A szemem láttára hullik szét, ez engem is kikészít. Minden pillant, amit nélküle töltök el, egy hosszúnak ígérkező nyár előszele, amiben tudom, hogy nem leszek boldog hiába tombol a napsütést, amit egyébként imádok. Ellökni őt magamtól olyan döntés volt, amit soha nem hoztam volna meg, ha a sors nem kegyetlen és ironikus. Szeretnék mellé ülni, végig simítani a vállán, körmeimmel a tarkójára karcolni, a hajába túrni, szavakat súgni a fülére, amiben azt ígérem, hogy minden rendben lesz, nem én vagyok a gonosz mumus az ágy alól, közben mégis én vagyok az.
Olyan ő nekem, mint a legszebb naplemente, hogy egy ígéretes éjszaka ízét lobbantsa az elmémre, a számba idézze. Az a típusú fény, ami nélkül elhervadsz, mint egy fotoszintetizálástól megfosztott növény. Gyökértelen fa vagyok nélküle, aminek nincs otthona, nincs jövője és a semmibe vész a múltja. Hogy hihettem azt, hogy elbírom ezt nélküle? Mikor készültem ilyen baromságra utoljára?
Azonban tudom, hogy aggódik, álmatlan éjszakák húzzák mellém, retteg kettőnk kapcsolatától, hiszen annyira mások vagyunk. Ő olyan gyönyörűen ártatlan, amit én már gyerekkoromban elvesztettem, félezer évvel is több, mint ezelőtt.
Mindig rá vártam, őt kértem minden órában, amikor az óra és perc ugyanazt a számot mutatta, amikor elhaladtam autóval egy híd alatt és fölöttünk robogott át egy vonat, amikor csillag hullott alá az égből a mélybe. Mindig rá vágytam és csak rá vártam. Most megy, hogy itt van, egyszerűen rettegek, hogy tönkreteszem őt és rajtam is olyan sebek keletkeznek, amik soha nem fognak behegedni, mindig marad alatta genny.
Könnyebb lemondani arról önként, amit később fájna elveszíteni.
Átadom a pólóját, már most hiányzik, tudom, hogy hiba volt, meg kellett volna tartanom, hogy belebújjak, akárcsak a bőre lenne, ami legszívesebben lehúznék a testéről, kifordítanám, abban járnék, eggyé válnék vele. Perverz gondolat.
Mellette tanultam meg önmagam lenni, szerettem volna olyan lenni, mint Ő. Ezerszer néztem nyúlánk alakját, finom mozgását és egy idő után irigyeltem tőle a kecsességét, aminek tudatában sincs.
Mellé ülök a kanapén. Szeretném, az ölelembe húzni, feküdjön csak el, én meg simogatom a haját, míg álomba zuhan és vigyázhatok rá.
- Mi? - nem értem. Miről beszél? Az oka annak, hogy nem kérhetek tőle, mert nincs jogom. Csókot kérnék egy utolsót, egy lélegzetvételnyit, egy emléket a múltból a tökéletesből, belőle. Koldusa lennék, aki zenél a utcán, aprópénzért, abból vennék kávét, csakhogy nekem Ő a pezsdítő fekete.
Voltam szegény, voltam senki, akit észre sem vettek, és aki éjszakánként arról álmodozott, hogy egyszer szerelmes lesz, úgy igazán, és akkor tessék, eljön Ő. Pont akkor, amikor már elvesztettem volna a hitem, készültem feladni, beletörődni a sorsomba.
Szeretném elengedni, az útjára bocsátani, de rettegek, hogy tényleg elmegy és őrülten félek, hogy marad.
Édesem! Pillantásom felprédálja. Olyan szinten sajog a szívem, ha nem lennék erősebb, most odakapnék és addig masszíroznám a bőrt felette, míg a szívem a kezembe ugrik, megmutatnám neki, hogy körbe az ő arcképe van vésve és mindig is ott volt, azért eshetett meg, hogy első látásra bele szerettem.
Magad miatt nem szerethetlek, hiszen én egy szörny vagyok, míg te olyan tökéletes.
- Szuper. - hogy marad. Kiszárad a szám, összeugrik a gyomrom, szeretnék szemből az ölébe ülni, arcát a két kezem közé fogni és addig csókolni, míg keménysége alám feszül és dorombolni kezd a vágytól. Mellkasát akarom simogatni, csókolni, fogaimmal karcolni. Forró lesz a leheletem a vágyképektől, muszáj, csak muszáj nagyot sóhajtanom. Lesütöm a szemem, félek minden bele van írva, akár egy nyitott és ezerszer olvasott könyvbe.
Te szakítottál velem...
A vád arcul üt, akár egy méretes pofon, égni kezd a fülem, zsibbadni a nyelőcsövem, benne a gombócok túl nagyok.
Drága, hát semmit nem értesz?
- Nem tehettem mást, Alexander. - könyörög a súgás a számból, csak kicsit értsen meg, csak próbája meg. Mit adhatok én neki, akinek sokkal jobb járna, holott én magam is túl sok vagyok egy életre? Hogyan mondjam el neki, hogy még mindig Jace miatt aggódom, hogy az anyja felkeresett, hogy azzal vádolt tönkre teszem az "immár egyetlen fia" életét. Szabadon kell engednem, ha szeretem, muszáj, mert nem lesz boldog. Most még az, mert azt hiszi velem az lehet, aki. De én a másik oldalon állok. Van ugyan egy egyezményünk, de... lássuk be a béke túl törékeny. Miattam nem lehet majd magasabb posztja a Klávéban, miattam nem fognak megbízni benne. Tudom, annyira tudom, de... hiszen szeretem. Lehetnék neki a minden.
Jól vagyok. Hazudja. Remek. Felsóhajtok megint, annyira szeretném a szavaitól is hallani, hogy szenved, mert lélektelen vagyok, pedig a testbeszéde mindent elmond, ékesebben, mint tehetné azt egy ódával.
Izzy... istenem, de nem érdekel Izzy. Szavai csak a figyelme terelik, arról, hogy szenved, és ezt tudom is jól, mégis fáj, mintha izzó vassal vetnének rám billogot.
Elmosolyodom, ahogy mesél, a végére mégis megmoccan a testem, a kellemes emléktől és annak kellemetlen nyilallásától.
Mennyit nevettünk azon a délutánon, Kína egyik elhagyott negyedében egy tetőn ülve. Lebámultunk a zsibongó utcára, arról beszélgettünk, hogy visszajövünk tavasszal, amikor virágzanak a cseresznyefák, zenét mutatta neki Erik Sumo-tól, még bohóckodtunk is rá. Boldogok voltunk, mellette kamasz gyere lehettem, aki a tetőn táncol a szemerkélő esőben, aztán csókolóztunk, szájában éreztem az ominózus tavaszi tekercs ízét.
- Nem jó helyről rendeltétek. - összepréselem a szám, hogy ne zokogjak fel. Meg fogok őrölni, ez nem lehet kétséges.
Remeg a szám, felé nyúlnék, ha nem lennék gyáva.
Emlékekkel játszik, amiket közösen éltünk meg.. Párizs. Talán a legboldogabb ott voltam, mégis megható, hogy nem feküdtünk le egymással, mert vártuk a tökéletes alkalmat és már nem jön el soha. Bennem pedig tombol a masszív vágy.
Kicsim... Magamhoz akarom ölelni, a testemhez húzni, hajának illatát beszívni és igen... sok mást is.
Szenved. Miattam.
Látod? Ettől akartalak megkímélni, te drága, szép szerelmem.
Később jött volna el, több szépséget hagyva maga után, de eljött volna és féltettem Őt ettől, hogy egyszer nélkülem kéne lennie, vagy nekem nélküle. Lehet egyszerűen gyáva vagyok és magamat féltem csak.
Lehunyt szemeit akarom csókolni, az ajkát, újabb emlékekkel ajándékozni meg holnapra, talán nekem adná magát, talán meg is kaphatnám. Lehet csak azt kéne mondanom; szerelmezni akarok veled!
Rettegek. Nélküle.
Hiányzol! Nem látja rémült tekintetem, mert nem néz fel, pedig könyörgök neki, hogy gyilkoljon le, ne csinálja ezt, csak szeressen. Nem, azt hiszem Ő teszi, én talán még jobban, mint Ő. De elmúlt már Jace?
Csak megrázom a fejem, látom, hogy nincs jól. Nagyon nincs. Miattam. Megint miattam.
Szavai tőrdöfések a szívem helyére, mert ha így tudom bántani ezt az ártatlan kölyköt, akkor nekem nincs szívem. Fáj. Mintha ököllel ütné a mellkasom, mintha kitépne belőlem egy arabot.
Elárultam őt, elhitettem vele, hogy minden lehet tökéletes, üldöztem, hajszoltam, hogy elfogadjon engem és most én tolom el őt.
Nem merek levegőt venni, nem megy, nem fér el bennem, a testem kicsi lesz a belső szerveimre, amik mintha helyet cserélnének egymással. Dadogó szívem kinövi a bordaketrecem, kínlódom.
Édese, drágám, kicsim, szerelmem...
Szédelgek. Rosszul leszek.
Látom, hogy dühbe gurul, és annyira szeretném, ha nem vonna le ebből rossz következtetést, mégpedig, hogy vele van a baj.
felállok, ahogy a cuccaiért indul, hogy utána lépjek, de nem mozdulnak a lábaim.
- Alexander! - mielőtt bármit mondhatnék, talán meg sem hallja, hogy megszólítottam, olyan csenevész a hangom, szavakat zúdít rám, összeomlok a súlyuk alatt.
Hogyne kellenél? Mindennél jobban kellesz, de nem leszel boldog velem, könyörgöm érts meg engem. A céljaid nem érheted el velem, csak akadály lennék és neked ez az egy életed van.
A mellkasom sűrűn süllyed és emelkedik, ahogy próbálok talpon maradni levegővel táplálni a tüdőm.
Édesem, kicsim, szerelmem nem csináld ezt!
Minden vagy semmi? A mindent adnám, magam. Ha kell feldarabolva az összes érzelmem és rizsszemenként szórom eléd,hogy lásd, mennyire senki vagyok.
Ha most erős vagyok, ha végig bírom csinálni, akkor talán vissza adhatom a szabadságát, talán egyikünket sem őről fel a kapcsolat.
- Hogy...? - hogyne akarnám Őt? Mindennél jobban akarom, lebénulok. Összezár a világ felettem, hullámokat vet a levegő, melegem lesz és fázni kezdek.
Egyszerűen eltűnök az időben.
Azelőtt indulok el, hogy becsukódna az ajtó mögötte, éppen hogy kilépek, utána sietek, a balommal, kapok a jobbja után. Visszapördítem a folyóson. Csak a lakásomból szűrődik ki fény.
Hagyom, hogy a saját lendülete pördítse vissza, hogy a válla meghúzódjon, nem tudok erre gondolni, felpréselem a falra. Jobbommal simítok az arcára, mohón csapok le az ajkára a sajátommal. Testem az övének simul, miközben önzőn elveszem a csókot, amire egész este folyamán vágytam. Nem törődöm a mellkasán lévő sebekkel. Még mindig fogva tartom a csuklóját, másik kezem a nyakára szalad, hüvelyk ujjam a füle mögötti puha részt masszírozza. Ha nem ellenkezik, vadul csókolom, nem finomkodom, nem ízlelgetem, elveszek. Nyelvem átsiet a szájába, hogy játszani hívja az övét.
Fulladásig csókolom, saját számban érzem a könnyeim sós ízét.
Roppant férfias a jelenség. Addig csókolom, míg azt érzem, hogy elájulok. Íze, felrobban bennem, ismerős ajka, a hazatéréssel kecsegtet. Mozdulok felé, érzem, hogy keménnyé varázsol a vágy. Riadtan ellépek.
- Értsd meg, könyörgöm. Muszáj így lennie. Nem miattad, de miattam. Kérlek...- ne gyűlölj.
Mielőtt válaszolhatna, elmenekülök, még az előtt csukom rá az ajtót, hogy észhez térhetne. Hátammal neki támaszkodom, eddig bírják a lábaim, úgy omlom össze, mint egy marionett bábú. Biztos vagyok benne, hogy nem jön vissza. Ismerem őt. Jobban, mint kéne.  

Hülye vagyok, ez már nyílt tény. Azt akarom, hogy maradjon, hogy menjen innen, hogy öleljen meg, aztán pedig hagyjon magamra. Pislogok rá, tökéletességére, sötét hajára, melyben ujjaimat vágyom fúrni, simogatni a fejbőrét, ujjaim között játszani vele. Arcának szépsége felidézi milyen volt először megpillantanom, magamba fogadnom a látványát, és rettegek, hogy soha többé nem tehetem, de attól is félek, hogy megkaphatnám.
Vannak percek, amikor azt érzem, hogy kibírom nélküle, könnyedén vállat vonok, és azt mondom, menni fog, nincs baj, könnyű ez, hiszen csak levegőt nem szabad venni, mint nekem egy könnyed halál? Máskor pedig biztosra tudom, hogy nélküle egy hosszabb pillantást sem bírok lehunyt szemmel, nehogy lemaradjak valamiről, ami esetleg Ő lehet.
Akkor is rá gondolok, amikor kávét szerzek Londonból, vagy éppen csak egy kád vizet engedek magamnak. A baj az, hogy ültem vele ebben a kádban, csókoltam a száját, faltam a vállának puha bőrét, nyelvem futott végig a hegeken. Hogy nem láttam, hogy hova vezet ez? Mikor volt az a pillanat, amikor végérvényesen elbuktam, megtanultam mohón szeretni őt? Úgy buktam el, mint egy kisgyerek. Lángoló odaadással szeretem, olyan gyermeki rajongással, amit be kéne tiltani, hogy emberek ne rohanjanak a saját vesztükbe. Mert én megtettem, azóta nincs se éjjelem se nappalom.
Orrom a pólóba temetem, ami már rég nem hordozza az illatát, csupán emlékét lopja a szívembe annak a napnak, amikor itt hagyta, mert én kértem, sőt ragaszkodtam hozzá.
Néha hiszem, hogy szembe kéne menni mindennel, azzal, hogy a szülei nem békélnek meg velünk, hogy az én életemhez képest rövid románcunk lesz, olyan, amit sosem felejt el az ember, amit akkor is a zsigereidben hordasz, ha a sors elsodor tőle, örökre benned ég, mint a napsütés emléke, a fagyos tél után. Keserédesen csobban a szíved ebben a maradandó sérülésben, hiába mosolygsz, mégis sírnod kéne, mert annyira fáj belül.
Olyan ő, mint egy jó könyv, amit ha kiolvasol, semmi más nem köt le, ezért megint leveszed a polcról és újra kéred, hogy szakítson ki a valóságból, most már aprólékosabban olvasod a sorokat, mert tudod mi a vége, de keresed az apró részleteket, hogy aztán, amikor harmadszor olvasod egyhuzamban tudd, hogy mindent értesz, s mégis semmit.
Nyers, primitív és őszinte, amit iránta érzek, az a fajta megszállott szerelem, amit nem tudok lekövetni, nem bírom el, megszakadok benne és általa.
Elengedni őt, túl sokat vesz ki belőlem, a mindent, a légvételt, a sóhajtást. De tudom, hogy muszáj, miatta. Nem magam féltem, hogy végig nézem, ahogy megöregszik, bár az ő „szakmájában” ez ritkaság, tudom, hogy az összes ráncát simogatnám, dédelgetném, vigyáznék rá és pont olyan gyönyörű lenne ősz hajjal, hajlott háttal, mint amilyennek most látom őrült fiatalságában.
Mélyest sóhajtva lépek vissza a nappaliba, hogy aztán képtelen legyek átadni a pólót neki, csak ne vegye fel, ne takarja be magát vele. Tekintetem leszalad sötét mellbimbójára, ismerem az ízét, ahogy a nyelvem alá feszül, fogaim közé csípem… Hogy nem jutottunk el a szexig? Mikor és milyen gonosz ördög fosztott meg tőle minket? Engedelmesen simultam volna a keze alá, bármit megtehetett volna velem, amit csak akar, ha az neki örömet okoz.
Én is sérülékeny vagyok ebben a kapcsolatban, nem csak ő, de ő jobban és most én vagyok az, aki megbántottam. Megszakad a szívem, érte.
Fülemben csengnek a szavai. Hogy hiheti azt, hogy zavar engem? Mikor állt fejre a világ és nekünk miért nem jut egy cseppnyi jó sem? Talán mert hiszem, hogy lehet boldog mással is. Lehet valakije, aki vele együtt öregszik meg.
Gondolkodtam már rajta, hogy ha halandó lehetnék, ha azzá válhatnék, a kedvéért megtenném-e? Lemondanék-e arról, aki én vagyok, a mágiáról, hogy ő legyen az összes mannám? Boldog lennék akkor? Ha mássá válnék?
Kötelezettségből marad, izzik a tekintetéből, mert azt mondtam megfizetheti, hogy összetoldoztam.
Ártatlan, gyönyörű gyermek. Tökéletesnek neveltél, félénknek, visszafogottnak, kitűnő harcosnak. S most itt van velem, félig felöltözve és kész áldozni, hogy lássam, ő megtartja az egyezséget, hogy nem szeret adós lenni. Ki szeret, nemigaz?
Kerüli a tekintetem, jobban fáj, mintha nyíllal a szívembe lőne, az gyors lenne, egy mély lélegzet, pár odavetett szó és vége mindennek, elmúlna.
Megvillanok egy hazug mosolyt. Hiba volt. Azzal tartóztatnom, hogy kérni fogok cserébe azért, mert egykor nekem adott volna mindent magából, mert egy hülye vagyok.
Játszom a pólóval, neki adnám, bújjon csak bele, aztán hagyja itt, had fekszem rá, dörgölöm neki magam, mint egy macska, ha már neki nem tehetem.
Felhörrenek, ahogy megköszöni, hang nem jön ki a torkomon, lehet néma leszek, a cölibátus mellé elfér.
A szíve dobbanásait szinte látom világos bőrén keresztül, és önző leszek, nem adom át a pólót, pedig… nem, akkor sem tudnék gondolkodni.
„Ahogy akarod…”
Naiv, kívánatos férfi. Ha úgy lenne, ahogy én akarom, már a hasadon feküdnél, én a hátad csókolnám, hogy haladjak kőkemény segged felé, összeharapdálnálak. Khm. Torkot köszörülök, elfog a szégyen pedig biztosan nem lát belém.
Ugrál a tekintete, menekülő utat keres. Futna tőlem, a kíntól, amit okozok. Ne aggódj, édes, elmúlik, elmúlok belőled, mint egy ócska, rossz emlék, ahogy te soha nem fogsz belőlem.
Megtanítottál szeretni másokat, eleddig csak önmagam imádtam.
Nem akarom, hogy miattam maradjon, azt szeretném, hogy maradni akarjon, de nem akar.
Akkor hát nem lövöm le a poént, hogy az első éjszaka jogát nekem adhatná. Milyen szánalmas vagyok. Itt áll velem szemben, tekintete kutatja a vészkijáratot, én pedig arról álmodom, hogy végig csókolom, megízlenem az összes lábujját, finom ívű bokáját, izmos vádliját, hogy ne is merjek tovább álmodni.
Keserűen felnevetek.
- Értem. – mit mondjak erre? Hogy jelenleg nem az intézményben van, amit én akarok? Hogy nem lehetne, hogy bemegyünk a hálómba, ő hanyatt fekszik a többit pedig rám bízza? Csak úgy egy az egyben. Ígérem, vigyázok rá, amennyire kell, mert sejtem nem riad el egy kis kellemetlenségtől, szerintem, sőt biztos vagyok benne, hogy az a fajta, aki addig kísérletezik, amíg élvezhetővé teszi. Azért letesztelném. Ezt mégsem kérhetem, főleg, mert a kis drága, nem gondolná végig, én meg perverz lennék csak.
Mellé ülök, nem olyan közel, hogy hozzá érhessek, pedig megőrjít a vágy.
Nagyot nyelek, az ölébe ejtem a pólóját, igazság szerint, amit én kérek, azt nem adhatja meg nekem. Őt kérem. Kérhetnék egy csókot, megadná, kötelezőből, de lehet, nem akarná. Hiszen megbántottam. Az pedig a másik jogos felvetés, hogy miért kínoznám magunkat ezzel? Mégis az ajkára pillantok, meztelen mellkasára, megborzong a hátam.
Kérhetnék egy masszázst, fáj a derekam úgyis, akkor hozzám érne, de beteg és szarul van, meg mellé menjek szakemberhez.
Felém sem néz, zavarba hoztam máris, lehet mégis a fejembe lát? Tudja, hogy arról ábrándozom, hogy a magamévá teszem? Vagy megteheti ő velem, mindegy ki van felül. Csak közben hozzám simuljon.
Nem kérhetem ezt, milyen jogon? Semmilyenen.
Hangja nyögős, menne már, nem gyakorlok rá hatást. Lehet sosem tettem, pótlék voltam, valaki, aki kellett, hogy ne Jace járjon a fejében.
- Igazad van, semmi olyan, amit ne kérhetnék mástól. - illetve szükségem lenne mástól.
- Nem tartozol semmivel. – hátrébb húzódom a kanapén, hogy messzebb legyek tőle. Félek, hogy megveszek a közelében.
- De 5 percet szeretnék kérni az idődből még, ha… nem sietsz. – kimerültség lesz úrrá rajtam, egyszeriben nem akarok többet mégsem mondani. Ülhetne csak mellettem, nem kéne beszélni, de szükségét érzem, magam miatt.
Az egész éjszakát szeretném kérni, és még többet is, a mait, a holnapit az összest, meg aztán még többet.  Belőle mindent.
- Csak nem akarom, hogy …- összeráncolom a szemöldököm, elfullad a hangom. Most kéne abba hagyni, hiszen ő sem akar beszélni róla.
- Én nem tudok haragban lenni veled. Nem tudlak kerülni. Csak érdekelne, hogy vagy? – ez egy marhaság. Egyértelműen nem emiatt van most itt és nem ez az oka annak, hogy marasztalom, egyszerűen csak vele szeretnék lenni. Érinteni akarom a bőrét, a száját marcangolni, a mellkasát csókolni, a kőkemény seggébe kapaszkodni miközben… Nem!
Mély levegőt veszek, beszívom az orromon, felé pillantok. Az érzésekről nem beszélni, olyan, mint levágni a karod és hagyni magad elvérezni.
Szeretném, ha azt mondaná, hogy megvan, hogy lassan túl van rajtam és aztán beledöglenék.  

Megőrülök a közelében, egyszerűen elfelejtek normális lenni. Olyan mélységesen vágyok rá, amit szavakkal nem tudok kifejezni. Az első pillantottól, amikor befogadta a tekintetem és fura bizsergés lassította le légzésem, azóta tudom, hogy Ő az, akire mind ezidáig vártam.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor miért? Miért vagyok ennyire idióta?
Miatta, minden róla szól, hogy neki jobb legyen, hiszen a drága retteg tőle, hogy ő meg fog öregedni én nem. Annyira logikusan néz a jövőbe és nekem nincsenek megfelelő válaszaim. Pedig, feltárhatom rothadó lelkem, abba is az a dallam mesél, ami róla énekel, neki duruzsol.
Csak nézem kezem érte nyúl, de el nem érhetem. Olyan tiszta, olyan ártatlan, annyira nem nekem való, romlott vagyok hozzá, fekély, gennyedző seb, az ártatlanságának küszöbén.
Hogyan vehetném el, amit nekem akar, adni, ha aztán fájdalma adok cserébe?
Miért hagytam el? Mert még az anyjának is merőben igaza van, nem vagyok elég jó neki, én egy alvilági vagyok, akinek az apja egy démon, neki pedig angyalok a felmenői. Ő és én, örökké ellenségek kellene, hogy legyünk, nem pedig buta szerelmesek. Miként állhatnánk a világ elé együtt, örök bélyeget viselve a homlokunk közepén. Éppen elég neki azzal megbirkózni, hogy meleg, hogy nem lesznek Ligthwood utódok, ha csak... nem. Megtenné, és lehet nekem, hagynom kell, hogy megtegye.
Izzik a bőröm a vágytól, hogy megérintsem, érezni akarom a forróságát, a sebek szabdalta puha bőrbe oltott kérges keménységet, a rúnákon akarom táncoltatni az ujjbegyem.
Menj el, Alexander, menj el és ne gyere többé vissza!
Kínoz a kétségbe esés, hogy elmegy, itt hagy. Megint leiszom magam és részegen a nevét sóhajtom, miközben szédül velem a világ, mindenhol őt látom, mindenből őt érzem.
Szavaira gúnyosan felhorkantok.
- Nem vagy ezzel egyedül. - én sem értem, logikusan persze átlátom, azt akár el is mondhatom neki. Értsd meg, kedves, sőt Kedves, hogy ez a te érdekeidet szolgálja. Annyiszor voltam már önző most nem lehetek.
Azonban lehet én jobban félek, mint Ő. Én is sérülékeny vagyok, én is összetörhetek, én is... emberből vagyok. Hogyan bírnám ki, hogy megöregszik és elmúlik mellőlem? Már most nem viselem el, ha vadászni megy, mi van ha... ha egyszer nem jön vissza? A gondolat is suttogóvá válik az elmémbe, olyan szörnyűséges.
Mi lenne, ha kérnék? Ha őt kérném, ha teszem azt az első éjszaka jogát követelném? A szüzességét akarnám? Menthetetlenül belém oltaná magát, mint egy vírust, ami leigáz és elveszejt.
Te kellesz, hogy nem érted?
Mert egy barom vagyok, aki eltolja azt, amire évszázadok óta vágyik. Róla álmodtam már gyerekkoromban is, tudtam, hogy el fog jönni Ő, aki a minden lesz. S most rettegek.
Talán az egész arról szól, hogy el kéne futnom, előle. A boldogság lehet nekem nem is jár.
Érinteni akarom, izmos vállát, szálkásra izmolt karját, szép ívű gerincét, keskeny csípőjét, formás, kerek seggét. Ó mennyit markoltam már és most... kifújom a levegőt, menekülőre fogom, mielőtt valóban azt kérem adja nekem magát. Had legyek az első, esküszöm vigyázok rá, ópárdon, vigyáznék, ha az enyém lenne.
Elfog a pánik, hogy mással éli majd meg és az talán, nem... nem óvja majd meg, hogy durva lesz vele. Gombóc nő a torkomba, lehetne atombomba mindjárt és fel is robbanhatna.
Lekötöm magam a kenőccsel, pedig ki nem szarja le? Mégis hadarom, egyen, igyon, mulatozzon, zuhanyozzon, pedig én is vele tarthatnék, ha... nem lennék marha szégyenlős, pedig nem vagyok, ő hozza ki belőlem. Nem könnyű a tökéletes mellett férfinak maradni.
Kinyúl a tégelyért, elé tartom, felszisszen, már lendülök is felé. Pedig... fura, nagyon fura. Most mi?
- Baj van? Mi? hol? Mi fáj? - pánik ül ki a hangomba, pedig nem kéne szédülnie, s ha jól megnézem nem is teszi, de elhiszem, mert el AKAROM hinni, hogy szüksége lehet rám.
Az oldalához nyúlok, ahova Ő is, karommal megtámasztom.
- Alexander? - mi, mi történik édes?
Úgy kérdez vissza a szőke királyfira, mintha nem is tudná ki az. Jace, kedvesem, tudod, akit szeretsz vagy szerettél... remélem, hogy szeretted csak, ha ugyan. Ha pszichológus lennék, tudhatnám, hogy sosem tetted, jó basszus így is tudom. Az első csókod is az enyém volt, adj nekem mást is. Mindent. Miről nem agyalok, amikor Ő meg ott rosszul van nekem.
- Nem kell? - nyikkanom utána. Ja, hogy elfoglalt, meg minden.
- Ülj le, csak kicsit ülj még le. - talán meg sem hall, kapaszkodom belé, mint fuldokló a gumicsónakba, amit már kirágott egy cápa. Közelebb lép, alá simulok, hogy rám tudjon nehezedni, kár, hogy ettől elfogy a levegőm, hogy tüzet okád a testem, hogy a szívem helyett légkalapács van a mellkasomba. A bordáim kicsik lesznek neki, kitörni látszik.
Illata elnyomja a kenőcs keserédességét, vegytiszta tesztoszteron szökik az orromba, a cimpáim kitágulnak, jó kutya, nem mozog, szaglászik, piros pont. Még egy nyakörv és őrizhetem az ajtaját.
- Nem, nem. Szerintem sem, semmiképen. - játék és én belemegyek, esély kapok, hogy maradjon. Ó van isten.
- Nem szeretném, hogy baj legyen. - de mennyire nem. Nagyon nem. Emlékszem, amikor legelsőnek itt aludt, a kanapén, én meg a hálóban és semmit sem aludtam, csak hallgatóztam, sőt éjszaka kiosontam, hogy megnézzem, ahogy békésen szuszog. Ohgrrr.
- Igen? - szent szar, hogy én mennyire szeretem, amikor a nevem mondja. IS. Meztelen mellkasa nekem simul, legyűröm a vágyat, hogy belé harapjak.
Tekintete az enyémbe olvas, hagyom. Megnyitom a lelkem könyvét, had lássa, hogy összeomlok attól a súlytól, amit az nyom rá, amennyire akarom. Az ölembe húznám, ringatnám. Kicsúszik a kezemből, buta, suta mód engedem, tétován nyúlok utána, ha netán megint megszédülne.
Kiráz a hideg, ahogy végig simít, pedig a ruha miatt nem is érzem túl jól, felnyögök. Arcomra pírt húz az akarás.
Szavai elakadnak,pedig megadnék mindent, hogy kimondja, de az nem Ő lenne.
Igen, én szakítottam, de okkal.
- Alexander...- én sem tudom befejezni én is egy hülye vagyok. Pedig azt mondanám, hogy csináljuk vissza, hogy adjunk esélyt, de én vagyok a seggfej. Én nem adtam nekünk, pedig ő azt vallja dolgozni kell a kapcsolatokért és tényleg.
Olyan közel áll meg, minden légvételemmel őt szívom be, illatát, ízét érzem szétfutni a nyelvemen.
Lebénulok, nem bírom viszonozni az érintését, a szám kiszárad, szuggerálom, hogy csókoljon meg, most, azonnal.
- Te? - oké, az agyam lesüllyed a hasamba, pont nem tudok gondolkodni semmit.
Csak mond ki, csak tedd meg, oldj fel és elveszek mindent, amit nekem adhatsz.
Vadul pillantok a szájára, felhívás csókra. Istenem, igen. Felejtsük el, hogy egy hülye vagyok, hogy kidobtam, hogy gyáva vagyok.
Pillanatok alatt vált fókuszt a tekintetet, szinte látom a kétely függönyét leereszkedni az elméjére.
Ellép, mos én szédülök meg, hirtelen fázni kezdek. Nyitom a szám, hogy szóljak, de csak felköhögni tudok.
Pislogni kezdek, kiszáradt szemgolyóim vibrálnak, eddig nem mertem pislantani sem.
Mi? Mi? Mit sajnál? Mi, mi történik?
Zavart szavaitól összezsugorodik a szívem.
- Nem akarom? - Jézusom, dehogynem akarom. Mindennél jobban. Torkot köszörülök, utána indulok. A térdeim meg reszketnek.
- Várj! - megbillenek felé, ahogy a dohányzó asztalnak ütközik. Törje csak össze magát, én meg megyek és összeszedem.
Hallom, hogy retteg a válaszomtól, hogy nem akarom már, nem tudom kit nyugtat, nekem minden szó jégszilánk a mellkasomba.
Hogyne kellene? Hogyne akarnám? Hogyne szeretném? Mindent akarok, Őt.
Követem, ahogy szedelődzködik és azon agyalok hogy marasztaljam, mit mondjak neki? És ha itt marad, mit csináljak? Ágyba akarom dugni és az asztalon is, de nah, komolyan meg tényleg. Mellé akarok simulni, mint egy plüssmackó, óvni és védeni, míg erős nem lesz.. Nos az meg szerintem soha nem lesz, nem eléggé, szóval örökre ölleni és védeni akarom.
Lassú léptekkel követem, mint egy megszállott fanatikus.
Hallom a szavait, de csak alig, dörömböl a szívem, a torkomban ugrál, a halántékomat akarja szétszaggatni.
- Várj! Csak kicsit várj, had veszek két levegőt. - kezemet is megemelem, hogy lássa tényleg idő kell, csak fél perc, csak pár másodperc.
- Mégis, mégis kérnék és kerítek neked egy pólót, így nem, és amúgy sem, mert mi van ha, és kérnék mégis, csak... és... csak... hogy... - jó, dadogós ovisok lettünk, hát ez fantasztikus.
- Jó, várj, összeszedem magam. - mély levegő, meg még egy és meg egy. Sarkon perdülök, a hálómból nyíló gardrób felé veszem az irányt, adom kell neki egy pólót, vagy nekem kell két perc, hogy az agyam is működésbe lépjen.
Egyszerű fekete pólót akasztok le a vállfáról, még ő hagyta itt, és én most vissza akarom adni? Hülye vagyok én? Igaz kimostam, szóval nincs ő illata. Lehet vissza kéne kérni ha már hordta, milyen szép is lenne. Mégis a kezembe fogom, sejtem, hogy a nappaliban vár, ahol hagytam, de lehet, hogy azóta kastély.
Zavartan igazítom el a hajam, pillantásommal őt keresem, hogy hozzá sétáljak és átadjam a pólót.
- Mi lenne, ha... még nem vennéd fel és persze csak a sebeid miatt. - elhúzom a szám, ujjaim a levegőben babrálnak, hogy oldjam a mérhető hazugságot.
- Szóval maradj még.- lehunyom a szemem, jesszusom, ég a bőr a képemen. A nyelvem előfurakszik, hogy benedvesítem összeaszott ajkaimat.
- Te maradsz még, én pedig kérek. - már nem emlékszem miért cserébe, de az biztos, hogy kérhetek. Leeresztem a kezeim, egyikben a póló, másikban a kenőcs. Tekintetem le sem veszem róla.
Tudom, hogy ő is maradni akar. Érzem. Lüktet a szívem, majd kiesik a számon, a vérem sebes áramlat. A kanapéra mutatok, csak üljön már le, megőrülök.

A közelében lenni olyan mértékig tölt fel, amit büntetni kéne. Imádom nézni, befogadni a látványát, ha más nem akkor csak tekintettel. Pedig érinteném, simulnék neki, engedelmes macskaként a lábaihoz gömbölyödnék, mérhetetlenül szeretném. Ha merném.
Rettegek, hogy el fogom veszíteni, hogy bármi lehetséges. Nem tudom, mi riaszt jobban, hogy Ő halandó vagy, hogy én nem vagyok az? Nagyon sok mindent feláldoznék azért, hogy együtt élhessünk. Ki szeretném ragadni belőle és magamhoz vinni, halandóvá lenni. Együtt öregedni meg… Az álmok netovábbja. Merjünk nagyot álmodni, nem igaz?
Csak pislogok rá, ha nem kér vizet, lehet könyörögni kezdek, hogy bocsásson meg nekem, maradjon itt, maradjon velem, mi értelme nélküle? Nem hiszem, hogy képes vagyok élni úgy, hogy nincs velem, de az elmúlt 700 évben őt vártam, mit vagyok meglepve? Ez már tiszta sor. Alig múlt 21 éves, én pedig meg vagyok veszve tőle, félre értés ne essék, nem csak a külseje, hanem a belőle sugárzó mérhetetlen forró energia köt hozzá. Imádom, hogy gondol rám, hogy társként kezel, nem kérni jött, eleinte igen, aztán pedig adni is. Mindent nekem adott volna, már ismerhetném a testét, ha nem vagyok gyáva elveszni benne.
Mellé ülök, a kezét markolom, érzem, hogy elsüllyed valami mélysötétben, nem tudok segíteni. Megérné az életem hátralevő részét, csak az ember száz évek alatt megtanul ragaszkodni az egyetlen fixhez és az élet. Már megszoktam, hogy létezek, mert nélküle csak lézengtem, mostanában kezdtem el élni.
Szeretném megölelni, magamhoz húzni, addig ringatni, míg kibuggyan belőle minden fájdalom az öccse elvesztésével kapcsolatban. Tudom, hogy bensőséges kapcsolatuk volt, hogy Max a maga kis idegesítő módján a középpont volt, mint legkisebb, akire vigyázni kell. Ha belevesszük, hogy az ominózus napon még én is Alecantéban voltam, talán tehettem volna valamit, ha Jonathan nem… de. Megtette.
A temetésre sem kísérhettem el, az anyja lehet mellé ásott volna egy másik, jelöletlen sírba.
Hagyom felállni, megállom, hogy utána nyúljak, hogy a segítségére siessek, mert tudom, már nem kellek, megoldja egyedül, már egyszerűen csak nem kellek.
Hátratolom magam, utána emelkedem, olyan könnyed mozdulattal, ami meghazudtolja az összes szívtépő fájdalmam.
Én döntöttem így, okkal tettem, túl sok okkal. Annyi minden van a háttérben félek el sem tudnám neki mondani. Nem értené meg. Vagy talán de és akkor belátná, hogy ő és én nem lehetünk együtt. Megszűnne az az elképzelés, hogy ha érte nyúlok, visszakaphatom. Pedig tudom, hogy nem.
Rápillantok meztelen hátára, megmasszírozom az orrnyergem, hogy életet leheljek halott testembe. Mosolyt küldök a szám sarkába, mintha helye lenne ott, de nincs.
- Talán…- hiba volt. Hagyni kellett volna meghalni, már túl lennének mindenen, a lelkem visszakerült volna az örök körforgásba, már talán az új leszületésen gondolkodnék, vagy Abbadon vágya valóra válna és társává szegődnék a dimenziók között, hogy szolgáljam szeszélyes kedélyeit. Egy bukott mindig nagy dolgokra vágyik. Félek kicsit tőle, hogy a szárnyaszegett angyalnak tervei vannak csenevész életemmel, az övéhez képest.
Olyan sebesen kapom fel a fejem a folytatásra, hogy megroppan a nyakam. Nem akar? Mit nem akar? Engem nem akar? Nem lenne meglepő. A lezárástól áramlani kezd megint a vér az ereimben.
- Ahogy szoktál. – hangomban némi gúny bujkál, erősen sejtem, hogy mennyit fog pihenni, amint pólót vehet fel, érheti ruha a bőrét, máris csatába vonul, én pedig aggódhatnék, ha tudnám. Ez is az egyik oka, nem bírnám elviselni, ha elveszteném, beleroppannék, ebben biztos vagyok, már így is teszem némileg.
- Alexander! – felé sétálok, ujjaimmal majdnem érintem a hátát, mielőtt azonban elérném megállítom a mozdulatot, nem bírok el többet, nem megy. Meg fogok őrülni, vagy magamra rántom nem foglalkozva a fájdalmaival és olyat teszek, amit illetlen még gondolni is. Lepislogok a csípőjére, gerincének vonala mentén, le kell hunyjam a szemem, hogy ne érezze meg a belőlem sugárzó vágyat.
- Illetlen dolgot tudnék csak kérni, hidd el, jobb így. –szavaim suttognak a félig sötétben úszó szobában. Ha kérnék, az ő lenne, de nem zavarhatom össze sem őt sem saját magamat. Nem egy csókot kérnék…többet, sokkal többet, mint csók. Őt, szőröstül - bőröstül. Úgy.
Lehet meg kéne tennem, bele kéne kóstolnom és egyszer és mindenkorra ő is eldönthetné hova csapódik vonzódás kérdésben. Valakivel szeretkezni mást, mint simogatni, csókolózni. Igaz éreztem sokszor nekem feszülő érdeklődését. Talán ez nem kérdés.
Most húzom csak vissza a kezem, eddig lazán lépkedtem mögötte, mint egy fanatikus hülyegyerek. Hova lesz az eszem a közelében? Hátra lépek.
Persze, mennie kell. Mit is hittem?
- Persze, nem lesz gond. – torkot köszörülök, még két lépés hátra, arcomra kiül a kifejezéstelenség látszata. Nem agyalom túl. A kenőcshöz sétálok, a kezembe veszem. Hátat fordítok neki, míg sietős léptekkel egy tégelyért indulok, hogy átkanalazzam a tálka tartalmát az ujjammal. A maradékot a kézfejemre kenem.
- Használd még, amíg el nem múlik. Igyál sok folyadékot a láz miatt és nem ártana, ha pótolnád az ásványi sókat, teázz. Akkor zuhanyozz le, ha már csak a bőr felső rétege sérült, addig bírd ki és … valóban nem ártana, ha kicsit pihennél. – elé lépek, tisztes távolságból átnyújtom a lezárt tégelyt. Gondosan ügyelek rá, hogy ne érhessen hozzám a szemkontaktust is kerülöm.
- Felajánlom, hogy visszakísérlek, de tudom, hogy nem fogsz élni a lehetőséggel. – finoman vállat rántok, tudom, hogy így lesz, nem álltatom magam.
- De talán szólhatnál Jace-nek, hogy, mit tudom én. Hogy ne legyél egyedül. – a legjobb, ki másnak is szólna, mint a szép szőkének, akinek még álmában is szerelmet vallott.
Olyan fáradság lesz úrrá rajtam, amiben felismerem a letargia jeleit.

Fókuszpontot keres bennem, én pedig lennék a mindene, de nem tudok. Én is pont annyira meg tudok sérülni, mint Ő, hát nem érti? Szeretnék arról beszélgetni vele, hogy ő mennyire vonzódik csak a férfiakhoz? Van esély rá, hogy a nőkre is tudna úgy nézni? Lehetne az élete normális? Velem lehetne, amennyire ez lehetséges.. Szabad utat adnék neki, de hivatalosan családot nem, gyereket nem adhatok. Nehezített pálya vagyok.
Összeugrál a szívem, ahogy felül, végig tekint magán. Látja vajon annyira szépnek magát, ahogy én? Látja magát az én szememmel? Érzi, hogy mennyire kívánom? Most is teszem, zúg a fejem, remeg az alhasam és ha hozzám érne, ha nekem simulna, ha megérintene, ott! Ahol még sosem tette, na jó, nem mondom, hogy nadrágon keresztül nem történt meg, de az nem ugyanaz.
Hangja elakad, nekem pedig a lélegzetem, ahogy magához tér, kitölti a teret, jelen lesz, nem csak, hogy jelen, de az övé a tér. Illata, íze a számba fut, olyan mérhetetlenül szeretem. Elmondanám, elsúgnám, a szájába sóhajtanám.
Szavaira felszalad a szemöldököm, ajkam sarkába laza mosoly szalad.
- Soha ne köszönd. – egyszerűen nincs mit, bármit amit szeretne, neki mindent. Az életem adnám az övéért cserébe. Lepillantok feketére festett körmeimre, ujjaimban még érzem a bőre érintését. Felé ugranék, hiszen láthatóan megbillen ültében, csak előre moccanok a fotelban, de nem indulok el. Túl makacs és önálló, ha most támasztékot adok, csak haragos lesz.
- Ugyan, ne törődj vele. – tekintetem rá szegezem, egy kecses legyintéssel elintézem a kanapé problémát. Majd lesz másik, nem fog csődbe vinni egy ócska kanapé. Jobban érdekel, hogy Ő hogy van? Fáj még valamije? Mikor akar elmenni? Nélkülem mellékesen. Remélem, hogy soha, hogy reggelig marad, és este visszajön.
Édesem, drágám! Le sem veszem a szemem róla, iszom a látványát, fejemben kacér gondolatok szaladgálnak. Olyanok, amiktől égni kezd a tarkóm.
A fülemben cseng az elhalt vallomás: Jace…szeretlek. Miért, Alexander, miért? Miért nem engem szólítottál? Miért nem szerethetsz engem? Mert egy szörny vagyok, igaz?
- Persze! – olyan sebesen ugrok talpra, hogy majdnem megbillen az egyensúlyom, de már visz is a lendület tovább. Mozgásom egy menekülő macskáé. Nem bírok a közelében lenni és nem tudok elszakadni tőle. Csókolni akarom, ízlelni a nyakát, a torkát harapni, az ajkára simítani az enyémmel.
Szeretem, olyan nagyon. De ő talán mást szeret. Mikor múlik el Jace? Mikor?
A konyhába sietek, itt főztem neki azt a varázslatos vacsorát, meg fogok őrülni nélküle. 700 éve vagyok az aki, és most más leszek. Félek nélküle és rettegek tőle.
Vizet engedek egy pohárba, és visszasietek hozzá, elé lépek, hogy átadjam a poharat. Bőre forrósága ilyen távolságból is megsüt. Megvárom, hogy a pohárét nyúljon, kezem az álla alá siklik, megemel a fejét, hogy a szemébe nézzek. Látni akarom mennyire zavart a tekintete, a gyógyfüvektől elő is fordulhat. Vezetni például nem engedném.
- Nem, nem teljese így. – elnevetem magam, ujjam eleresztik az állát, hátra lépek.
- Sosem tudod elrontani. Mellé a démon tette. – finoman rákacsintok, hogy azt érezze, minden rendben van, holott a szívem éppen ezer felél törik és a lábai elé bomlik milliónyi darabban. Szeretnék valamit mondani, de megelőz a következő kijelentéssel. Kérdés nélkül ülök mellé a kanapéra, kezem szabad kezére siklik.
Még soha nem mondta ki, ott voltam Alicantéban, amikor Sebastian, illetve Jonathan megtette. Megszorítom az ujjait, felé fordulok ültömben, tekintetem elkomolyodik.
- Édes…- kicsúszik a számon nem tehetek róla. – nem a te hibád és köszönöm, hogy nekem mondtad el. – biztos vagyok benne, hogy érti, miről beszélek. Hiába tudtam, az, hogy ő most elmondja, az nagyon sokat jelent. A bizalmába avat én pedig meg sem érdemlem. Hüvelykujjam apróköröket rajzol a kézfejére.
- Ha…. tudod.. - nem jönnek a szavak, úgy szeretném megcsókolni. – bármiben tudok segíteni, akkor. Kérlek ne habozz. – elengedem a kezét, most én köszörülöm meg a torkom. Hátrébb húzódok, hogy felállhasson. Összeszorul a torkom. Annyira szeretném itt tartani, de már nem tehetem meg, már nem járunk, ha ugyan.
Jómagam is feltolom magam a kanapéról, ellépek egyet hátra. Apró mosollyal megrázom a fejem.
- Alexander, megmentetted az életem. – nem fejtem ki, hogy nem tartozik semmivel, mert valóban nem, de ha kérhetek valamit, akkor Őt kérném megint, talán nem is mondana nemet.
Várok, csak remélem, hogy nem indulni készül, csak ne hagyjon itt, vagy de. Menjen el, mert megérintettem a kezét fogtam, zúg a vérem, ennek nem lesz jó vége.
Kívánom, akarom, vágyom rá. Őt kérem, de ha nem lehet teljesen az enyém, akkor inkább nélküle.