benjamin & marabas

Ez a kijelentés egy újabb kis mosolyt csalt az arcomra. Teremtésemkor nagy hasznát vettem volna, ha hasonlóan képes lettem volna ilyen jól megválasztani a szavaim, de mostanra ez már nem volt szükséges. Már nem volt senki, akinek szükség lett volna a talpát nyalnom és meghunyászkodnom előtte. Pontosan tudom, hogy nem egy olyan démon mozgott köreinkben, akik megvetettek azért, hogy hajlandó voltam mások végrehajtója lenni és még a mai napig is akad, akinek megteszem… de ők nem látták az ebben rejlő lehetőségeket. Soha nem törhetsz magasra, ha túl nagy a büszkeséged és az arcod. Más kérdés, hogy napjainkra újfent elég nehezen hajolnék meg mások előtt, de van az az akarat, akinek én se tudnék ellenállni. Bár ki tudja, Fényhozó merre tölti szabadidejét mostanság, de úgy véltem bármit is tesz, azzal kapcsolatban senki se számíthat jóra. Pont ezért… jobbnak véltem a szövetségesének lenni, mint ellenségének. De amíg csak a lányáról hallani egy-két pletykát, addig felesleges volt vele foglalkoznom.
Teljesen elégedett voltam a biccentéssel, már csak azért is, mert még a végén kedvem szottyant volna visszaélni a hatalmammal. Talán csak egy kicsit zavart, hogy túl jól kezeli a helyzetet. Már régóta vitte a szakmáját, tekintve hogy vámpír, de mégis, érdekes volt, hogy eddig egy olyan tette se akadt, amin megakadhattam volna.
- Nagyon odafigyel a részletekre, épp ezért vélem úgy, hogy így is, úgy is rájön idővel igazi kilétemre, főleg, ha üzleti kapcsolatunk hosszabb időtartamot ölel fel – fejtettem ki, miközben hátam mögött összekulcsolt kézzel haladtam mellette. - Az alvilágiak csak Marabasként emlegetnek – igazából érdekelt, hogy kivált-e belőle valamit a nevem. Tény, futottam már össze olyannal, akik nem is hallottak rólam, de akadt olyan is, aki abban a pillanatban sápadt le. Igaz, terjednek rólam kissé túlzó pletykák, miszerint ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném, akkor képes vagyok elhozni a földi poklot az illető számára és hogy akit tiszteletlennek érzek, annak kérdés nélkül tépem ki a nyelvét, vagy vágom le az ujját… jó, tény, a nyelv rész valóban megtörtént, de az illető pont azt próbálgatta, mi az a pont, ahol elveti a sulykot. Nos… megtudta.
Mikor megérkeztünk, ott már az egyik felszolgáló ismerős arcként fogadott, így részemről tudta is, hogy mik az elvárásaim. A véres steakjük valami pazar csoda volt.
Nem is kellett sokat várnom, hogy azért végül megpróbálja kibújtatni a macskát a zsákból, amire megint csak egy megértő, vagy inkább elnéző mosoly jelent meg ajkaimon. Nem csináltam semmi látványos mozdulatot vagy bármit, egyszerűen csak maga Mr. Leroy is érezhette, hogy bizony itt valami mágia történik, bár úgy vélem ő is sejtette, hogy ez inkább valamiféle kis védőfal volt, ami tompította a beszédhangunkat bárki számára, aki a boxok kívül volt. Hallották, hogy beszélgetünk, de igen nehezen vették ki volna, hogy mit.
- Remélem nem bánja a kis elővigyázatosságot, a mai világban már nem csak a falnak van füle, hanem mindennek, én pedig igen-igen mérges lennék, ha olyan fülekhez jutna el a vállalkozásom híre, akiket illetéktelennek vélek – mondtam, majd ha nem tűnt úgy, hogy zavarná a történtek, akkor belekezdtem mondandómba. - Az a hír járja, hogy Ön a legtökéletesebb ember abban az esetben, ha valamiféle kereskedelmet szeretnék lebonyolítani. Jelen esetben három havonta szükségem lenne egy bizonyos mennyiségű… alapanyagra, ami egyúttal azt is jelentené az Ön részére, hogy nem egyszeri alkalommal kellene leszállítania számomra azt, amit kérek – ezt fontosnak gondoltam leszögezni mindenek előtt, mert ha már most nem akar hosszabb távú üzletet, itt a lehetőség, hogy lezárja a dolgot. - És az anyag, ami kell nekem nem más, mint… gyermekek. Élő gyermekek. A ma születettől egészen a nyolc éves korig terjedően lehetnek jó, három havonta három gyermek – vezettem fel neki végül a dolgot, olyan arckifejezéssel, mintha igazából bútorlapot rendeltem volna. Lényegében számomra ők ilyenek is voltak – egyközök egy kísérlethez.

benjamin & marabas

A profizmus mindig is fontos volt mindkettőnk szakmájában. Tény, én már megengedhettem magamnak némi nemű nagyképűséget és lehetőségem volt arra, hogy bizonyos feladatokat másokra ruházzak át. Gyermekeim és beosztottjaim alkalmasak voltak az apróbb-cseprőbb ügyek megoldására, sok esetben a nagyobb volumenű munkákat is hajlandó voltam rájuk osztani, de az igazán izgalmas, vérre menő eseményeket jobb szerettem magam végezni. Sok esetben persze szükség volt háttér munkára, amivel másokat láttam el, amíg én magam a hobbimnak szentelhettem az időmet. Szerintem ez részemről igazán megbocsátható volt. Valahol persze úgy véltem, ha Mr. Leroy szorgalmasan végzi a dolgát, mint ahogy az én is tettem, egy nap majd ő is alkalmas lesz arra, hogy tovább szélesítse a lehetőségeit, úgynevezett alvállalkozókat fogadjon maga mellé – mint ahogy ezt én is szándékoztam vele tenni.
- Jól bánik a szavakkal Mr. Leroy, bár ezt biztosan hallotta már – mondtam teljesen nyugodt hangvétellel, bár azt nem lehetett kivenni, hogy bóknak szánom, megállapításnak, esetleg pont hogy ellenérzetet vált ki belőlem. Szerettem a titokzatosságot, hogy képes tudok talány maradni egyes emberek számára. Bár sajnos, akadtak már akik túl jól ismertek és pontosan tudták, hogy mi is az, ami lázba hoz. Kellemetlen. Igen-igen kellemetlen.
A ki nem mondott kérdésre kicsit kiszélesedett a mosolyom. Ostobaság lett is volna a részéről, ha olyasvalakivel próbál nyélbe ütni egy üzletet, akinek nem tudja a nevét. Végül is, hazudhattam volna neki bármit, de úgy véltem, a jelenlegi játék neve őszinteség, így ezért tartottam is magam ehhez.
- Ebben az életben Matthiasként ismernek. Matthias Goldstein – szükség volt egy egyszerű emberi megnevezésre, elvégre bizonyos ügyek intézéséhez egyszerűbb volt így. Valljuk be, ha a valódi nevedet nem anyakönyvezik sehol, mivel egy ismert démon neve amit nem igazán adnának születendő gyermeknek, akkor kénytelen vagy egy új megnevezést fabrikálni magadnak. - Más helyütt persze nem így hívnak. Netán az is érdekli? – hogyne tudtam volna, hogy a válasz igen, de kíváncsi voltam, hogy vajon szeretné-e addig csűrni-csavarni a szavakat, amíg diplomatikusan képes rá kérdezni, avagy lehámozza magáról a kedves üzletfél maszkját és kerek perec kijelenti, hogy enélkül nem lép egy tapodtat se.
- A környéken ismerek egy kellemes kis bárt, sok elszeparált kis placcal. Elég látogatott, hogy ne tűnjön sivárnak, de kellen privát a nyugodt beszélgetésekhez – ezzel egyértelműen arra céloztam, hogy pont olyan hely, ahol nem kell attól tartania, hogy lehetőségem lenne levadászni vagy sakkban tartani, de attól se, hogy amit megbeszélünk, az rossz fülek birtokába jutna. Más kérdés, hogy már volt annyi tapasztalatom, akkor szívbaj nélkül bárhol megölöm csak… a takarítás utána kínkeserves. Igazán remek, hogy aznap este ilyesmi nem szerepelt a terveim között.

benjamin & marabas

Igazából nem ért volna meglepetéséként, ha megpróbált volna lerázni, de hát igen-igen jól tette, hogy ezzel mégse próbálkozott. Ezen felül még hajlandó volt úgy tenni, mint aki örül is a jelenlétemnek – miközben volt egy olyan gondolatom, hogy megeshet, a háta közepére se kíván épp abban a pillanatban, de hát… nem volt mit tennie. A magamfajta sose szeretik, ha azzal fogadják, hogy „jelentkezzen egy későbbi időpontban”, főleg ha volt olyan kedves és személyesen jelent meg. Egy vámpír se szereti a boszorkánytüzet, de azt hiszem van más bőven a tarsolyomban, amivel képes lennék bárkivel azt kívántatni, hogy bárcsak hatszor átgondolta volna, amit kimond.
Így viszont csak biccentettem egyet a „szép este” megjegyzésre, bár az a „mindig van időm” részre egy kisebb kaján vigyor kúszott fel ajkaimra, de hamar rendeztem ábrázatomat.
- Nem hinném, hogy meglepetésként szolgálna Önnek, ha azt mondanám lenne egy ajánlatom a számára. Hogy pontosabb legyek – munka ajánlat. Ennek részleteit viszont nem feltétlen hiszem, hogy egy ilyen nyílt terepen kellene megbeszélnünk, hacsak nem akarjuk a frászt hozni néhány óvatlan halandóra – mosolyodtam el elnézően, szinte olyannak is tűnhettem arra az egy pillanatra, mint aki tekintettel van másik lelki világára, mintha tényleg érdekelne engem holmi egyszerű halandók elmebéli épsége. Pedig egy frászt. Könnyedén elhallgattattam volna egy egész parknyi embert, de felesleges energiabefektetésnek ítéltem. Egyszerűbb, ha elmegyünk valahová, ahol nem keltünk feltűnést.
- Van esetleg olyan hely, ahol szívesen tárgyalná meg az üzlet részleteit, avagy rám bízza magát? – felőlem akár beültethetett volna a legproccosabb étterem legprivátabb zugába is, ha úgy akarja, az én pénztárcámnak nem árt meg. Más kérdés, hogy levontam volna a béréből, de ezt neki perszenem kell tudnia. Csak visszafogottan, nyugodtan vártam a válaszát – és talán ha nem érzi az engem körülölelő démoni energiákat, akkor biztosan hihetett volna egy átlagos, teljesen ártalmatlan egyszeri halandónak. Sokan követték már el ezt a hibát.

benjamin & marabas

Elég későre járt már, de mégis elég sok ember tűnt fel még a parkban. Ez valahol érthető, hiszen a soha nem alvó városról beszélünk, másrészt ha az információm nem tévesek, a New York Egyetem egy bizonyos szakának hallgatói pont akkor végeztek az órájukon. Milyen becsülendő, hogy akadnak, akik ennyi idő elteltével is hajlandóak az iskolapadba ülni! Szerény személyem képtelen lenne rá – öntelt dolog lenne azt állítani, hogy már tudok mindent, de az, hogy valaki kioktasson, nos, kifejezetten irritálna. Nem tenne jót senkinek, ha a szalagcímek vérfürdőről és mészárlásról szólnának. Vagy várjunk csak… ez még nélkülem is megtörténik, nem is kell átlépnem egy iskola ajtaját. Meglehet, ha meg is történne a „baleset”, szinte már hétköznapinak számítana az én tettem is. Valahol ez annyira… kiábrándító.
Egyedül voltam, vagy legalábbis látszólag. „Árnyékaim” sok helyen megbújtak, ugrásra készen, elvégre nekem is nem egy kellemetlen ellenlábasom akadt tevékenységeimből adódóan.
Végül aztán megpillantottam a fiút. Hozzám képest korban még mindig csak egy porszem volt, de tény, a fényképek se hazudtolták meg, vonásai mindörökre megmaradtak kissé gyermekinek. Ki tudja, hogy őt ez mennyire tette boldoggá.
Lassan löktem el magam eddigi támaszpontomtól, majd elnyomtam cigarettámat és célirányosan felé indultam. Mintha az emberek érezték volna, hogy utat kell engedniük nekem, mivel… nos, ki tudja. Lehet a kisugárzásom hatott így rájuk, úgy érezték, meg kell nekem adniuk a tiszteletet. Vagy meglehet csak féltek volna? Egyre megy, mind a kettő kellemes viselkedésforma a számomra.
Mikor úgy véltem már elég közel értem a fiúhoz, csak akkor szólítottam meg őt.
- Jó estét, Mr. Leroy. Tudna szánni rám néhány percet a zsúfolt idejéből? – mosolyom nyugodt volt, kérdésem tisztelettudó, de a valóság az volt, hogy mind-mind csak külcsín volt csupán. A kedvesség maszkját már elég rég magamra öltöttem, ugyanolyan kedves mosollyal az arcomon tudok egyet csettinteni, hogy szinte a semmiből tűnjön fel néhány csatlósom, hogy kedves díszkíséretképp vezessék az urat utána. Persze… ha jól viselkedik, erről Mr. Leroynak nem kell tudnia.