A lone wolf is a symbol of power and perseverance.
Danielle Campbell
mondének
21
látó
the devil is in the details
❖ Becenév:
Han
❖ Születési hely, idõ:
New York, 1997. november 7.
❖ Családi állapot:
egyedülálló
❖ Szexuális beállítottság:
heteroszexuális
❖ Foglalkozás:
egyetemi hallgató (ha még nem buktam ki a sok hiányzás miatt)
❖ Ismertetõ jel:
régen: hosszú, gesztenyabarna haj, mindig szikrázó, boldog mosoly, állandó fecsgés, hisz mindig, mindenkihez volt egy-két kedves szavam; színes, feltűnő ruhadarabok. Most: kisírt szemek, álmatlanság miatti lila karikák a szemek alatt, szomorú ábrázat; sötét színű ruhák, fejembe húzott kapucni, utcán sétálva lesütött tekintet. Amit senki sem lát, mégis ez alapján lehetne a leginkább beazonosítani és megkülönböztetni másoktól: a csípőm oldalára tetovált szimbólum, melyből egy farkas rajzolódik ki.
❖ Átváltozás:
-
❖ Rang:
valójában - egyelőre még - nem sok fogalmam van arról, hogy pontosan milyen természetfeletti világ veszi körül az embereket. Én magam látó vagyok, azonban azt, hogy mikkel ruház fel ez az adottság, azt nem tudom. Önmagában azzal sem vagyok tisztában, hogy ez a látó dolog miként működik, hiszen Thomas szellemét mindig is láttam magam mellett, szinte az eltűnése pillanatától kezdve. Viszont csak akkor bizonyosodtam meg arról, hogy ő maga tényleg létezik, mikor a biztos haláltól mentett meg azon az éjszakán... Hiába mondtam el mindenkinek, hogy láttam Thomas-t... őrültnek hittek. Azt hitték, tudatmódosító szereken élek s hogy hallucinációim támadtak, holott jól tudom, hogy Thomas felbukkanása nem csupán a képzeletem szüleménye volt. Láttam, éreztem őt. Nem tudom, miért csak én látom, de az bizonyos, hogy nem őrültem meg és nem a szellemét képzelem oda magam elé. Ő az, méghozzá teljes emberi valójában, s addig le nem szállok erről a témáról, amíg ezt be nem bizonyítom. Telenyomhatnak gyógyszerekkel, elvihetnek a világ legjobb pszichiátereihez, küldhetnek szanatóriumba... én akkor is tudom mit láttam. Thomas életben van, én tudom.
❖ Család:
A szüleim tökéletes összhangban, szeretetben neveltek fel minket a nővéremmel. Nálunk nem voltak mindennaposak a veszekedések, hisz értelmes, tanult emberek révén inkább leültek megbeszélni a problémáikat, mindezt pedig zárt ajtók mögött tették, hogy mi még abból az apró feszültségből se érezhessünk semmit. Nagyon sok figyelmet fordítottak arra, hogy a nővéremnek is és nekem is megadják a tökéletes és felhőtlen gyermekkort... Rengeteg közös programot szerveztek velünk, ugyanakkor biztosították számunkra a szabadságot. S talán azért, mert hajlandóak voltak lazítani a gyeplőn, így felnőttként is szeretettel a szívünkben kerestük a társaságukat. A nővérem és köztem feszülő majdnem tíz évnyi korkülönbségnek köszönhetően, nem volt részünk túl sok testvéri viszályban. Ő egy élő Barbie babaként tekintett rám, nekem pedig mindig is ő volt a követendő példa, akinek egyszer a nyomdokaiba szerettem volna lépni. Így bátran jelenthetem ki, hogy a családom nem érdemelte meg azt, amit kapott tőlem. Thomas eltűnése, majd a szimbolikus temetése a legrosszabb énemet hívta elő. Nem érdemelték meg a sok odavetett hazug szót, amivel egyetlen célom az volt csupán, hogy lerázzam őket magamról és ne leljék további kedvüket a kikérdezésemben. Nem érdemeltek meg egyetlen vállrándítással lerendezett választ tőlem, se a némaságot, ami mögé elbújtam. Nem lett volna szabad átélniük a rémálmaimat, hogy aztán a sikításaimra ébredjenek fel az éjszaka közepén. Egy normális lányt érdemeltek, azt a Hannah-t, akit ők neveltek, helyette viszont megkapták ezt az érzelmileg kifacsart, üres kis senkit, akivé váltam. S ezt őszintén sajnáltam, még akkor is, ha hangosan sohasem mondtam el ezt nekik.
❖ pozitív tulajdonságok
régen kedves voltam, barátkozó típus, aki aztán tényleg mindenkivel megtalálta a közös hangot. Empatikus voltam, vidám és egy óra nem telt el anélkül, hogy ne mosolyogtam volna. Odaadó voltam, gondoskodó, magam elé helyeztem másokat és csak az számított, hogy nekik jó legyen. Őszintén hiszem, hogy mára az összes pozitív tulajdonságom eltűnt, a színes és sokrétű egyéniségem pedig szertefoszlott, én meg nem vagyok más csupán, mint egy két lábon járó robot.
❖ negatív tulajdonságok
már-már egészségtelen mértékben vagyok kíváncsi, makacs és megfontolatlan. Morgolódom, ha sok ember vesz körül, utána meg képes vagyok azért sírni, ha egyedül vagyok. Thomas eltűnése óta kissé labilis a lelkiállapotom, ami hirtelen hangulatváltozásokkal, szeszélyes, sokszor ellentétes viselkedéssel párosul. Felelőtlenné váltam, nem törődöm a következményekkel, még a saját testi épségem sem érdekel, mindaddig, míg be nem bizonyítom, hogy nekem van igazam és Thomas tényleg életben van.
❖ legnagyobb félelmed
mindenkit elveszítek, akit szeretek és aki fontos a számomra
❖ legnagyobb vágyad
visszakapni a régi életemet. Az, hogy kiderüljön, Thomas életben van, hogy hazajöjjön és minden olyan legyen, mint régen.
❖ legnagyobb titkod
Thomas eltűnésének a megrögzöttjévé váltam, s talán tényleg mutatok néhány olyan tünetet, ami arra utal, hogy nem vagyok épelméjű. Kezdve a fekete noteszemmel, amibe az összes olyan helyet feljegyeztem, ahol láttam Thomas-t; át azon, hogy éjszakánként mindig átlopózom a szomszédba, Thomas szobájába és esetleges nyomok után kutatok; egészen addig a gardróbom falára ragasztott újságcikkekig, fotókig, amilyeneket azokban a bűnüldözős-nyomozós sorozatokban látni. Talán tényleg elment az eszem, de ez már nem igazán tud meghatni, hisz tudom, hogy Thomas életben van. Úgyhogy lehetek akár a világ legnagyobb őrültje, akkor sem fogok leállni a keresésével.
❖ legnagyobb gyengeséged
egyértelműen a családom, bár tény, hogy az utóbbi időben eléggé eltávolodtam tőlük és nem igazán éreztettem velük azt, mennyire szeretem őket
❖ fõ fegyvered
-
look deeply into my eyes
Nem akartam elzülleni. Nem akartam azzá a lánnyá válni, aki éjnek évadján kilopózik a szülei házából, hogy aztán belevethesse magát az éjszakai életbe, a fertőbe. Nem akartam rákapni az alkoholra, ahogy a gyengébb drogokra sem... de szükségem volt rájuk. Szükségem volt mindegyikre, ha túl akartam élni a hétköznapokat. A zene hangos dübörgése kezdte elnyomni a hangokat a fejemben, ám sajnos a gondolataimtól nem tudott megfosztani. Tudtam, mire volt szükségem, így gondolkodás nélkül vágtam át a tömegen, hogy a bárpulthoz érve kikérhessem magamnak a karácsonyi csoda fantázianévre hallgató tequila felest, melyhez akciós áron egy ecstasy is dukált. Szerencsémre az a gyökér, aki nekem ütközött, nem lökött akkorát rajtam, hogy messzire guruljon tőlem a pirulám. Hiába tekintettem utána, ismeretlen révén a hátára tapadó bőrdzsekijének köszönhetően inkognitóban maradt előttem. Mondjuk nem is volt arra időm, hogy utána szaladjak és kiboruljak azért, mert kis híján felkent a bárpultra, sokkal inkább azon ügyködtem, hogy az ecstasy gyorsan a kezeim közé kerüljön, még mielőtt bárki illetéktelen meglátná és ezzel lebuktatnám nem csak magamat, de a titokban seftelő csapost is. Nem akartam én botrányt... egyetlen vágyam az volt, hogy az a kis bogyó és az alkohol elnyomjon annyira, hogy ne tudjak gondolkodni. Szükségem volt egy szabad estére, egy éjszakára, amit végigtáncolhatok anélkül, hogy ne Thomas vagy épp az az üres koporsó járna a fejemben, amit alig fél évvel ezelőtt eltemettünk. Ki akartam kapcsolni, szórakozni akartam, csupán egyetlen egy estére, hogy aztán holnap reggel, másnaposságtól zúgó fejjel visszatérhessek a nyamvadt kis jelentéktelen életemhez. De nem is tudom miért hittem, hogy ez összejöhet. Csak egy halk durranást hallottam, azt hittem, hogy a zene része... meg nem fordult a fejemben, hogy esetleg valaki fegyverrel a kezében berontott a szórakozóhelyre és irtani kezdte az embereket, pedig valójában pont ez történt. Az emberek jajveszékelve, sikítozva rohantak a vészkijárat felé, egymást felrúgva, megtaposva, mit sem törődve a földön heverő társaikkal. Talán nekem is ezt kellett volna tennem. Futni, rohanni, hogy a lábam se érje a földet és minél messzebb kerülni innen, hogy biztonságban hazajussak. De a lábaim nem vittek előre, sokkalta inkább a földbe gyökereztek. Az emberek szüntelenül lökdöstek, ahogy próbáltak elhaladni mellettem, én viszont csak álltam és magam elé bambultam. Mert hát... ott volt Thomas is. Engem nézett, fejét rázta, majd futni kezdett felém. Újra eldurrant a pisztoly, én pedig összeestem. Mikor magamhoz tértem, már egy pár háztömbbel arrébb lévő sikátorban találtam magam. Én a földön feküdtem, Thomas pedig ott térdelt mellettem. - Meghaltam? - tettem fel a világ legnonszenszebb kérdését, miközben villámgyorsan végigtapogattam a testem. Nem fájt semmim, vérnek se volt nyoma... de ha nem engem, akkor mégis kit ért a lövés? És én miért ájultam el? Ijedten néztem végig Thomas-on, de miután rajta se láttam semmiféle sérülést, így megnyugodva sóhajtottam egyet. Csupán egyetlen rövid másodpercig éreztem azt az igazi nyugodtságot, utána rögvest bevillant elmémbe annak jelentősége, hogy ki is volt itt mellettem. - És te sem vagy halott! - kijelentettem a nyilvánvalót, miközben felülve belebokszoltam a vállába. - Tudtam, hogy nem őrültem meg! - kissé talán hisztérikus nevetés kísérte ezen örvendezésemet, de a felismerés, miszerint tényleg nekem volt igazam, minden sérelmemet elsöpörte. - De ha élsz, akkor... miért szöktél el otthonról? Miért hagytad, hogy mindenki azt higgye, meghaltál? - csitítani, nyugtatni próbált, de a felém közeledő kezeit ellöktem. Az örömöt, amit az okozott, hogy életben volt egy szempillantás alatt felváltotta a düh, amit szintén ezen tény váltott ki. - Hannah... - újra felém nyúlt, de felugrottam a földről és hátráltam egy lépést. - Ne érj hozzám. - elfordultam, hogy utamra induljak, de alig pár méterrel odébb megtorpantam. Megérdemelte volna, hogy ott hagyjam, hogy abban a hitben tartsam, hogy miatta ment tönkre a barátságunk, hogy a hazugsága miatt sosem fogok benne újra bízni... De ez a büntetés neki lehet kicsit sem fájt volna, míg én talán a régi Hannah utolsó kis maradványait is elveszítettem volna. Ezért megfordultam és könnyes szemekkel néztem vissza rá. - Válaszokat akarok, őszinte válaszokat. Ennyivel igen is tartozol nekem! És ne hidd azt, hogy ezúttal gyáva mód elfuthatsz majd... - próbáltam fenyegetően hatni, de az elfojtott sírásom miatt a hangom néha el-elcsuklott, így aligha keltettem félelmetes benyomást. Nem akartam bántani, sohasem akartam. De igen is megérdemelt volna legalább egy cseppnyi szenvedést abból, ami az utóbbi évben a szüleinek s ami nekem is kijutott. Hisz látszólag őt ez egy szemernyit sem viselte meg. Vagy ha mégis... akkor jobb színész volt, mint amilyennek hittem.
Mindig olyan boldog vagyok, amikor már egy régóta várt keresett lel gazdára, hogy szinte ki tudnék ugrani a bőrömből. A te esetedben az izgatottságom valahogy sokkal nagyobb, bár lehet a fáradtság is rátesz ilyenkor nagyon dilinyós tudok lenni és még csak nem is ittam! Na, de nem akarok itt zagyvaságokat beszélni, de arra az esetre, ha az örömömet nem sikerülne megfogalmaznom, akkor beszúrtam ide egy képecskét, ami engem kíván tükrözni, mert egyszerűen imádtam a lapodat. Már nagyon vártam, hogy valaki megformálja a hölgyet, hiszen sok lehetőség van benne és, ahogyan azt te tetted.. Hát nem csak emelem a kalapomat, de meg is eszem! Imádtam minden egyes sorodat, ahogyan leírtad, hogy mégis mennyire szenvedsz, hogy mennyire megváltoztál mióta eltűnt Thomas az életedből... Belesajdult a szívem abba, hogy mégis mennyire nehéz lehetett a számodra, hogy azzal, hogy őt elveszítetted még a családodtól is elhatárolódtál, hiszen nem érthették meg a fájdalmadat.. Ahh, annyira szeretem a történetedet, a karaktert, hogy szeretném az ölelésembe vonni és megszeretgetni, megóvni mindentől és mindenkitől. Szóval minek neked Thomas? Majd én helyette is szeretlek! Na, de jól van most már elég legyen belőlem, meg a hülyeségemből. Remek lapot hoztál össze, nagy öröm, hogy végre megérkeztél a köreinkbe.. Szóval gyorsan foglald le a drága arcodat, meg a szükséges rangodat aztán nyomás a játéktérre, ahol már igen csak szükség van rád!
Kezdőlap
Tárgy: Hannah Pearson 
Mindig olyan boldog vagyok, amikor már egy régóta várt keresett lel gazdára, hogy szinte ki tudnék ugrani a bőrömből. A te esetedben az izgatottságom valahogy sokkal nagyobb, bár lehet a fáradtság is rátesz ilyenkor nagyon dilinyós tudok lenni és még csak nem is ittam! 
