Mindig is szerettem a különböző rejtvényeket. Egész gyerekkoromban megszállottan olvastam könyveket gyilkosságokról, különböző nyomozásokról. Az egyik nagy kedvencem Agatha Christie által teremtett Poirot volt. Lényűgöző volt a számomra, hogy mennyi apróságot képes volt összekötni. A legapróbb részleteket is szinte már természetességgel raktározta el magában, majd mikor eljött a megfelelő pillanat azokat felhasználva igyekezett megoldani minden egyes rejtélyt. Szerettem volna hozzá hasonló lenni, ha egyszer felnövök. Azonban az, hogy egyszer majd felnőtt férfi leszek - jelen helyzetben meg fiatal felnőttnek mondanám magam, vagy esetleg túlérett gyereknek - számomra már teljesen elérhetetlenné vált. Vámpír lettem. Nem hittem a természetfelettiben, de valahogy mindig is nyitott voltam a gondolatra. A multiuniverzumban például mindig is hittem, hiszen ahogy egy élet képes szerteágazni kizárt, hogy nincsenek olyan párhuzamos világok, ahol egy-egy döntés során ne hoznánk meg másik döntést.
Jelen helyzetemben nem vagyok biztos túlságosan sok mindenben, de egy dologban biztos hiszek. Van még egy világ, valahol a messzi univerzumban, ahol most még továbbra is emberként élem a hétköznapjaimat. Ahol nem rántottam ki a saját lábam alól a talajt.
De valószínűleg már feltetted a kérdést, hogy mégis miként is kerültem ebbe a helyzetbe. Akkor hadd foglaljam neked össze a lehető legrövidebb módon, hogy ne raboljam sokáig az idődet. Egyszerűnek nem nevezhető családban nőttem fel. Az apám egy tipikus bűnöző volt, amitől próbáltam magam elszigetelni. Nem hiszem, hogy különösebben az ő hibája lett volna, hogy ezt az életutat választotta sokkal inkább az apai befolyás lehetett benne, mintsem a saját akarat. Az évek múltával kialakult már egy szokás, egy új ember teremtetett és ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni. Talán már ő maga sem tudta, hogy ki is ő igazán.
Az édesanyám, amit egykoron vonzónak talált apámban azt később mindennél jobban megvetette. Egyszerűen rá sem tudott már nézni. Bennem pedig valamilyen módon - talán mert eléggé hasonlítok az apámra - őt látta és ezért nem volt hajlandó a szárnyai alá véve védelmezni, mint a húgomat. Ki akarta irtani a rosszat a családunkból. Minket, a férfiakat. Akárhogy is nézzük egy olyan dologért száműzött a saját anyám, amiről én nem is tehettem. Talán nyolc-kilenc lehettem már nem igazán emlékszem. Mikor elköltöztünk a világ másik végére, apám régi kapcsolatainak köszönhetően akkor a saját világomat akartam kialakítani. Mondhatni én voltam az állandó különc. Könnyedén belebújtam ebbe a szerepbe, hiszen nem vágytam különösebben mások társaságára. Lehetséges, hogy az anyám elutasítása volt az, ami mély sebet ejtett a lelkemen ahhoz, hogy egyszerűen ne akarjak többé közel engedni senkit sem magamhoz, hogy aztán azt mondhassa köszönöm többet nem kérek belőled, elég volt ennyi.
Az emberek rendkívül furcsák. Mindegyiknek megvan a maga szokása, a maga stílusa. Mégis van, hogy sokszor egyetlen egy apróság miatt képesek olyan szintű változást mutatni, amelyet senki nem gondolt volna. S bármennyire is szeretnénk mindezt helyrehozni nem tudjuk. Valami a gyökereiben megváltozott és úgy tűnik a megoldást egyedül nem leszünk képesek megtalálni, hiszen ha a másik fél nem akarja, ha egyre inkább hagyja beivódni a változást - amelyet talán egy tudatunkon kívüli cselekmény okozott - akkor az ügy elveszett és soha vissza nem szerezhetővé válik. Mégis ezekből az idő múltával egyre könnyebb felépülni. Már nem vesszük magunkra. Hiszen mi mindent megpróbáltunk. S mégsem volt elég. De, ha a saját magunk által nyújtott legtöbb nem elegendő, akkor voltunk valaha is elegek a másik szemében?
Megannyi megválaszolatlan kérdés övezte az életemet, amelyeket nem tudtam megválaszolni mélyen az elmémbe rejtettem, hogy ne kísérthessenek tovább. De egy napon az egyetlen hozzám közelálló személy eltűnt. Egyenesen felszívódott. Az apja azt mondta, hogy valószínűleg elszökött, mert mindent megvont tőle, miután közölte, hogy nem akar a saját családjának ügyeibe belefolyni. Lehet, hogy mindenki sejtette, de én pontosan tudtam, hogy az apja milyen kétes ember.
Mégis volt, amire senki nem számított. Megtalálták a holtestét egy leégett épületben, ahol néhány drogos valószínűleg találkozott és belőtték magukat egyikük pedig véletlenül felgyújthatta az épületet. Ugye milyen hihetetlen? Én is pontosan ezt gondoltam és ezért sem hittem el egy szavát sem sem a családnak, sem a sajtónak, sem pedig a rendőröknek. Ismerős azaz érzés, amikor szinte tudod, hogy a másik még mindig életben van? Mintha valaki ténylegesen a másik feled lenne és tudod jól, hogy még mindig életben van? Hát pontosan ez az érzés hajtott engem afelé, hogy nyomozásba kezdjek, ami pontosan abban a helyzetben hagyott engem amilyenben vagyok.
Először csak álmodtam róla. De aztán már egyre inkább valósággá kezdett válni. Egészen a szúró fájdalomig a nyakamban. Éreztem a vérét a számban, a földet a körmöm alatt. Minden annyira gyorsan történt. Egyszerre volt homályos és felejthetetlen. Most pedig egy vámpírklánhoz tartozom. A családom valószínűleg nem hiányol. A barátnőm pedig velem van. Az oldalamon. Mégis úgy érzem, mintha megfosztottak volna valamitől, valakitől. Egyetlen egy ember van, aki még rájöhet, hogy mi történt velem.