nem ismer igazán, aki a világban elkalauzolhatná. Seth.. Seth... Seth.. Egyetlen név kavarog a fejében, mint valami mentőöv. Ezerszer mondogatta már, mintha attól megjelenhetne a férfi, de mindig csak üresség és teljes néma csend volt a válasz. Elveszett. Ezzel együtt pedig Ő maga is teljesen darabokra hullott. Kérdések halmazában elveszve, zavarodottan figyeli a férfit, hol pedig az épületet, ami egyszerre tűnik rémisztőnek és hívogatónak. Mintha két veszélyforrás közül kellene eldöntenie, hogy melyik a biztonságosabb. Az egyiknél a biztos halál fogadja. Hiszen így vagy úgy halott lesz. Viszont a férfinek a túlságosan is kedves stílusa csak még inkább a paranoiát ébreszti fel benne. Túl jó, hogy igaz legyen. Nem lehet igaz.. - Honnan tudja? Mégis ki maga? Mit tud maga? Követett engem? - Most mindent megadna azért, hogy a fegyverére simulhasson a tenyere, hogy a hűvös fém megnyugvással tölthesse el a vadul kalapáló szívét, amely kiszakadni készül a mellkasából. A szíve és az agya egyszerre kívánja elhagyni a testét és beadva a felmondását világgá szaladni.
Ő hátrál, én mozdulatlanságba burkolózva figyelem, mint ragadozó a prédáját, türelmes nyugalomba merülve, nehogy elijessze. Csakhogy én most nem akarok támadni, még ha nem is a legjobb eszközökhöz folyamodom az ártalmatlanságom bizonyítására. Mosolyom bocsánatkérő gesztusba szelídül az arcomon, ahogy ijedten lép el tőlem. - Ez talán nem a legjobb módja volt a beszélgetéskezdeményezésnek, bocsánat. – hagyom, hogy a balom lassan visszahulljon az oldalam mellé, ujjaim között pedig továbbra is ott tekereg a rózsaszín anyagdarab, jobbom közben átveszi a párja helyét, és most az nyújtózkodik a rémült lány irányába, remélve, hogy elfogadják. – Elnézést, ha megijesztettelek, Noah vagyok. Ha elfogadja a békejobbként felé nyújtott karom, ha nem, nem szándékozom annyiban hagyni az egészet, még ha gyenge próbálkozásnak is tűnik hirtelen. Tudtam, hogy ki Ő, habár sosem találkoztam vele. A neve ott szerepelt a Praetor aktáiban, szorosan a barátjáé mellett, akin viszont a saját emberem mellett olykor én is rajta tartottam a szemem. Az árnyvadászok háborújában porig rombolt szervezetünk messze nem számított már olyan nagy és tekintélyt parancsoló rendszernek, mint egykor, és nem örvendett nagy sikernek egyetlen újításra tett próbálkozásom sem, ám egy dolog nem változott: a segítők. Minden egyes mellettem dolgozó ember önként szakadt ezer felé, ahány helyen, ahány személynek csak tudott, segített, én, mint a vezetőjük sem tehettem hát kevesebbet. Ott volt Audrey, Oswin, és Eleanor lángoló tekintetű barátnője, megannyi problémás farkas és boszorkány közé vegyülve, akik a felügyeletemre voltak bízva, mégsem tudtam nyugodt lelkiismerettel hátat fordítani neki, hiába csak egy zavarodott mondén volt. Együtt nőttem fel hozzá hasonlókkal, látókkal és médiumokkal, testközelből tapasztaltam, mit művelhet az ember lelkével a kétségbeesés, egy percig sem lehetett kérdéses, hogy nem hagyhatom magára. A segíteni vágyás belülről égetett, mintha tanult ösztön lenne, a torkom fojtó kötelességtudat pedig csak akkor hagyott levegőhöz jutni, ha cselekedtem végre. - Tényleg véletlen volt, hozzáértem, és lebomlott. – a szavaim félig hazudnak csupán, arról eszembe sincs felvilágosítani, hogy milyen nagy segítség volt a kis szalagja a megtalálásában, idővel valószínűleg úgyis összerakja a képet egymaga is. A tekintetem az sötét ablaküvegek egyikére téved, amit nemrég még olyan megbabonázva figyelt, a farkasom szemei pedig ösztönszerűen mozgás után kutatnak, még ha tudom is, hogy korán van még ahhoz, hogy a vámpírok látható mozgolódásba kezdjenek. – Tudom, hogy most valószínűleg leírhatatlan mennyiségű kérdés kavarog a fejedben, és eléggé el vagy veszve, de pont ezért kérlek, hogy ne azon aggódj, hogy a barátnőd jól van-e, sokkal inkább azon, hogy te jól vagy-e.
❖ Megjegyzés: lassan tényleg belejövök
Klánvezér
ranggal rendelkezem
Sadie Freya Collins
all the stories are true
Tárgy: Re: Környezõ utcák Csüt. Aug. 30 2018, 12:35
lenny & noah
what am i doing here?
Nem vágyik semmi komolyra. Nem kér hatalmas hirdetőtáblát. Csak egy apró jelet, ami még megmentheti a lelkét a totális megsemmisüléstől. Hogy nem küldte barátnőjét a pokol bugyrai közé. Hogy él.. Vagy inkább elfogadta, hogy most már nem él. Kétségbeesetten ácsorog és figyeli az épületet, amikor közeledő léptek zaja csapja meg a füleit, de még akkor sem tudja elszakítani a tekintetét az épülettől. Mámorozva figyeli, mintha egyetlen egy épület minden kérdését megválaszolhatná. De a teljes némaság... A mozdulatlanság szinte az őrületbe kergeti. Talán mégis mindez képzelet.. Talán álmodik. Beütötte a fejét és eszméletlenül fekszik egy kórházban. Talán mindez csak egy rossz vicc, egy rossz álom. Semmi több. - Huh? - Zavarodottan pillanat a férfira és akaratlanul is tesz pár lépést hátra és szerencséjére kivételesen nem esik el a saját lábában. Nem tudja, hogy ki a férfi mégis a frászt hozza rá. - Ki.. Ki vagy te? Miért szedted akkor le, ha nem akartad.. Honnan tudsz.. Mi? - Zavarodottan teszi fel a kérdéseit, hiszen nem is tudja, hogy ki ő. Vagy miért vette le a masnikat. Vagy honnan tudja, hogy vigyáznak rá. Mégis miről beszél? Még fenn van a nap így vámpír nem lehet.. Ugye nem lehet, hogy valami csudavámpír és mindjárt a torkának esik?
❖ Megjegyzés: rövid
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Környezõ utcák Kedd Aug. 28 2018, 20:37
lenny & noah
i can see your soul, you wear it on your face
Óvatosan érintem meg a halványrózsaszín szalagot, a masni pedig szinte azonnal a tenyerembe bomlik az egyik fiatal ezüstjuhar gyenge ágáról. Puhán simul bele, az aprócska szövetdarab szinte elveszik az ujjaim börtönében, tétován figyelem még egy darabig, mielőtt a zsebembe süllyesztem, hogy a tulajdonosa után induljak. Nem akartam a kelleténél jobban belefolyni ebbe a történetszálba, az utóbbi időben viszont úgy tűnt, számomra már nem opció többé, hogy ne avatkozzam bele valamibe. A problémák, ahelyett, hogy megoldásra leltek volna, csak újabbat generáltak, egyre több gondot és bonyodalmat húztak maguk után, én pedig egyre kevésbé láttam kiutat ebből. Talán nem is volt, talán a Praetor munkaköri leírásában évszázadok óta szerepel, hogy megnyugvást csupán a halál hozhat, én viszont Margo és Audrey minden támogatása ellenére egyre inkább azt éreztem, hogy nem vagyok felkészülve egy ekkora feladatra. És mégis, most olyan ösztönösen lépdeltem a jobbjára ismeretlen lány után, mintha a masni helyén hagytam volna minden kétkedő gondolatom. Elég volt egyetlen pillantást vetni a Dumort előtt szobrozó alakjára, hogy egy pillanatra elhalványuljon az életemben kavargó összes megoldásra váró gond. Látva Őt, ahogy hatalmas őzike szemei reménykedve cikáznak ide-oda a sötétített ablaküvegek között, csak egyre biztosabbá tette, hogy a vállaimra nehezedő összes teher semmiség az Ő poklához képest. Nesztelen lépteim végül mellette kötnek ki, hangtalanul állok meg a jobbján, arcomra pedig automatikusan barátságos mosoly csúszik, olyasfajta bizalmas mosoly, amivel a régi ismerősök köszöntik egymást. - Jól van, ne aggódj érte. Figyelnek rá. – előhúzom a balom, a tenyerem közepén árválkodó kis rózsaszín szalagot pedig a jogos tulajdonosa elé nyújtom, mintha csak fehér zászló lenne, én pedig épp az ártalmatlanságomról óhajtanék tanúbizonyságot tenni. – Nem akartam leszedni, ne haragudj.
❖ Megjegyzés: nem lett a legjobb, de remélem azért ez is
Klánvezér
ranggal rendelkezem
Sadie Freya Collins
all the stories are true
Tárgy: Re: Környezõ utcák Hétf. Aug. 27 2018, 09:39
lenny & noah
what am i doing here?
Kezdte úgy érezni, hogy a kérdések tengerében hamarosan megfullad. Szüksége volt válaszokra, bármire. A barátnőjét akarta látni. Valami életjelet akart. Bármit. Csak valamit kaphasson tőle.. De úgy tűnt semmi nem jön. Kezdett kétségbeesni. Mégsem tudott az éjszaka közepén ugyanoda visszatévedni, hiszen tudta mi lett ott a barátnőjével. Nem akart hasonló sorsra jutni csak azért, hogy találkozzon vele. Valamit azonban tennie kellett. A környező utcákat járta és néhány helyre apró rózsaszín kis masnikat kötött, mintha ezzel neki kívánna üzenni. Habár tudja, hogy bárki megláthatja ezeket és nem biztos, hogy pont a barátnője fogja invitálásnak venni, de valamit muszáj volt tennie, hiszen anélkül olyan tehetetlennek érzi magát, amibe valószínűleg beleőrült volna. Úgy nézte a régi elhagyatottnak tűnő épületet, mintha csak egy arcot keresett volna a sötét üvegekben. De mindez teljesen reménytelen volt, hiszen valószínűleg még az ablak közelébe sem jönnek. Na, meg persze úgy tűnik, hogy az ablakok teljesen el vannak szigetelve, hogy semmilyen fényforrás ne találja meg az útját rajtuk keresztül. De hiszen ez érhető. Hiszen elporladnának a naptól.. Legalábbis nagyon remélte, hogy nem a csillámvámpírokkal van dolga. Teltek-múltak az órák és tudta, hogy el kell innen mennie, mielőtt még bajba keveredne mégsem vette rá a lélek. Még egy kicsit itt akart maradni azon a ponton, ahol utoljára látta a barátnőjét. Ő tette ezt vele. Tönkretette az életét. Csakis az ő hibája. Egy hülye pontot akart beigazolni, amit talán már azelőtt beigazoltak a számára, hogy ez megtörtént. Seth elmagyarázott volna mindent, de ő sosem bukkant fel többé.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Környezõ utcák 
A bomladozó vakolatú tömbház árnyékában rejtőzve figyelem az óvatlan alakot, mely besétál a csöndes sikátorba. Hajdanán legalább egy rúnára lett volna szükségem egy hasonló fényviszonyok közé szervezett találkozóhoz, most azonban ösztönösen fókuszál szemem Remy-re, mintha született adottságom volna az éjjellátás. Túl felelőtlen. 
