Nem sokan voltak a közelemben, sőt, mondhatni, senki. Magányos gyermek voltam a nagyvilágban, akire az apja fontos feladatot bízott. Tudtam, mi vagyok. Tudtam, hogy mi a Sorsom, mit kell tennem és mivé kell válnom. Mindössze 12 éves voltam, de az apám, akit mindenki Valentineként ismert, belém nevelte, hogy egy szörnyeteg vagyok. Egy olyan lény, akit senki, soha nem fog szeretni. Még a saját anyám is elhagyott, mert nem akart egy olyan gyermeket, mint én. Apám szinte elhitette velem, hogy csak ő van nekem, de ez nem volt így. Egy kis részem tudta, hogy nem vagyok teljesen egyedül, hisz ott volt nekem Winnie. A gyermeki lélek, ami mélyen bennem lapult, még kapaszkodott egy pislákoló reménysugárba, amit egy kislány testesített meg a számomra. Vörös haja volt és be kell valljam, egész szép volt a maga nemében. 6 éves volt, amikor hozzánk került. Az apám velem együtt őt is elkezdte nevelni, tanítani. Azóta 6 év telt el.
- Mit csinálsz? – Szólaltam meg egyből, ahogy beléptem a szobánkba. Igen, közös szobánk volt, bár nem tudom, miért. Kapkodva pakolászott a szekrényénél. Az ágyán hevert egy bőrönd, így összehúztam a szemeimet. Ő ijedten felém fordult, becsapta maga mögött a szekrény ajtaját.
- Jonathan… - Felé léptem. Az ijedtsége hamar eltűnt az arcáról és felváltotta valami egészen más. Halványan elmosolyodott, majd odalépett hozzám és megfogta a kezem. Érdeklődve pillantottam a kezeinkre. Az érintése… olyan furcsa volt. Nem tudtam volna megmondani, miért. Talán azért, mert mást sem kaptam, csak bántást? Lassan az arcára pillantottam. – Szökjünk el. Már elkezdtem összepakolni… menjünk el, jó? Gyere velem! – Hadarta el szinte egy levegővel, mire én hevesen elrántottam tőle a kezem és hátrébb léptem.
- Én nem megyek sehova. – A fejemet is megráztam. Miért kellene elmennem vele? És mégis hova? Nekem feladatom van, amiket el kell végeznem. Nem mehetek sehova.
- Mi…? De… miért? – A hangja halkabb volt. Nem értette, miért akarok egy olyan ember mellett maradni, akitől nem kaptam soha egy jó szót sem. Mégsem tudtam lelépni csak úgy. Valamiért… nem.
- Én csak… nekem nem szabad. Nem, egyszerűen… csak nem. – Magyaráztam összefüggéstelenül és félrefordítottam a fejem.
- De Jonathan, miért? Itt egyikünknek sem jó… - Újból elém lépett és a kezemért nyúlt, de a szemem sarkából láttam a mozdulatot, így elhúzódtam előle. Ne érjen hozzám. Ha itt hagy, akkor ne.
- Nem mehetek. Apám mellett a helyem. – Reagáltam le szűkszavúan. Az ágyamhoz léptem és leültem rá egy nagyobb sóhajjal. A földet kezdtem figyelni, két pont között váltakozott a tekintetem.
Nem láttam hát, de Winnie a táskájához lépett és kutakodni kezdett benne. Nem sokáig keresgélt, megtalálta, amit akart. Az irónját.
- Nem tudom, miért vagy ennyire makacs, de ha itt maradsz… - Elhallgatott. A hosszú csend kezdett zavarni, így felemeltem végre a fejem és ránéztem. – Emlékszel a Hűség rúnájára? – Kérdezte, mire bólintottam egy aprót.
- Akire rárajzolod, az hűséges lesz hozzád. Miért? – Dobtam vissza azt a bizonyos labdát, mire elmosolyodott. Leült mellém.
- Kérem a kezed. – Felém nyújtotta a kezét. A másikban ott volt az irónja, így nem volt nehéz összeraknom a képet, de…
- Mi? Minek? Rám akarod rajzolni? – Vontam össze a szemöldököm és továbbra is makacskodtam, nem adtam a kezem.
- És aztán te is rám rajzolod… - Halványan mosolygott rám. A tekintetében ott csillogott a remény, hogy belemegyek ebbe a… nem is tudom, mibe.
- Ennek mi értelme van, Winnie? – Kérdeztem halkan, mire ő mély levegőt vett. Nehéz eset voltam és ezzel ő is tisztában volt. Kissé határozottabban nyúlt a kezemért. Magához húzta, majd feltűrte a ruhám ujját.
- Hűségesek leszünk egymáshoz, bármi történjék. Ez az értelme, Jonathan. – Magyarázta, és én ezúttal nem állítottam meg. Figyeltem, ahogy felrajzolja rám a rúnát, majd aktiválja. Sóhajtottam egy aprót, majd fél kézzel előszedtem a saját irónomat. Hűség rúna, mi? Ha nem lenne rajtam, vajon meg akarnám tenni, amit kér tőlem? Elgondolkodtam egy fél pillanatra, majd mire visszafordultam, vidáman nyújtotta a karját. A ruháját már fel is tűrte, így várta, hogy én is rárajzoljam.
- Hová fogsz menni? – Kérdeztem halkan, miközben a rúnára koncentráltam. Hamar megvoltam vele, csak néhány, kecses mozdulat volt az egész és kész is. Aktiváltam végül, majd felnéztem a lányra. Szomorú volt, szinte a sírás kerülgette, de nem mondtam semmit és ő sem mondott semmit. Felállt mellőlem, futva indulta táskájáért, amibe belepakolta már a legfontosabb dolgokat, majd kirohant a szobából, ezzel magamra hagyva.