Csodálkozó pillantások. Ezek mind olyan dolgok, amik az életem meghatározó pontjainál értek, és Néma testvérként egyre többször jut ki nekem az ilyesmiből. Habár még csak nemrég érkeztem meg az új posztomra, ami igazából elég messze található Angliától, máris rengeteg dolgot találtam, ami folyamatosan az otthonomra emlékeztet. Tudom, nem Londonban születtem, de ettől még tarthatom azt a helyet a szülőhazámnak, nem? Hiszen minden odaköt, az emlékeim, amiket az Intézet zárt ajtói mögött szereztem, a fegyverek suhogása, miközben bajtársaimmal harcoltam, a finom vacsora, amit együtt költöttünk el, Agatha a jóságos szakácsnő, aki sajnálatos módon meghalt… Charlotte, Henry, talán még Jessamine is minden gonoszsága ellenére hiányzik nekem. De az a két ember… Will és Tessa. Akiknek a hiánya nem ér fel semmivel se, akik egyszerre feketítik be a mindennapjaimat és teszik színessé. Az a kelekótya, de ugyanakkor csodálatos ember, akit mindenki hihetetlenül lenézett és holdkórosnak tartott. A barátom, testvérem, parabataiom. Mi van veled Will? Kényelmes a felhőágyad, ugye? Onnan figyelsz most rumot szürcsölgetve, és biztosan azt gondolod, hogy nem vagyok normális amiért én is csatlakoztam a „sötét oldalhoz”, de mit tehettem volna? Most csóválod a fejed mi? Ahj Will, komolyan annyira hiányzol…
Annak ellenére, hogy ritkán hagytam el a Néma várost, gondolatban folyamatosan London utcáin jártam. Sokan kérdezik azt, hogy mi lehet a Néma testvérek fejében, és erre én már könnyedén tudok válaszolni. Emlékek. El nem feledhető, csodálatos emlékek a családunkról, szeretteinkről, szerelmünkről, vagy éppen ezek hiánya. Nekem legalábbis mindig ez jár a fejemben. Nem telik el úgy egyetlen árva nap se, hogy ne jutna eszembe valaki, valaki a régiek közül, akik már nem élnek. Érdekes dolog belegondolni, hogy végül csak én maradtam, egyes egyedül, mint a kisujjam. Hogy Tessával mi van… Azt nem tudom. Bizonyára nem érezheti valami jól magát, amiért végignézte a férje megöregedését, halálát, majd ugyanez történt a gyerekeivel is. Elítélném azért, amiért elkeveredett mellőlem? Nem mondanám. Mégis mit tudna kezdeni Zakariás testvérrel? Szerintem semmit. Én jelenleg nem tehetek annál többet érte, hogy a szívemben őrzöm az emlékét és bízom benne, hogy ő sem feledett el bennem. De miért is gondolok én minderre? Most dolgom lenne éppen, hiszen az Intézet felé tartottam, hogy kisegíthessem az ottani árnyvadászokat. Elsuhan mellettem egy lány, aki noha nem lát, én mégis észrevettem benne valamit. Egy pillanatra lelassult körülöttem a levegő, az egész világ elhomályosodott, nem láttam senkit, csak Őt. Egy fiatal lányt, aki alig 18 éves lehet, vörös hajú, fehér bőrrel, apró szeplőkkel, és világítóan zöld, macskás szemekkel. Hogy hasonlíthat ennyire valakire, amikor teljesen különbözik tőle? Hiszen az én Tessám magas volt, szürkés szemekkel, finom vonásokkal, hófehér bőrrel és gesztenyeszín hajjal. És mégis, az az arckifejezés, az a pillantás ahogy a világba tekint… Talán az tehette a dolgot? Talán attól kezdett el hirtelen a kis rakoncátlan hajfürtje színt váltani a szemem előtt? Mintha hirtelen kezdtek volna megváltozni a színek, a szeme világosodott, a haja sötétedett, mintha csak az elsőként említett testrészből szívta volna el az energiát a lány… És a következő pillanatban már a 17 éves Tessa állt előttem. Megtorpantam, nem tudtam tovább menni. Mi van veled Zakariás? Szándékosan nem szólítottam magam a születési nevemen, mert ahhoz nem volt elég bátorságom most. Milyen ironikus! Annak idején nem érdekelt ha egy harcban meghalok, mindig belevetettem magam a küzdelmekbe, még betegen is, erre most itt áll előttem egy lány, aki csak egy vízió, hiszen teljességgel lehetetlen, hogy ő legyen Tessa. Az előbb még más volt. Nyugodj meg Zakariás testvér, nem történt semmi olyan, amit ne tudnál feldolgozni. Csak lassan hunyd le a szemed, és majd meglátod, hogy ez nem Ő, ha legközelebb kinyitod, akkor már a lány sem lesz itt. Se a gesztenyeszínű, se a vörös. Ezért így cselekedtem, de úgy néz ki, hogy nem vált be a dolog. Ugyanis ott állt előttem az először megpillantott hölgy, és olyan volt, mintha egyenesen rám nézne… Viszont biztos vagyok benne, hogy nem látott. Az lehetetlen, ugyanis, nem hallatott sikolyokat, egyszerűen csak összevont szemöldökkel nézett rám, mintha próbálná megfejteni azt, hogy vajon tényleg van-e valami azon a ponton, ahol éppen állok. A szemében csillogó fény, ambíció, és küzdeni akarás viszont még mindig ott volt, és nem akart eltűnni. Hogy hasonlíthat ennyire egy egyszerű, mondén lány Hozzá, aki még csak nem is birtokolja a Látást? Lehetséges az ilyesmi? Inkább megráztam a fejem, és elindultam az Intézet felé, közben agyban nyelvi játékokkal szórakoztam, vagy kínaiul gondolkodtam, hogy eltereljem, a gondolataimat. Az, hogy találkozhatok William Herondale hasonmásával, egyáltalán nem segített a dolgon. Tisztában vagyok vele, hogy az a fiú annyira hasonlít Willre akár én – az tök mindegy, hogy a mostani vagy a régi külsőmet vesszük – de a jelleme mégis… Talán… Talán benne születtél újjá, barátom?