Puffogva vágok be két pár zoknit egy üres táskába, miközben a szüleim lentről szólítgatnak, hogy siessek már egy kicsit. Igazán nem értem, hogy miért nem tölthetném ezt a hétvégét is az intézetben, ahogyan az már annyiszor előfordult, amikor anyut meg aput szólította a hivatásuk. Tudják, hogy szívesen vagyok velük, de utálom, ha elrángatnak Idrisbe. Nem, mintha nem lenne egy gyönyörű hely, talán szebbet még nem is láttam, de amióta betöltöttem a 12. évemet, a klávé állandóan azzal nyaggatja a szüleimet, hogy milyen jó lenne nekem az Akadémián. A legjobb képzést kaphatnám, hasonló képességű gyerekek közt, bla, bla és bla. Teljesen jó nekem a Blackthornokkal edzeni a los angelesi intézetben. Nem akarok távol lenni az otthonomtól és a legjobb barátomtól, Julian Blackthorntól. Nem vagyok hülye, tudom, hogy csak azért szekálnak, mert hivatalosan nem tartozunk az intézményhez és biztonságos helyen akarják tudni a nephilim utánpótlást. De nem kötelezhetnek rá, hogy Idrisben éljek, ha egyszer az itteni intézményben is edzhetek. Vagyis, remélem, hogy nem, de akárhányszor oda kell mennem, mindig elfog a félelem, hogy rávették a szüleimet valamivel, hogy mégis csak jobb lenne nekem az Akadémián.
- Emma, ne szórakozz, fél óra múlva ott kell lennünk a portál nyitásra. - hallom apu ingerült hangját. Tudom, hogy nem érdemes felbosszantanom őket, mert az Alicantéba vezető portált nem lehet csak úgy bármikor bárkinek megnyitnia, úgyhogy kapkodom magam és kelletlenül ugyan, de hamar elkészülök. Még a kocsiban ülve is duzzogok, ameddig az intézethez nem érünk. Ott még van egy halvány reményem, hogy valamelyik Blackthorn gyerek elénk jön, és újra megpróbálhatok azzal érvelni, hogy nekem sokkal jobb lenne itt maradni. De csak Oscar, a fehér szőrű kandúr cica kullog ki a köszöntésünkre. Anya észreveszi, hogy ide-oda forgatom a tekintetemet, hátha elcsíphetek egy alakot valamelyik félig nyílt ajtó mögött vagy fordulni az egyik sarokról. Sóhajt egyet és vállamra helyezi a kezét.
- Hiába keresed a gyerekeket, mindenki a londoni intézetben van rokonlátogatáson. Ezért nem tudunk itt hagyni téged egyedül a hétvégére. – zavarodottan nézek rá. De még mielőtt feltehetném a legnyilvánvalóbb kérdést, már is választ kapok, mert folytatja. – Próbáltuk elmondani, de miután meghallottad, hogy velünk kell jönnöd, megsértődtél és nem lehetett veled beszélni.
Hát igen, ez jellemző rám. Bár egy kissé még fenntartom a sértődöttséget, valahol mélyen megnyugszom, hogy nem azért visznek a szüleim Idrisbe, hogy ott hagyjanak.
- Én miért nem mehetek Londonba? – kérdezem, hogy mutassam, hogy ennyivel nem intézhetnek el. Úgyhogy megígérik, hogy ha kibírom velük ezt a hétvégét, akkor kaphatok egy mobiltelefont, amiről akkor hívhatom Julest, amikor csak akarom. – Komolyan? – csillan fel a szemem és mintha az elmúlt pár órában mi sem történt volna, felélénkülök és boldogan vetem bele magam a portálba. Nincs értelme két napon át szenvedni, így sokkal hamarabb túl leszek mindenen.

~

A legtöbb velem egykorú gyerek utálja az iskolát, ha tanulnia kell, de én már szinte remegek az örömtől és az izgalomtól, amikor végre visszatérhetek az intézetbe. Pár nappal tovább kellett Idrisben maradnunk, úgyhogy vígaszdíjként a telefon mellé Cortana ígéretét is megkaptam. Illetve az már rég meg volt, hogy enyém lesz egyszer a családi kard, de a szüleim végre úgy döntöttek, hogy elég idős vagyok, hogy elkezdjek vele gyakorolni. Az új telefonom és a családi ereklye birtokában pedig le sem lehetett lőni. Szerintem én még az eddigi életemben sosem voltam ilyen boldog, mint most. Az, hogy újra láthatom a legjobb barátomat pedig csak hab a tortán.
- Így vágnám le egy Dahak démon mind a hat lábát. - mutatok be egy tánc-szerű mozdulatot a kardommal, Julest szórakoztatva, akinek festékfoltos ujjai közt két dobópenge forog arra várva, hogy eldobja őket, miután befejeztem a mutatványom. Mindkettő elég közel találja el a célpontot, így egymásra vigyorgunk.
- Ez mind szép és jó lenne, Emma, ha a Dahak démonok egy helyben állnának miközben te csonkítod őket. -  hangzik oktatónk hangja, ami kissé letörli a mosolyt az arcomról. - Gyere ide Mark, megmutatjuk, hogy kell! Te leszel a démon, ne felejtsd el a védekezést, amit a múltkor tanultunk.
Érzem, hogy mellettem Julian megfeszül, ahogy a bátyját egy démonhoz hasonlította oktatónk. Csak mert Mark félig tündér, és emiatt van benne alvilági vér, még nem kellene úgy kezelni, mint a nephilimek ősellenségét. Én is fintorodom egyet, ahogy elkezdik a bemutatót. A klávé olyan érzéketlen tanítókat tud néha küldeni...
Helyére csúsztattam Cortanát és megfogtam Jules kezét.
- Gyere inkább fejezd be azt a képet, amit rólam kezdtél el festeni a múltkor.- próbálom húzni a teremből kifele. Még a szeretett edzésemet is félbeszakítanám, ha ezzel meggátolhatnám, hogy felhúzza magát. Meglepetésemre a fiú csak megrázza a fejét és megszorítja a kezemet, de nem veszi le a figyelmét a bemutatóról.
Julian bátyja egy ideig hagyja, hogy az oktatónk támadjon, aztán egy ügyes mozdulattal teljesen lefegyverzi, amitől az köpni nyelni nem tud. Érzem, hogy Jules megkönnyebbül kissé és elengedi a kezemet. Addig ugrásra készen várta, hogy megvédhesse a féltestvérét, aki négy évvel idősebb nálunk. Ezért szeretem a Blackthornokat annyira; mindig figyelnek egymásra és kicsit már én is úgy érzem, mintha ők lennének a soha nem volt testvéreim. Nem is kívánhatnék jobb partnereket a gyakorlásra.

~

Nehezemre esik megválni Cortanától, de tudom, hogy a szüleimnek nagyobb szüksége van rá, mint nekem jelenleg. Majd ha én is olyan ügyes és erős leszek, hogy a klávé küldetésekre küldjön, akkor majd megkapom a kardot máskor is.
Amikor belépek a nappaliba, apa rúnákkal és hegekkel borított hátát pillantom meg. Anyu éppen egy gyógyító rúnát rajzol apu jobb lapockájára és üdvözlés után megkér, hogy vegyem le a levest a tűzről, mert túl fognak főni benne a zöldségek. Nem egy meglepő jelenet ez, gyakran láttam már a szüleimet borító hegeket és rég elfogadtam, hogy folyamatos veszélynek vannak kitéve. Nephilimnek lenni egyet jelent beletörődni a várható rövid élettartamba és a kötelezően lankadatlan éberségbe. Most azonban elönt az aggodalom hulláma és még a vacsora előtt elmegyek futni a tengerpartra, ez segít összeszedni a gondolataimat.
Lehet, hogy Alicantéban nem tudtam egy helyben megülni a fenekemen és teljesen véletlenül hallottam pár beszélgetést, amit nem gyerek fülnek szántak. Hiába halt meg Valentine Morgenstern, úgy tűnik, hogy New Yorkban még minding zajlanak az események. Nem értettem pontosan, hogy mi történik, de Jace Herondale nevét többször is hallottam, amire mindig úgy elpirultam, hogy örültem, hogy bombabiztos búvóhelyet találtam magamnak és senki nem látott meg. Az biztos, hogy nem kaptak a szüleim megnyugtató híreket, mert láttam a szemükben csillogó aggodalmat, miután kijöttek a tanácskozásokról és az a különös fény azóta sem hagyta el őket. Futás közben elhatároztam, hogy másnap mindenről beszámolok Juliannek. Ma nem jutott rá idő, Cortana túlságosan is elvonta a figyelmemet.
- Nagyon szeretlek titeket!- ölelem meg anyut és aput, amikor hazaérek. Tudom, hogy fölösleges lenne arra kérnem a szüleimet, hogy vigyázzanak magukra, mert már így is azt teszik. Abba meg nem mennének bele, hogy segítsek nekik démonokat ölni, még nem. Ezért kell nagyon keményen dolgoznom, hogy amikor végre velük mehetek, akkor a hasznukra legyek.