A lány az ágyában feküdt. Szőke haja nedvesen tapadt a testéhez, bőrén izzadtság gyöngyözött. Szaporán vette a levegőt, szemhéja meg-megrebbent, ajkai közül panaszos hangok törtek elő. Rémálmai voltak.
Emmát azóta gyötörték rettenetes álmok, hogy kirobban a sötét háború. Sebastianról, sötét árnyvadászokról, a szövetségterméről, halott nephilimekről és a szüleiről álmodott. Újra meg újra az elmélyébe férkőztek az elmúlt időszak borzalmas eseményei, amelyek fenekestül felforgatták az életét.
A emlékképek sorban jöttek; először látta az intézet előcsarnokát, amit elleptek a sötét árnyvadászok, Sebastiant, ahogy arra kényszerítette az intézet vezetőjét, hogy igyon a kelyhéből, és Markot, ahogy azok a sötét árnyvadászok térdre nyomták és lefogták.  
Következőnek a szüleit látta maga előtt. Ahogy az óceán hullámai a partra mosta megkínzott, megcsonkított testüket. Örökre az elméjébe véste azokat a borzalmas jeleket, amelyek az egész testüket beborították.
Majd a szövetségterme következett. Az a rengeteg gyerek, ifjú nephilim és a rájuk rontó sötét árnyvadászok, tündérekkel vegyítve, akiktől szinte senki sem tudta megvédeni őket… Emma is harcolt akkor éjjel. Cortanával pusztította az ellenséget, hogy védje Juliant és a többi Blackthorn gyereket.
A lány álmában is érezte a csontjaiba hatoló félelmet, az ereiben pumpáló adrenalint, szíve dübörgését, ahogy belülről próbálta áttörni bordái tömlöcét, és a veszteség okozta fájdalmat.
Kövér könnycsepp gördült végig az orcáján, nedves csíkot húzva maga után. Emma ritkán sírt, azonban álmaiban mindig elmorzsolt egy-egy könnycseppet, többnyire ez volt az a pont, amikor mindig felébredt.
Most is kipattantak a szemei és olyan gyorsasággal ült fel az ágyán, mintha csak rugóra járt volna. Álmosan dörzsölte meg a szemeit, bár tudta, hogy ő ma éjszaka már nem lesz képes visszaaludni, így hát lerúgta magáról a takarót, talpra kecmergett, és pizsamában, meztelen lábakkal osonni kezdett.
Gyakran csinált ilyet. Amikor az éjszaka közepén megébredt, vagy egyszerűen csak nem tudott aludni, azt tette, ami a leginkább lecsitította háborgó lelkét. Kiment az intézet tetejére, kiült a tető szélére, lábait a levegőbe lógatta és a tájat bámulta. Ha hátra fordította a tekintetét, remekül láthatta a sivatagot, ha pedig oldalra, akkor a hegyek magasodtak elé, amikor pedig egyenesen nézett, remek rálátást kapott a nyílt óceánra. Ez utóbbinak a látványát szerette a legjobban, annak ellenére, hogy minden porcikája irtózott a mély kékségnek még a gondolatától is. A hullámok habjainak látványa és a víztükör ezüstös csillogása megnyugtatták.
Emmát különös békesség szállta meg. Olyan, amiről tudta, hogy nem tarthat sokáig, mégis szívesen időzött benne egyedül egy darabig. Nincs az az óceán, aminek a látványa képes lett volna teljesen elnyomni benne a rémálmok sokaságát, arra csak egyetlen gyógymód létezett; Jules.
A fiút a világon mindennél jobban szerette, olyan erős kötelék volt közöttük, ami gyakorlatilag elválaszthatatlanná tette őket. Emma tudta, hogy Julesra bármikor és mindenben számíthatott, még akkor is, ha csak a rémálmaival kellett megküzdenie. A fiú puszta közelsége elég volt hozzá, hogy minden rossz gondolatot elűzzön, a lánynak pedig pontosan erre volt most szüksége.
Még utoljára magába szívta az éjszaka friss levegőjét és magába itta az óceán látványát, aztán otthagyta a tetőt. Végig osont az intézet folyosóin, egyenesen Jules szobájához. Nem kopogott, csak benyitott és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
A fiú békésen aludt az ágyában, barna, kócos haja szanaszét állt, Emma pedig azon kapta magát, hogy szeretett volna beletúrni, érezni a puhaságát. Az arca békésnek tűnt, őt minden bizonnyal nem gyötörték rémálmok, Emma kezdte sajnálni, hogy szándékában állt megzavarni. Azonban mielőtt megfordulhatott volna, hogy csendben elhagyja a szobát, halk, rekedtes hang szólította meg.
- Emma? – Jules álmos tekintettel nézett rá, amibe azonnal aggodalom költözött, ahogy meglátta Emma elgyötört ábrázatát. – Baj van?
Emma megrázta a fejét, nem akarta felzaklatni a fiút. Végtére is, a rémálmok nem az ő problémái voltak.
- Nincs, aludj csak tovább. Nem akartalak felébreszteni… - hazudta, és tett még egy kísérletet, hogy elhagyja a szobát, Jules határozott hangja azonban megállította.
- Gyere ide.
Hátra nézett a fiúra, aki máris úgy helyezkedett az ágyon, hogy helyet csináljon a lánynak maga mellett, és megveregette a matracot. Emma pedig engedelmesen befeküdt mellé az ágyba.
A fiú megérintette a lány karját, ujjával betűket rajzolva a bőrére. Kiskorukban fejlesztették ki a kommunikáció ezen módját, hogy senki se hallgathassa ki a titkaikat, azóta is rendszeresen beszéltek így egymáshoz.
R-É-M-Á-L-M-O-K-?  
Emma csak egy bólintással felelt, Jules pedig újra rajzolni kezdett a bőrére.
M-E-G-V-É-D-E-L-E-K.
Emma elmosolyodott, a fiú pedig visszamosolygott rá, ez a mosoly pedig megmelengette a lány szívét. Biztos volt benne, hogy a fiú még álmaiban is tartani fogja a szavát.
H-Ő-S-Ö-M.
Írta ezúttal ő a fiú bőrére, majd megfogta és megszorította a kezét. Utoljára összemosolyogtak, majd Emma lehunyta a szemeit és hagyta, hogy beborítsa a sötétség. Ezúttal nem voltak rémálmai.