1940. szeptembere

Éjszaka érkeztek. Emlékeztem milyen hirtelenül történt az egész. Apám az égben harcolt. Anyám pánikrohamot kapott, a bátyáimnak úgy kellett lecipelniük őt az óvóhelyre. A nővérem pedig a körmeit a karomba mélyesztve hurcolt magával. Kint akartam lenni. Látni akartam, ahogy repülőgépek cikáznak felettem. A magasba vágytam, mert tudtam, hogy ott kevesebb baj érhetett, mint a földön. Mindig is pilótának készültem, hogy egy napon a Royal Air Force tagja lehessek, de ezt az álmot elszalasztottam.
Nem akartam odalent kucorogni, konzerveken élni és molyrágta plédekkel takaródzni. Mégis ki akart volna a föld alatt élni, vagy legalább is minden percben attól félni, hogy mikor kell ismét lerohanni oda? Kalandokra vágytam, szabadságra… Arra, hogy a levegőből én tekintsek le a porrá zúzott városunkra, nem pedig mások. Csak repülni akartam…
Odalent kucorogtam, felhúztam a térdeimet, és az államat unottan nekik nyomtam. Néha úgy éreztem, hogy az életem külső szemlélője voltam: Liz próbálta megnyugtatni anyát, aki levegő után kapkodott, a srácok pedig kártyázással próbálták elütni az időt. Olyan természetesnek vették az ittlétet. Én a plafont bámultam, amiből mindig lepotyogott egy-egy darab, amikor a közeli házakat találat érte, és minden megremegett. Por kavargott a levegőben, amely kaparta a torkomat, és nem vágytam másra, csak szabadságra.
Sokan bizonyára őrültnek tartanának azért, amit tettem, de nem érdekelt akkor semmi. Esélye sem volt annak, hogy mindenki ép bőrrel megússza. Így hát megvártam, hogy mindenki elaludjon, akkor feltápászkodtam a sarokból, és ügyelve arra, hogy ne verjek fel senkit, kiosontam. Először csak friss levegőre vágytam, de odafent is fojtogató por szállt. Az utca egyik része teljesen átrendeződött: törmelékeket láttam mindenütt. Otthonokat, amelyeket egy pillantás alatt semmisítettek meg. Tüzeket, melyek vígan táplálkoztak minden éghető anyagból. Sérült embereket, vagy halottakat, akik nem tudtak időben kijutni a házukból, vagy elérni az óvóhelyekig. Káosz uralkodott mindenütt. Hogy megrázó látvány volt-e? Örökre az elmémbe égett, de furcsa mód… Valahogy azon az estén egy új élet kezdődött számomra.
Bármikor a nyakamba zuhanhatott volna egy bomba, de valamiért mégis túléltem anélkül, hogy cafatokra szakadt a testem. Felfedezőútnak indultam, holott alig láttam valamit, és a por kaparta a torkomat. Az orromat égett szag csiklandozta, és ahelyett, hogy hallgattam volna a józaneszemre, és visszamentem volna, egyenest belegyalogoltam a végzetembe.
Úgy gondoltam, jó ötlet lenne, ha megmásznám az egyik közeli ház romjait, de amit ott találtam, szinte minden képzeletemet felülmúlta. Akkor láttam életemben először vámpírt. Annak ellenére, hogy az arcát vér borította, és előtte egy kiszipolyozott test hevert, gyönyörű volt. Nála csodálatosabb nővel még soha nem találkoztam. Képtelen voltam megszólalni, de nem is volt szükség rá. Tudta, hogy ott voltam. Felém fordult, lenyalta a vért az ajkairól, aztán lassan elindult felém. Moccanni sem mertem, vagy talán az lett volna a legjobb szó rá, hogy megbabonázott.
− Mit keresel itt? – Hangja ellágyította a szívemet. Ha létezett szerelem elsőre látásra, akkor én azon az éjjelen beleszerettem. Kíváncsi szemekkel méregetett, úgy viselkedett, mintha nem is történt volna semmi. Talán nem is izgatta magát azon, hogy rátaláltam.
− Én csak…
− Nem biztonságos itt. Kivételesen nem magam miatt mondom ezt, de látod, mi történik idefent azokkal, akikben nincs meg az örök élet esszenciája. – Körbeintett. Nem láttam mást csak pusztítást és halált. Rá sem ismertem erre a helyre, mégis a menekülés helyett azon járt az eszem, hogy végre itt lenne a lehetőségem arra, hogy kiszakadjak a mindennapjaimból.
− Olyan szeretnék lenni, mint te vagy – jelentettem ki hirtelen. Csupán egy kósza gondolat volt, ami kibukott a számon. Ő mégis nevetni kezdett rajta.
− Miért tennék ilyet? Nem lennél a hasznomra…
Mielőtt befejezhette volna a megkezdett monológot, ismét megszólaltak a légiriadó szirénái. A kezeimet a füleimre tapasztottam. Rémtörténetekben mindig azt mesélték, hogy a vámpírok különösebben érzékenyek voltak a zajokra, rajta viszont azonkívül, hogy összeráncolta a homlokát, nem látszott semmi. Vagy túl jól kontrollálta az érzelmeit, vagy valahogyan megtanulta kezelni az éles hangokat.
Süvítő hangot hallottam. A torkomban dobogott a szívem. Minden őrült vágyam ellenére most először ténylegesen veszélyben éreztem magam, és nem akartam meghalni. A szomszéd házat teljesen telibe kapta a következő bomba. Kívülállóként láttam mindent: Ahogy az épület darabjaira hullik, láttam minkét repülnek szét a törmelékek, azokat a darabokat is észleltem, amik felém repültek, de hiába mozdultam, túl lassú voltam. Elkerülhetetlen volt az egész. Éreztem a lökéshullámot, amely hátrataszított… A testem teljesen tehetetlen volt. Nekivágódtam a földnek, a mellkasomra zuhanó omladék kiszorította a levegőt a tüdőmből. Biztos vettem, hogy néhány csontom is eltört, az egész testemet átjárta a fájdalom. Vért köhögtem fel, és az utolsó dolog, amire emlékeztem az volt, hogy Ő felém hajolt, aztán minden elsötétült.


Hideg volt, amikor magamhoz tértem. Értetlen voltam, hiszen a korábbi fájdalom megszűnt létezni. Azzal sem voltam tisztában, hogy hol is voltam pontosan. Sokkal élesebben érzékeltem a külvilágot: az orromba nem csak a föld illata szökött, hanem a pusztulásé és az elmúlásé is. A fejem zsongott a kaparó, nyöszörgő, csikorgó, nyekergő zajoktól, amik nem tudtam, hogy honnan, vagy milyen messziről származtak, mégis bántották a fülemet. Nem láttam semmit, és kellett egy kis idő, hogy rájöjjek: a föld alatt voltam. Bepánikoltam, kaparni kezdtem, hátha képes voltam kiásni magam. Nem érdekelt az, ahogy megremegett a föld a távolban… Az sem izgatott, hogy az arcomba hullottak a kavicsok, csak ki akartam magam ásni ebből a furcsa helyzetből. Minél feljebb jutottam, minél jobban azt éreztem, hogy itt a vége, egyre éhesebbé váltam. Másfajta éhség volt: sóvárgó, fékezhetetlen éhség uralkodott el rajtam, ami sietségre ösztönzött.
Eljött az áttörés. Először az egyik kezem, aztán a másik jutott a felszínre, addig küzdöttem, amíg teljesen ki nem másztam a síromból. Ő ott ült velem szemben egy kettétört sírkövön. Hogy hogyan és miként kerültünk ide arról elképzelésem sem volt. Még mindig éjszaka volt, a város porfelhőbe burkolódzott, körülöttünk még mindig háború dúlt, de az a lány olyan békésen lóbálta a lábait, mintha teljesen más világban élt volna.
− Azt hittem sose jutsz ki onnan. Szedd össze magad! Mennünk kell, kerítünk neked valami ennivalót, aztán elhagyjuk Londont.
Nem értettem, nem adott magyarázatot, nem tűrt el kérdéseket. Vakon követtem az éjszakába, hogy először kóstoljam meg az emberi vér ízét.


Megkezdték London evakuálását. Mi pedig kihasználtuk az alkalmat, hogy vidékre szökhessünk. Electra viszont nehezen bírt velem. Folyamatosan éhes voltam, és nem tett jót az idegeimnek, hogy órákon keresztül voltunk ennyi emberrel összezárva. Szerencsére, az éj leple annyi így könnyű volt megoldani a táplálkozást, és Electra egyre többet tanított nekem az új képességeimről.
Fél napot utaztunk, mire este egy elhagyatott vasútállomáson szálltunk le. Electra boszorkánymester ismerősei voltak azok, akiknél új menedéket kaptunk.
Hosszú hónapokat töltöttünk edzéssel és tanulással messze a háború zajától. Vidéken minden olyan csendes volt, és a házigazdáink is gondoskodtak arról, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt.
Ekkor kezdett el Electra nyitni felém. Eleinte csak egyre jobban elhúzta a tanulást, aztán már akkor is megkeresett, amikor szabadkezet kaptam mindenhez. Nem avatott be túlzottan a múltjába, de azt elárulta, hogy háromszáz éves volt, azt is elmesélte, hogy a klánja elűzte őt, mert csúnyán becsapták. Magára maradt, Londonban próbálta meghúzni magát, amikor ledobták az első bombákat. Azt viszont sose árulta el, hogy miért mentett meg engem.
Teljes mértékben engedelmeskedtem neki. A kedvére akartam tenni, ezért minden őrültségben benne voltam. Akkor még nem sejtettem, hogy csak szórakozott velem.
Aztán egy éjszaka furcsa alakok jelentek meg a vendéglátóinknál. A beszélgetésükből hamar kiszűrtem, hogy az ismeretlenek azt akarták, hogy adják ki nekik Electrát. Ebbe senki nem ment bele, amíg az egyik boszorkánymester feltartotta őket, addig a másik egy portált nyitott nekünk egyenest Amerikába.

Detroit környékén kötöttünk ki pénz és ruhák nélkül. Nem mehettünk vissza többé, így megtanultunk alkalmazkodni a környezethez. Ekkor tanultam ki a zsebmetszést, és szoktam rá arra, hogy ami megtetszett nekem, azt bizony eltulajdonítottam. Hamarosan kiépítettünk magunkról egy teljesen új képet a városban: egy fiatal pár voltunk, akik művészként dolgoztak, ezért szinte csak az esti órákban látták őket, annyira lefoglalta őket a munka.
Pedig a csúf valóság az volt, hogy Electra fejébe vette, hogy kiiktatja a helyi vámpírvezért, és átveszi a helyét, ha pedig ez nem jött volna össze, akkor a városban változtatott volna át embereket. Nekem pedig az lett volna a feladatom, hogy asszisztáljak ehhez. Azonban ahogy telt az idő, egyre jobban rádöbbentem, hogy a teremtőm csak kihasznált engem, és játszott az érzéseimmel.
Évtizedek után elegem lett belőle, így egyik este, amikor lelépett valahová, fogtam a cuccaimat, és megszöktem. Minél messzebb akartam kerülni tőle. Eleinte kerültem a nagyobb városokat, amíg nem tanultam meg fékezni a szomjamat. Nem egy mondén halt bele a találkozásainkba, azonban nem éreztem bűntudatot egyik után sem. Már rég túl voltam azon, hogy bármi miatt is szégyelljem magamat, vagy bánjam a tetteimet.
Úgy éreztem egy új fejezet nyílt meg számomra: körbeutaztam a Nagy-tavak városait, kiruccantam Kanadába és majdnem otthagytam a fogam egy Los Angeles-i kaszinóban. Megtanultam lopni, csalni és hazudni. A hazudozást olyan szintre fejlesztettem, hogy néha már magam sem tudtam elkülöníteni az emlékeimben, hogy mi volt az, amit ténylegesen átéltem, és mi tartozott a meséim közé.
Végül először New Yersey-ben, aztán New Yorkban kötöttem ki. Rájöttem, hogy tanulni akartam valamit, mert untam, hogy az életem nem mozdult el semmilyen irányba. Tudtam, hogy pilóta nem lehettem a vámpírságom miatt, viszont addigra már annyira tehetségesnek bizonyultam abban, hogy előadjam magam másoknak, végül a színészetre tettem le a voksomat. Csak úgy, poénból. Még mindig abból tartottam fenn magam, hogy ilyen-olyan alvilágiaknak intéztem kis bizniszeket, azonban az ötlet, hogy éjszakai képzésre járva eljátsszam, hogy normális ember vagyok… Életem legjobb alakításának tűnt.
Meg is kezdtem az iskolát. Az egyetemhez közel egy kis lyukban találtam magamnak szállást, amit teljesen besötétítettem, és csakis akkor tettem ki a lábamat onnan, ha már leszállt az éjszaka.
Hamar szereztem magamnak társaságot, és a srácokkal az egyetemnél lévő egyik kávézóba jártunk. Amikor először megláttam az egyik barista lányt, teljesen ledermedtem. Annyira hasonlított Rá! De valami mégis más volt vele kapcsolatban. Annyira eleven volt, annyira élő… Éreztem a vérének az illatát… Kívántam a vérét, de türtőztetnem kellett magam. Próbáltam kizárni az életemből, próbáltam elmenekülni előle, de a gondolat… A vér ízének a gondolata nem hagyott nyugodni. Meg akartam kóstolni, ezért újra és újra visszatértem abba a kávézóba még akkor is, amikor a haverjaim már rég megunták a helyet.