Apukám halála után kezdődött minden. Anya úgy gondolta, jót fog tenni, ha eljárok egy pszichiáterhez, ha kibeszélem magamból az érzéseimet. Nem akartam, hogy aggódjon értem, így hát belementem és szépen, rendszeresen el is jártam az orvosi találkákra. De keveset beszéltem, nem voltam túl együttműködő, ezért gyógyszereket kaptam, amiket aztán minden áldott reggel lehúztam a vécén. Minderről senki sem tudott, kivéve a legjobb barátomat.
A legjobb barátom a szomszéd srác volt, akit akkoriban ismertem meg, mikor még mindketten pár éves kis tipegők voltunk. Ha összefutottunk a haverjaival, mindig a kishúgaként mutatott be, annyira közel álltunk egymáshoz. És egy ideig én is úgy tekintettem rá, mintha csak a bátyám lenne. De amint a kamaszkor szele megcsapott minket, sok minden megváltozott. Kevesebb időt töltöttünk együtt, már nem beszéltünk annyit, mint azelőtt és olyannyira eltávolodtunk, mintha egy földrész választott volna el minket egymástól. A helyzet akkor tért csak vissza a régi medrébe, mikor megkaptuk a hírt, hogy apukám meghalt. Amint ugyanis az ő fülébe is eljutott a szomorú hír, úgy hagyott mindent félbe és sietett hozzám, hogy megnézze, jól vagyok-e. Habár a barátságunk nem volt a régi, tudtam, hogy számíthatok rá és ez több, mint elegendő volt a számomra. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami némi megnyugvást hozott.
Minden erőmmel azon voltam, hogy anya életét megkönnyítsem, így rá koncentráltam. Észrevettem, hogy valami baj volt a legjobb barátommal, de mivel folytonosan ellökött magától, egy idő után már nem próbálkoztam azzal, hogy segítsek. Inkább segítettem anyának, aki boldogan fogadta azt, hogy mellette voltam. Naivan azt hittem, hogy majd valahogy túljutunk ezen. Hogy egy szép nap arra ébredek, visszakaptam a legjobb barátomat, de ehelyett csak szörnyűség szörnyűséget követett. Nyoma veszett.
Mikor huszonnégy órája nem tért haza, még annyira nem aggódtunk, azt hittük fogott magának egy lányt és nála múlatja az időt. Vagyis... ebben akartunk hinni. De nem jelentkezett. Keresőcsapatokat alakítottunk, felkutattuk érte az egész várost. Együtt dolgoztunk a rendőrséggel, nyomkereső kutyákkal, de sehol sem bukkantunk rá. Ugyan halottnak sohasem nyilvánították, a szülei mégis egy jelképes temetést rendeztek a számára, miután egy sikertelen keresést újabb sikertelen akció követett. Úgy hiszem, belefáradtak abba, hogy hajkurásszák a reményt, s aztán újra és újra jeges fuvallatként érje őket, hogy a fiúk továbbra sem került elő.
Két hónapja hagytunk fel a keresésével, nyolc hete járok újra pszichiáterhez és hatvanegy napja szedem a felírt antidepresszánsokat. Úgy élek, hogy igazából nem is élek. Ha hirtelen kitörne egy zombi apokalipszis, talán fel se ismerné senki sem, hogy én magam nem zombi vagyok. Hiszen pontosan úgy viselkedem, mintha egy lennék közülük. De való igaz, hogy addig nem tudjuk, mi igazán fontos a számunkra, amíg el nem veszítjük...
Ám azért nem szomorkodom teljesen, mert néha látom. Nem, nem az álmaimban. Néha, amikor az utcán sétálok, látom, hogy velem sétál. Ha nagyon koncentrálok, még beszélni is tudok vele. Sokan azt hihetik, hogy flúgos vagyok, de nem érdekel mit gondolnak rólam mások. Míg látom őt, addig olyan, mintha még mindig itt lenne. Olyan erősen érzem a jelenlétét, hogy képtelen vagyok feladni a keresését. Érzem, hogy nem halt meg, érzem, hogy itt van, méghozzá nagyon közel. És meg is fogom találni, kerüljön bármibe.


- Hannah, mész valahová? - hallatszik anyukám aggódó hangja a konyhából, mikor is én épp a bejárati ajtó felé settenkedem.
- Öhm, igen... Kelly lebetegedett, úgyhogy megkért, hogy vigyem be helyette az olvasónaplóját. - szomorú, hogy úgy hazudok, mint a vízfolyás, de a szükség nagy úr.
- Jó, de siess haza! Nem szeretem, ha sötétben mászkálsz! - bólintok párat és azzal a lendülettel ki is futok az ajtón. Ha anyám tudná, hogy még csak nem is a biztonságos kertvárosi részen maradok, hanem egyenesen a temetőig megyek, szegény szívrohamot is kapna.
Anya utólagos engedelmével bepattanok a kis Hondába és egy pillanattal később már úton is vagyok. Az út nem hosszú, tulajdonképpen csak éppen egy kicsivel nagyobb kitérőt jelent ez, mintha valóban Kelly-hez igyekeztem volna.
A temető kihalt, egy árva lélek sincs a közelben, de még a parkoló is üres. Ha túlságosan félős lennék, nemhogy a temető belsejébe nem mernék besétálni, de még csak leparkolni se mernék. Ám szerencsére engem ezek nem vetnek vissza. Sietve sétálok a kőtömbök között, hiszen mielőbb oda akarok érni ahhoz a sírhoz, ami alatt tulajdonképpen senki sem fekszik, csak egy üres koporsó. Egy koporsó, tele emlékekkel, amelyek a legjobb barátomra emlékeztettek. De azonnal megállok, amint észreveszem a sziluettjét kirajzolódni a holdfényben. Aggodalmas ábrázatom mosollyá szelídül és mire kettőt lépek, már felém is fordul. A korábbról olyan jól ismert barátságos arckifejezésének most hűlt helyét találom, de mielőtt szóvá tenném, ő nyitja szóra ajkait.
- El kell tűnnöd innen. Most! - rám parancsol, hangja olyan erős, mintha ténylegesen, igazi valójában állna velem szemben. - Hannah! Hallasz engem? El kell menned innen, gyerünk! - pislogni tudok csak, hisz a következő másodpercben megragadja a karomat és húzni kezd a parkoló felé. Érzem a szorítását, annyira érzem... Lehetetlenség, hogy mindezt csak beképzeljem. Képtelenség, hogy ennyire élethűek legyenek a képzelgéseim.
Kinyitja a kocsiajtót és valósággal belök az ülésre. Az ajtó becsapódik, de keze az ablaküvegen pihen és engem néz.
- Keresni foglak, jó? Megígérem, hogy keresni foglak, de most menj innen! - hátrébb lép a kocsitól, kettőt rácsap a motorház tetőre és futva eltűnik az éjszakában. Én pedig ott maradok, lefagyva s értetlenül.
Tényleg megőrültem volna? Az elmém ilyen csúfos játékokat űz velem? Vagy talán éppen ellenkezőleg... minden valóságos?