Nem lenne szerencsés most kint lennem. Sokáig nem is merészkedtem a háznak nem nevezhető porfészektől el, hisz az első pár napban próbáltam megszökni és mondanom sem kell, hogy mennyire sikertelenek voltak a próbálkozásaim. Na meg, még jobban magamra haragítottam a néma testvéreket és a vasnővéreket is. Az eddig itt töltött időm nagy részét most már szerényen élem, megpróbálva a napokat megúszni kisebb karcolásokkal. Szerencsémre a bal szememen már halványodik az a nagy monokli, amit az utóbbi egy hétben szereztem. Furcsa, de egyáltalán nem szenvedek jobban, mint mikor az apám karmai között voltam. Ez sem túl egyszerű, de elviselem a fájdalmakat.
Egy valami közös ebben a városban a többivel: Van éjszaka és nappal is. Többnyire az éjszakákat kedvelem, mert ilyenkor tudom, hogy Elowen épp álomra hajtja a fejét és nem érheti baj. Na meg, ilyenkor könnyebb elbújnom és kevesebb vadbarom lép ki az utcára. Különösebben nem riaszt vissza semmi sem, szimplán csak elég önmagában a tudat, hogy ki akarnak végezni és jobb, ha nem rontom a helyzetemet azzal, hogy a helyiekben is kárt teszek. Próbálok távol maradni a többiekről, kerülöm a kommunikációt. Az utóbbi időben már nem gyötörnek annyira a néma testvérek sem, tudják, hogy úgysem húzzák ki belőlem azt, amit szeretnének. Nem mondhatok el semmit sem, mert azzal Elowen-nek is ártanék. Valakit viszont szereznem kell, akivel kijuthatok innét, még mielőtt megölnének.(..)
- Ne aggódj. Mindannyian egyedül vagyunk. - Felemelem a képkeretet a földről és visszahelyezem a helyére, ahol a szög is volt. Ott lóghatott már hosszú ideje, mégis leesett. Nagyon keresgélnem sem kellett a helyét, hiszen amíg ott lógott a falon és leesett, tökéletesen meglátszódik a nyoma, akárcsak egy lenyomat. Formalitás, hogy ügyelek a rendre, viszont én mindvégig tiszteltem a festményeket. Itt pedig különben sem találkozni sok széppel, így tehát megbecsülöm azt, amit szépnek tartok itt.
- Ezt mégis hogy érted? - Sípolóan vékony hang szólal fel a hátam mögül, ami már néhány napja az agyamra megy. Egészen idáig kellően jól éreztem magam, most pedig mégis valaki belekotnyeleskedik az egyébként sem stabil lábakon álló lelkivilágomba.
- A festményhez beszéltem. - Morgom oda félvállról, mint egy dühös medve. Ellököm magamat a faltól, miután felhelyeztem és tovább lépkedek a romokon, olykor egyensúlyozást igényelve. Nem foglalkozom azzal, hogy ez az idegesítő némber úgy követ, mint az árnyék; mégis ő az egyetlen, aki az ittlétem alatt nem próbált jó alaposan megtaposni. Igaz, azt sem tudja, hogy ki és mi vagyok. Habár kétlem, hogy az irántam való bő információ után képes lenne ártani nekem. Ahhoz túl szelídnek tűnik. Ugyanakkor azt sem igazán értem, hogy egy magafajta mit keres itt egy ilyen leprafészekben. Nem kérdeztem tőle sohasem, mert nem is érdekel.
- Olyan, mintha keresnél valakit. Az a lány...- a fal mentén kapaszkodik, néha-néha remegő lábakkal. - Winnie, ugye? - A név hallatán olyan élesen fordulok meg felé, hogy ijedtében egy pillanatra elveszíti az egyensúlyát, pár pillanat múlva mégis összeszedi magát és határozottan áll meg az egyik omladékhegyen.
- Ezt mégis honnan tudod?! - Sziszegem dühösen a kérdést, érzem, hogy a méregtől a bőrszín az arcomon egyszeriben válik élénk vörössé. Nem teszek a szavaimhoz ennél többet, fogaimat csikorgatva figyelem a női alakot, aki többet tud rólam, mint azt gondolnám.
- Jézusom...- Vigyorog jókedvűen, nem foglalkozva azzal egyáltalán, hogy mennyire felzaklatott a név, amit kiejtett. - Nem mondták még neked, hogy beszélsz álmodban? Folyamatosan annak a lánynak a nevét mondod. Fura... de mintha szeretted volna őt. Csak az a baj, hogy őt itt biztos, hogy nem fogod megtalálni. Itt még nem találkoztam ezzel a névvel. - Mellém lép nehezen, belemarkolva a bal karomba, hogy még véletlenül se dőljön el a romokon. Nem a megfelelő úton jövünk, viszont ki tudja, lehet találunk valamit, ami hasznukra válhat. Vagy, legalábbis az én hasznomra. Ez a luvnya felőlem azt csinál, amit akar. Még csak nem is kértem, hogy jöjjön utánam. Két külön személyként kezelem magunkat, nem játszom csapatban.
Tessék-lássék morgok egyet, de nem vonom el a karomat tőle. Ennek annyi az oka, hogy ha itt elesne miattam, akkor felelősségre vonnának. Máskülönben már segítettem volna beesni neki ide, mindenféle szívfájdalom nélkül.
Sokáig nem szóltam hozzá egy szót sem. Ő néha folyamatosan beszélt, hol pedig csöndben lépdelt utánam. Ha járt is a szája, nem figyeltem oda rá. Felidézni sem tudom semmilyen formában, hogy mégis miféle halandzsák hagyták el a csipogóját. Én egyébként sohasem voltam hívő ember, de ez a nő az utóbbi pár napban hívővé tett. Egyfolytában Istenhez rimánkodom, amikor már fájóan sajog a dobhártyám tőle.
Hamarosan hajnalodik. A lány már néhány órával ezelőtt is fáradtan sántikált utánam, de eszem ágában sem volt, hogy megálljak miatta. Az én lábaim még bőven bírták volna a gyűrődést, de a szemeim már kevésbé. Szóval ledobtam a táskámat a hátamról és az egyik fa tövébe vágódtam le hanyagul. Borzalmasan hideg van, de csak itt a nagy semmi közepén tudom kikerülni azokat, akiket nem akarok látni. Kivéve persze ezt a lányt itt. (...)
- Valójában igen, keresek valakit. De nem itt. - Szólalok meg végül a csuklyám alól, hosszas, tartós hallgatásom után. Nem akartam egészen szemét lenni, így még tüzet is sikerült csiholnom neki, hogy ne fagyjon össze. Én kibírnám enélkül is, viszont ha hagynám megfagyni, akkor az a ugyanolyan véteknek számított volna, mintha lelöktem volna ott a romoknál. - És igen, Elowen a neve. De sajnos nagyon elcsesztem néhány dolgot, és... - beleszippantok a csípős, hideg levegőbe. - Gőzöm sincs, hogy hogyan jussak ki innét. Gyakorlatilag lehetetlen, hisz ki akarnak engem végezni. - Vigyorgok, de valójában abban a mosolyban mindössze nyers keserűség volt, mintsem valós öröm. Hogyan is örültem volna? Igazán idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára boldog. Talán akkor, amikor megláttam a fiam arcát. Hiába éreztem örömöt, hamar katasztrófába torkollott át. Nem szabadott volna hagynom, hogy Elowen feláldozza azt a fiút. De sajnos egy démon sem képes arra, hogy visszatekerje az időt.
Egy pillanatra most ő is csöndben maradt. A csuklyám alól nem láthatja, viszont végig az ő arcát figyelem. Nem látok rajt rúnákat, ami arra enged következtetni, hogy nem árnyvadásszal van dolgom. Különösebben nem érdekel továbbra sem, mindenesetre már egy pár napja a nyakamon lóg és élősködik, mint valami pióca. Igaz, hogy egy pár napra a házában kaptam menedéket, mert hát... ő mentett meg néhány gyökér vadásztól. A kisasszony inkább boszorkány lehet, csinált pár dolgot amit a félhomályból egészen nem láttam jól, de hamar megfutamodtak azok, akiket elkergetett. Nem lepne meg, ha valamelyik felmenője végett száműzték volna ide.
- Az apám Valentine, de már halott. Az anyám Jocelyn, nos... ő róla semmi különösebbet nem ejtenék meg, mint azt, hogy hagyta, hogy az apám kísérletezzen rajtam már akkor, amikor még csak magzat voltam. Szóval, démonvér csörgedezett az ereimben, Lilith által. Habár...- Lehúzom a fejemről végre a csuklyát, aztán a tábortűzbe mered a tekintetem. Vadul lobogtak fehér sapkái az enyhe, hűvös szél miatt.  - Most már levették rólam azt a terhet. Elowen. Feláldozta a gyerekünket és magát is, hogy én életben maradjak. Vissza akarom csinálni. - A feszültségem miatt elkezdek egy gazdarabot szabdalni az ujjaim között. Eleget sírtam már az utóbbi időkben, de most már egy könnycsepp sem tud kigördülni a szemeimből. - Mindent megfogok tenni, hogy Winnie visszakapja azt, amit én elvettem tőle. Egy szemétláda voltam vele. - Neki mesélek, mégis úgy érzem, mintha egyaránt magamnak is mesélnék. Szembesítem magamat minden nap azzal, hogy mit műveltem. De sajnos még nem bűnhődtem meg kellően. - Ott van a húgom, akibe szerelmes voltam. De ez talán annak köszönhető, hogy démonvér volt bennem. Máskülönben meg sem tudtam volna mondani, hogy mi vonzott benne annyira. Még csak nem is ismertem. - Újabb mosoly kerekedik ki az arcomon, ezúttal viszont tényleg nevetek az egészen. Kínos és szégyenletes volt az egész helyzet komikuma. - Ott volt a pasija, akit legszívesebben nyársra húztam volna nem egyszer. Most lehetne rá alkalmam arra, hogy jóvátegyem azt, amiket műveltem, de egyelőre ők most a legkevésbé sem érdekelnek. Elengedtem őket. - Mondom ki őszintén és egyszerűen. Jól esik ezt kimondani, végre nem rág belül az a féreg engem, ami eddig fogvatartott.
Többet már nem folytattam, túlságosan is fogva tartanak a gondolataim ahhoz, hogy kifacsarjak magamból bármit is. Legszívesebben szembe állnék így is a fallal és párszor megkocogtatnám a homlokomat rajt, hogy mégis hogyan voltam képes arra, hogy bárkinek is beszéljek erről. Pláne egy idegennek. Szerencsére itt a kutya se jár és sem a vasnővérek, sem pedig a néma testvérek sem hallhattak most minket. Ha pedig a lány elkotyogja az itt elhangzottakat, bármivel képes leszek elválasztani a fejét a nyakától.
- Sajnálom, ami veled történt. - Hosszú hallgatás után megszólal, miközben rám pillant nagy szemekkel. Kedves lánynak tűnik, de nem engedhetek senkit sem közel magamhoz. Nem rá van szükségem.
- Viszont lehet, hogy tudok neked segíteni. Ahogy magamon is így, mert szükségem van rád. - Eltűri a hajtincsét füle mögé, aztán nehezen, de közelebb kúszik hozzám a földön. Látom rajt, hogy fázik még így is, amit nem sokáig tudtam elviselni. Leszedem magamról a pulcsimat, aztán odadobom hozzá, hogy terítse magára. Rajtam még van egy vékonyabb pulóver. Igaz, hogy így is átfáztam, de nem fogom elhallgatni legközelebb, hogy miattam fázott meg. Ugyanakkor az is érdekel, hogy miféle ötlete van a menekülésre, amihez én is kellek. Úgy néz ki, hogy nem csak én akarok egyedül eltűnni erről a helyről.
- Jó lenne, ha inkább most aludnánk. Nagyon álmos vagyok. - Elfogadja a pulóveremet, majd gondosan magára teríti és eldől a hideg füvön. Lehunyja szemeit, aztán pedig ásít. Kétségkívül álmos lehet, hisz már lassan ténylegesen ránk köszön a Nap. Én nem faggatom tovább, hogy mégis mi a terve. De azt tudom, hogy ezek után jobban fogok rá vigyázni.
- Az én nevem Heaven. - Nyöszörgi a pulóverem alól, talán már félálomnál tarthat. Mégis fontosnak találta, hogy még mielőtt elalszik, elárulhassa a nevét. Eleinte én csak szótlanul fogadom és magamban ízlelgetem ezt a különleges nevet.
Nemsokára én is elterülök a földön. Kényelmetlen, viszont lassan már én is vágyódom aludni.
- Sebastian. - Lehunyt szemekkel kiejtem a nevem, majd hamarosan álom jön a szemeimre. Egy újabb napot remélek, ahol végre találni fogok kiutat. Szükségem van Elowen-re.