Testvérek vagyunk. Akárki, akármit mondd, mi akkor is össze fogunk tartozni. Egy család mindig összetart, ezt anya tanította meg nekem. Soha nem számította, hogy mindössze 8 éves voltam, amikor veletek egyáltalán megismerkedtem, én már akkor is éreztem: az a vörös hajú kislány mindennél fontosabb lesz számomra. Még ha csak ritkán is játszhattunk együtt, hiszen engem nem szívesen vittek Elizabeth házának közelébe. Féltek, hogy bármi gyanút kelthet majd a jövőben, ha túl sokat látnak az ő köreiben. Viszont hála az égnek, mi sohasem hasonlítottunk. Sem személyiségre, sem pedig külsőre, így fel sem merült a rokonság gyanúja. Te mindössze a vörös hajkoronáddal lógtál ki, míg én hófehér voltam, mint a fal, valamint már gyerekként is erős volt az arccsontozatom. A kiskori alacsony súly végül is beesett arcként társult hozzám, még ezzel is kilógva a tömegből, pont, mint a magasságommal. Világéletemben nagyobb voltam, mint a többi gyerek, a mai napig az elsők között állhatnék, ha lenne még tornasor. Akkoriban ez viszont még feltűnőbb volt. Mindig az apámat emlegették, hogy akár a kiköpött mása lehetnék. Én viszont, ahogy megismertem az igazi anyámat, tudtam, hogy ő az, akitől a legfontosabb dolgokat. örököltem. Lojalitás, segítőkészség, tettrekészség, mind-mind fontos erények, amiket sokszor hallottam elhangozni apámtól, és Isabelle-től is, mégis csak az anyám volt képes megtanítani, hogy milyen irányokba érdemes művelni. Mindössze utólag tudtam meg, hogy az a vörös hajú kislány, akivel volt szerencsém mindössze kétszer-háromszor játszani, a húgom volt. Anyámtól, miután azt hittem, hogy elveszítettem, megtanultam, milyen is igazából szeretni. 10 évesen, azt gondolva, hogy elveszítettem az anyámat, akit éppen csak egy éve megismertem, hatalmas zűrzavart okozott a helyzet. Ő viszont segített mindent rendezni, visszatért hozzám, hogy megtaníthassa nekem, hogy csakis a család számít, hiszen csak ők vannak ott a legelején, és a legvégén. Ott, akkor megértettem, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint a Klávé, vagy az ő akaratuk. Apáméknak természetesen sohasem mondtam ezt. Tudom, hogy ők túlságosan is begyöpösödöttek ehhez. Előttük mindössze egy lusta, motiválatlan árnyvadászként élem a mindennapjaimat, míg a hátuk mögött, anyám segítségével tettem meg mindent annak érdekében, hogy Winnie-t ismét anya, és magam mellett tudhassam.

Ez természetesen nem volt gyerekjáték. Ugyan anya tudta, hogy Valentine-nál kell keresnem, de több segítséget nem tudott adni, mint egy nevet és egy címet. A háttérmunka pedig itt vette kezdetét. Soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz majd. Azt hiszem a sötét háborúig rá sem jöttem, hogy mennyire is ment ez szembe a saját személyiségemmel és értékrendemmel. Akkor viszont megtört bennem valami. Amikor a Jennettel közösen rajzolt parabatai rúnánk eltűnt, éreztem igazán a fájdalmat, a sokkot. Még a mai napig nem tettem túl magam azon az estén. Ahányszor felkeresem Winnie-t, ahányszor visszatérek anyám oldalára, mindig Jennett arca ugrik be. Őt akkor egyedül hagytam, és képtelen voltam akár csak egy szép utolsó szóval egy szebb emléket megőrizni róla. Velük viszont ezt nem akarom átélni. Winnie és anya mindennél fontosabbak a számomra. Ugyan még napokig, talán hetekig képes leszek rá, hogy rejtőzködjek, de Winnie legutóbbi helyzete... A háború vége, hogy Sebastian Idrisbe került és a húgom lett az új vezér! Eszement, mintha nem állt volna eddig is a feje tetejére már az egész. Miért neki kell lennie? Miért kellett egymásba szeretniük? Annyi, meg annyi kérdés tolult a fejembe, és a mai napig ökölbe szorul a kezem, amint Sebastianról hallok pletykákat. Legszívesebben eltörölném a föld felszínéről, de Winnie nem engedné. Nem akarná, hogy bármi baja essen. Én se akarnám, hogy az áldozata felesleges legyen. Nem tehetek mást, mint elfogadom a döntését, akármekkora baromságnak is tartom. Mert a család szent... Magam előtt ismételgetem, amint a Ravenguard kúria falai között visszhangoznak betétes bakancsom ormótlan dübörgései. Mint a horror filmekben a zene, ami vészjóslóan hívogatja a főgonoszt. Én vajon képes lennék gonosszá válni? Meg tudnám állni a helyemet Winnie mellett? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel fekszem minden este. A végsőkig viszont nem halogathatom, lassacskán döntenem kell. Még azelőtt, hogy a Klávé ismét megerősödhetne. Még addig, amíg apám és Isabelle óvó tekintete alól könnyedén kisurranhatok. A következő lehetőséget a kinevezésre már nem hagynák, hogy elengedjem. Jennett eltűnése óta, a hatalmas veszteségek után, mint a keselyűk a döghúsra, úgy kapnának egy magasabb pozícióért. Én viszont nem akarom ezt. Ez nem az én világom, ez a rendszer nem nekem való, egy ilyen mese nem nekem íródott...