− Griffith! Vidd a húgaidat, és szaladjatok minél messzebbre! – Ezek voltak anyám utolsó szavai. Legalább is, ekkor láttam őt utoljára apuval, aztán eltűntek a csataforgatagában. Hárman maradtunk: Cassie, Meredith és én. Nem voltam benne biztos, hogy az egész városon végig tudom őket vinni anélkül, hogy különösen harcba kellett volna bocsátkoznunk, de meg kellett próbálnom! Egy hét éves és egy tizenkét éves kislány nem sokat ért olyan tapasztalt harcosok ellen, mint akik ránk támadtak.
Felkaptam a lándzsámat, ami eddig a falnak volt támasztva, és a lányokat az épület hátsó kijárata felé vezényeltem. Úgy éreztem hatalmas felelősség rakódott a vállamra, és én ehhez kevés leszek, azonban a testvéreim élete volt a tét. Csak ez lebegett a szemem előtt.
Hol guggolva, hol szaladva haladtunk át a kerten, miközben a csata zaja nőttön-nőtt körülöttünk. Kijutottunk az utcára. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra a vérfürdőre, ami elénk tárult. Egykori családtagok estek egymásnak, olyan emberek harcoltak ellenünk, akiket ismertek a szüleim, ezáltal én is.
Nem sok időm volt felmérni a terepet, Cassie riadt kiáltása zökkentett ki a kezdeti sokkból.
− Griff, vigyázz! – kiáltotta, így épphogy sikerült hárítanom egy támadt a lándzsám nyelével.


A padló dermesztően hideg volt, mégis izzadtam. Ömlött rólam a veríték, még mindig a fülemben csengett a húgom sikolya. Óvatosan megmozdultam, viszont azonnal összerezzentem, amikor a láncaim a sebes csuklóimhoz értek. Képtelen voltam eldönteni, hogy a fém égette-e ennyire a testemet, vagy a démonvér, amely próbált felülkerekedni rajtam.
Napok óta nem kaptam enni, sőt innivalót is alig hoztak. Meg akartak törni, de én hű maradtam Razielhez és Johnatan Shadowhunterhez. Makacsul kitartottam az elveim és a korábbi életem mellett. Nem vehették el tőlem mindezt, egyszerűen nem hagyhattam, hogy a sötétség felülkerekedjen bennem.
A fejemet a falnak döntöttem. Homályosan árnyakat láttam mozogni. Melegem volt, zihálva vettem a levegőt, és próbáltam nyitva tartani a szemeimet.
Végül engedtem a kísértésnek, aztán egy újabb lázálomba csöppentem.


Nem akartam elhinni, hogy megöltem valakit. Valaki, aki egykor ugyanolyan volt, mint mi. Minden olyan gyorsan történt. Csak az járt az eszemben, hogy a lányokat biztonságba kellett helyeznem. A párbajunk nem sokáig tartott, valami különös elszántság uralkodott el rajtam, aminek a segítségével sikerült győznöm az ellenfelem felett. Megsebesítette a karomat, ömlött belőle a vér, de nem érdekelt. A csatát kerülve a kisebb zegzugos utcákon keresztül próbáltam eljutni az erdők felé. Abban bíztam, hogy ott elbújhatunk, amíg minden le nem csendesedik, és anyáékért mehetek. Nem akartam gyáván megfutamodni, harcolni akartam volna, hogy védjem a városunkat, a családom még Alicanténél is fontosabb volt. Azt pedig senki nem vethette a szememre, hogy két védtelen gyereket próbáltam megóvni a borzalmaktól, egyébként én magam is kölyök voltam.
Sikoltást hallottam a közeli kétszintes épületből. Akaratlanul is Alice hangját képzeltem oda, már akkor tudtam, hogy ha tényleg a lány volt az, akkor nem hagyhattam magára őt. Nem hagyhattam magára azt a személyt, aki a parabatai-mnak készült.
− Lányok, csak csendesen. Segítenünk kell odabent – suttogtam, és a bejárat felé intettem. Az ajtó a márványpadlón hevert, teljesen leszaggatták a zsanérjairól. Az előcsarnok kongott az ürességtől, csupán néhány felborult bútor jelezte azt, hogy itt emberek próbálták elbarikádozni magukat. Igyekeztem minél nesztelenebbül járni, azonban a húgaim erre nem figyeltek oda túlságosan. Olyan hangosak voltak a lépteik, hogy nem sokkal a sikoly megismétlődése után, az alsó szintről több sötét árnyvadász rontott ránk.
− Futás! Felfelé! – adtam ki az utasítást, hiszen onnan jött a hang. Bíztam abban, hogy Alice-re bukkanok majd az egyik szobában, és azt reméltem, hogy ketten együtt meg tudjuk védeni a testvéreimet, majd kijutunk ebből az őrületből.
Meredith megragadta Cassie kezét, és szaladni kezdtek a lépcsőn. Követtem őket, de félúton fájdalom nyilallt a vállamba, és előrebuktam.
− Ne álljatok meg! Keressétek meg Alice-t! Majd ő segít nektek, feltartom őket… − kiabáltam, miközben letörtem a testembe fúródó nyílvesszőt. – Sose engedd el a testvéred Meredith! Most neked kell vigyáznod rá. Menjetek már!
Láttam a rémületet a tekintetükben, épp ezért fordítottam nekik hátat abban bízva, hogy feltarthatom a támadóinkat. Ép kezemmel megpörgettem a lándzsát, a vállam felett hátralestem, hogy a húgaim elindultak-e már. Cassie sírt, de Meredith elszántan húzta magával. Nem figyeltem, ostoba voltam, hogy engedtem az ellenfeleimnek kihasználni a legnagyobb gyengeségemet. Állon vágtak, én elestem, és bevágtam hátul a fejemet. Ujjaimmal még mindig a lándzsát szorítottam, készültem megemelni, hogy beleállítsam a felém magasodó alak lábába, azonban ő gyorsabb volt. Rátaposott a kezemre. Az egész előcsarnok beleremegett a kiáltásomba.
− Makacs kölyök vagy te… Még a hasznunkra válhatsz – vigyorgott az arcomba, aztán behúzott egyet.


− Ne! – kiáltottam fel rémülten. Ismét a sötétben ültem. Rongyos ruháimat teljesen átizzadtam. Ezek a szűnni nem akaró rémálmok, az, hogy újra és újra átéltem a családommal töltött utolsó napomat, a támadást az árnyvadászok ellen, egyszerűen megőrjített. Csak azt szerettem volna, hogy vége legyen. Nagyon jól tudtam, hogy miként vethettem volna véget az egésznek, de nem engedtem a csábításnak.
Lépteket hallottam. Nyílt a cellám ajtaja, azonban nem tudtam kivenni a mai kínzóm arcát. Lázasan pillantottam fel rá, de a lámpafény pont árnyékba volta az alakját.
− Jó reggelt Csipkerózsika! Készen állsz a mai játékra? – Felrángatott a földről, még a láncaimtól is megszabadított, mert tisztában volt vele, hogyannyira legyengültem, még a saját lábaimon se bírtam megállni. Átvonszolt egy másik helyiségbe. Ellenkezni se volt erőm, fájdalom hasított belém, üvöltöttem, jajveszékeltem, de akárhogy kínoztak, nem törtem meg. Az életemet még mindig Raziel szolgálatában akartam leélni, ezen semmilyen körülmény nem tudott változtatni.
Hangos csattanással értem földet a fal mellett, de már nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. Hagytam, hogy a láncaimat visszategyék a csuklóimra, és elaludtam.
Álmaimban láttam az egész életemet: a gondtalan gyerekkoromat, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy miként ugrassam Alice-t, a közös családi pillanatokat, a testvéreim nevetését, a szüleim büszke tekintetét, amikor letettem az utolsó vizsgámat. Hallottam a nevetésüket, láttam a mosolyukat, olyan békés és meghitt volt minden… Aztán hirtelen mindent vér borított, a kacagást sikolyok váltották fel, a zenét a pengék dalolása, a boldogságot a rémület… És egyedül maradtam.
Emlékeztem a hidegre, ami körülölelt, majd arra, ahogy megitattak a Pokol Kelyhéből, és az egész testem lángokba borult. Gonosz varázslat terjedt szét az ereimben, az elmém mégis tiszta maradt. Őriztem az emlékét annak, hogy miért születtem erre a világra, hogy mi volt a feladatom életem során. Annyira makacs voltam, hogy inkább haltam volna meg büszkén árnyvadászként, semmint szörnyetegként éljek tovább.
Azóta a fagy és a forróság egyszerre kínzott. Éreztem a jó és a gonosz szüntelen harcát, és rettegtem, hogy a rossz oldal fog felülkerekedni.


Ismét magamhoz tértem. Hallottam a cellaajtóm csikorgó zaját. Nem voltam benne biztos, hogy kibírok még egy kínzást, azonban meglepetésemre egy ismerős arc fogadott. Összeráncolt homlokkal néztem rá.
− Do? – hangom rekedtül, bizonytalanul csengett. Erőtlenül felé nyújtottam a kezemet, hiszen nem tudtam elhinni, hogy tényleg ő állt előttem. Azt hittem egy látomás csupán. – Kérlek Do, segíts!