Tell me would you kill to save a life?

A pillanat, amikor minden egyes darabka a helyére kerül. A kirakós tökéletessé válik és egyenes utat biztosít számunkra a helyes irányba. Megmutatja, hogy merre tovább és miként. Azonban semmi nem fogható ahhoz, amikor ott vagyunk a célvonalban és készen állunk arra, hogy megtegyük, amit meg kell. A tenyerem izzadni kezdett a szívem sebesen lüktetett. Mégis tudtam, hogy cselekednem kell. Egyfajta belső késztetés sugallta, hogy muszáj megtennem. Egyik láb a másik után. Kiszálltam az autóból és egy utolsó pillantást vetettem a házra, mielőtt megszakadt annak tökéletes békéje. Szinte annyira békés volt minden. Egyetlen egy sikoly sem színezte be a teret. Az ember itt egy békés családot tudna elképzelni. Valakit, akik néha küszködnek a számlák befizetésével, de boldogok. Mégis azt senki nem mondaná meg elsőre, hogy az otthon, ami biztonságot kellene nyújtania a gyökereiben a poklot tükrözi.
Elindultam a ház felé közben a szememmel végig a környéket kémleltem, mintha arra várnék, hogy valaki egy lefedetlen szögemből váratlanul megtámadjon. Erre azonban elég csekély volt az esély, hiszen egy igen csak nyílt terepen vagyunk, ahol ha nem is nézek hátra rég meghallanám, ha valaki közeledne. Azonban itt nem a veszély volt az, ami felém közeledett. Én sétáltam egyenesen a veszély irányába. Félelemtől duzzadó kétségbeesett nyöszörgések áradnak az asszony torkából a ruháját vér borítja. A férje egyszerűen kilöki az ajtón, mint egy zsák szemetet. Az ösztöneim, hogy megóvjam és segítsek rajta eluralkodnak rajtam azonban egyfajta pánik is felbukkan ezzel együtt, mintha előre tudnám, hogy nem menthetem meg. Közelebb érve a kezeim az Ő vérében fürdenek meg, ahogyan segíteni próbálok, de az igazság az, hogy nem tehetek semmit. Mély és precíz vágás terül el a nyakán a ruhája és a körülötte növekvő tócsa is egyre inkább arról biztosít, hogy a halál szinte ott lebeg körülöttünk. Nem mozdul többé. Nincs kétségbeesett kapálózás, keserves próbálkozás a levegővételre semmi. Üres szempár, amelybe a fájdalom örökre belemarta magát.
Tudom jól, hogy nem időzhetek túlságosan sokáig. Feltámaszkodom, majd mindkét kezemmel rámarkolok a fegyveremre és határozottan tartom magam elé úgy rúgom be az ajtót. Bármennyire is tartom magabiztosan a fegyverem minden egyes porcikámat kezdi felemészteni a pánik. Tudom jól, hogy pontosan ezért kerültem kispadra. Ezért tanítok és nem teszem, amit igazán szeretnénk. Mert nem nekem való. Túlságosan mély örvényekbe taszít. Az pedig, hogy most a kezemben van újra a fegyverem, amellyel könnyedén eldönthetem, hogy ki él s ki hal. Megrémiszt. Talán azonban amitől igazán rettegek, hogy ki leszek azután, hogy meghúztam a ravaszt.
A konyhába érkeztem és pillantottam meg, ahogyan egy vadászkés szorul a fiatal Abigail torka köré. Ott volt a lehetőség. Lőhettem volna. De nem tettem és a kés felszakította a lány torkát, de nem engedhettem arra a sorsra, amit az anyja élt át. Egy lövés dördült. Hobbs meghátrált, de újra támadt. Ezután két újabb lövés. Elegendő lett volna, hogy leterítsem a férfit a lábáról, hogy ne árthasson a lányának. De mindez a hatalom, ami a kezeim közé került a gyűlölet, a harag felemésztett. Még két lövés. Utána pedig még négy. Összesen kilenc lövés. Ez nem arról szólt, hogy megvédjem a lányt. Sokkal inkább kivégzés volt.