3 hónap telt el. Eltemettük, de én képtelen vagyok elengedni. Nem történhetett meg, én tudom, hiszem hogy ez nem a valóság. Biztos vagyok benne hogy láttam, éreztem, vagy nem is tudom... Anyuék orvoshoz akarnak vinni, azt mondják hogy depressziós vagyok, hogy talán jobb lenne egy kis környezetváltozás, csak pár hét, valami szanatóriumban, ahol figyelnek rám, beszélgetnek velem és segítenek feldolgozni a történteket, de én nem vagyok bolond. Tudom hogy őt láttam. Thomas volt az.
Eltávolodtunk, nem értem most sem miért. Egyik pillanatról a másikra már nem akart annyit beszélgetni, úgy éreztem folyton titkolózik, nem őszinte velem. Aztán már időt sem akart velem tölteni. Mindig elfoglalt volt.
Kezemben gyűröm a fényképünket. Gyerekek voltunk még amikor készült. Egy családi kirándulás alkalmával, találtunk a tóparton egy békát. Mindig is utáltam őket, zöldek, meg barnák és nyálkásak, hidegek. Taszít az érintésük, Thomas meg a fejemre akarta mindenáron rakni. Mondanom sem kell hogy hatalmas sikongatás lett az eredménye, meg a fűben fetrengés, de szerencsére a béka valahogy elszökött.
Sietve gyűröm a zsebembe újra a fotót, a jelzőlámpa már villog. Szedem a lábaim, és épp hogy átérve így is rám dudálnak. Jobban kellene a környezetemre figyelnem. Otthon akartam maradni, de Themsin erősködött hogy muszáj kimozdulnom, érdekes mód pont olyan szavakat használt mint anyu szokott, amikor mindenáron meg akar győzni az igazáról. Szükséged van rá, nem fog ártani, emeld fel a hátsó  feled és indulj. Pff... tutira benne van a keze.
Már csak két sarok és ott vagyok, és mit nekem az a két óra, úgy is filmet nézünk, csak az én kedvemért Bram Stoker Draculáját, tényleg abba hagyhatnám a sopánkodást. Ma végre jól fogom magam érezni és nem gondolok semmi olyanra ami elronthatná a kedvem.
Kezem ösztönösen nyúl a képért, de megállítom és keresztbe fonom a karom magam előtt. Ekkor pillantok fel hogy merre járok. Rossz szokás hogy a lábam nézem, nehogy orra essek.
Az úttest közepén járok és nincs is itt zebra. Zavartan fordítom oldalra a fejem, de balra sincs, aztán jobbra és nem hiszek a szememnek. Alit pár méterre egy kamion száguld felém, de...
Valami van a tetején, mintha egy... nem is tudom, talán egy olyan vízköpő féle, szarvakkal meg fogakkal. Vörösen izzó szemekkel és mozog a szája. Ledermedek, csak állok és bámulom. Látom hogy közeledik, de nem vagyok képes ellépni, nem jut eszembe hogyan kellene csinálni. Hallom a dudát, de állok mint bambi a reflektorfényben. Édes istenem...
Valaki megfogja a kezem, én pedig felé fordulok. Nem akarok hinni a szememnek, ajkaim mégis némán az ő nevét formálják.
-Thomas? - nem felel csak megránt maga felé, karjai szorosan átölelnek és szinte hátra vetődik velem. A biciklisávban érek földet, az érintése annyira valódi, de nem akarom kinyitni a szemem, csak szorítson még magához. A hitetlenség nagy úr, muszáj látnom. Hát él, én tudtam hogy él, tudtam hogy az nem lehet hogy ő ott feküdjön. Segít felállni, én pedig csak bámulom még mindig, mert már én sem tudom hogy képzelődöm e.
Valaki megfogja a vállam.
-Kisasszony jól van? - egy pillanatra fordulok hátra, miközben a kabátom tisztogatja, és kitűri a hajam az arcomból.
-Igen... köszönöm, igen... - részemről ennyi, fordulok vissza, de már nincs ott.
-Thomas? - zavartan forgatom a fejem.
-Ki az a Thomas?
-A barátom... elrántott... itt volt... látta, ugye látta?
-Nem kisasszony, senki nem volt itt. Elugrott a kamion elől. Egyáltalán mért nem a zebrán jött át? Jól van? Hívjak orvost?
Már meg sem hallom a végét, csak kissé sántítva szedem a lábaim az irányba amerre mehetett. Éreztem, valós volt, él, tudom hogy él. Meg kell találnom. Válaszokat akarok!