Vigyorgok, mint a tejbetök. Őszintén szólva, nem a legszebb dolog a nárcizmus, de hát na. Imádom a saját vicceimet!. - Ugyan, ugyan! Csak maradj pozitív! Eskü, ha megéled a 70-et, veszek neked egy járókeretet és kitaláljuk, hogy legyen alkalmas démonölésre. - Egy pillanatra nem hagyom abba a vigyorgást, és csak félig szánom viccnek az egészet. De most komolyan! Ha ezt valaha megcsinálja valaki, akkor én segíteni akarok neki! Mégis mi lenne menőbb már, ha nem az, hogy készítesz egy démongyilkoló járókeret?! - Ugyeee? Eskü szerzek neked egyet... - elkalandozva kezdem rágcsálni a ceruza végét. Pár pillanatig észre sem veszem, ahogy teljesen felhagytam a körök rajzolgatásával... Hozzákoccintom a ceruzát a homlokomhoz, és ezt még szerintem ő is hallotta az asztal túloldalán a kanapéről. - Bocs, tudom, sürgős. Rajta vagyok! Csak ne tereld el a figyelmemet. Még a végén egy hiper-szuper démonölő járókeret tervrajza lesz belőle. - Csak vigyorgok, nem nézek fel rá, még a végén elröhögöm magamat. Őszintén szólva, tök szívesen megrajzolnám azokat a tervrajzokat... - Akkor jó vagy - elismerően biccentem meg a fejemet. Én tuti, hogy az első adandó alkalommal mellé lőnék az íjjal, és biztos, ami biztos, még állon is ütném magamat a könyökömmel... Nem, még egyszer nem veszek íjat a kezembe. Kész trauma volt 12 évesen! Nem is értem, hogy lehetett valaki akkora állat, hogy egy 12 éves kis srác kezébe adjon egy íjat! - Igen. Szeretnéd kipróbálni? Ha túl vagyunk ezen az abrakadabrán, szívesen megmutatom neked. Ha sikerül megtalálni az öcsédet, ünneplés gyanánt, ha nem... Akkor meg azért, hogy legyen időnk gondolkozni. Ellazulsz, ha gyilkolászhatsz picit, ééés... Nos, nincs tényleges veszély rád nézve - rántom meg a vállamat, éppen csak annyira, hogy ne zavarjon a rajzolásban. Anyám tuti büszke lenne rám, ha ezt most látná! Mindig is úgy gondolta, hogy valahol mélyen bennem művészi hajlamok rejlenek. A méllyel egyetértettem... Ha nincs Stacy meglehetősen spártai módszere, szerintem soha nem tudtam volna felrajzolni ezeket, még ennyire sem. De legalább ősinek néz ki azzal, hogy ennyire... Egyedi? - Az amúgy. Inkább, mint az FBI kutyájának lenni, vagy hogy egy démon üldözzön... - A végét már csak mormogom az orrom alatt, remélhetőleg nem érti meg. Bár nem feltétlenül baj, ha igen. Nem rossz, ha az ember maga mellett tudhat valakit, aki képes is megölni egyet. - Nem állt szándékomban, azt elhiheted - ismét elvigyorodom, felemelve rá a tekintetemet, és a lap mellé dobva a ceruzát. - Kezdhetjük?
Minden utazásnak van egy titkos célja, amelyről az utazó mit sem sejt.
Visszavonulni idővel. Milyen távoli gondolat is ez. Ha jobban belegondolok sosem gondoltam még igazán bele, mi lesz velem 20, 30 vagy akár 50 év múlva. A papa mindig óvva intett attól, hogy ennyire előre tervezzünk. Ezért nincs tervem a következő évtizedekre, max néhány évre előre. A papa szerint óvatosan kell bánni az álmokkal, mert olyanok, mint a kártyavár. A sors egy apró fuvallatként pillanatok alatt romba döntheti az egészet. -Remélem megélem majd azokat az időket. - felelem apró vállvonással, hiszen tudom, hogy ez úgysem feltétlen csak rajtam múlik. -Azért vicces lenne járókerettel üldözni a démonokat. - teszem hozzá nevetve. Kicsit talán el is képzelem magam idős néniként ebben a szituációban. Ráncosan, ősz hajjal, görnyedten, egy speckó járókerettel, aminek a lábai szeráfpengékből készülnének. Elég abszurd gondolat. -Neeem. - rázom meg a fejem. - Sunyi vagyok mint egy róka...meglapulok, várok és a megfelelő pillanatban lövök. - Ritka, hogy valaki úgy a közelembe osonjon, hogy azt ne vegyem észre. -Online? - döntöm oldalra picit a fejem. Aztán eszembe jut, hogy egyszer meséltek már erről. Igen, talán az egyik árnyvadász-ismerősöm említette, hogy a mondének között nagyon kedvelt szabadidős elfoglaltság a videojáték. Hallottam, vannak olyanok, akiket szinte beszippant és napokat képesek a képernyő előtt görnyedni és játszani...szinte megállás nélkül. Azért tőlem sem teljesen idegen ez a virtuális világ, elboldogulok, ha az interneten kell keresnem valamit és az email-írásban is egész jó vagyok. Nincs mese, haladni kell a korral. Ám ez az online játék teljesen ismeretlen terület. Sosem próbáltam. -Biztos érdekes lehet. - jegyzem meg apró mosollyal, de le merném fogadni közel sem olyan izgalmas, mint kint a város szélen, a fák árnyékában pusztakézzel fogni az íjat és lőni. -A démonok...jobb vigyázni velük, egy percig sem szabad lebecsülni őket. Az végzetes lehet. - egy pillanatra végiggondolom azt a számos helyzetet, amikor dolgom volt velük. Cselesek, ravaszak és bármelyik pillanatban képesek meglepetést okozni. Azt nem tudom, hogy ezekben a játékokban milyenek, de a valóságban kemény ellenfelek tudnak lenni. Figyelmemet én is a papírra szegezem és nézem, ahogy a srác egyik kört rajzolja a másik után, miközben a boszorkányokról és Stacyről mesél, addig Roxyt félálomba simogatom. Már csak azt hallani, hogy egyenletesen szuszog az ölembe. Egy pillanatra abbahagyom a simogatást. A kutyus felemeli a fejét, amolyan "miért hagytad abba, ne hagyd abba" pillantást vet rám, majd amikor újra a füle tövét vakargatom, elégedetten helyezi vissza a buksiját. Megfordul a fejembe, hogy olyan cuki, hazaviszem, aztán az is, hogy a gazdája, valószínűleg nem örülne neki. Látom, hogy egyre több ábra kerül a papírra. Türelmesen és érdeklődve várom, mi fog kisülni belőle.
- Óóó... - elhallgatok, mert... Nos, erre mit mondjak? Szerintem elég gáz, hogy soha nem tarthat szünetet. Én azért csak, csak ellógatom a lábamat két feladat között, vagy ha éppen Stacey távol vana munkája miatt, akkor meg azért. Fog a fene dolgozni, ha nem kényszerít! Azért még teljesen én sem zakkantam meg. - De a korral csak visszavonultok, nem? Mármint, a kampósbot nem túl hatásos a démonok ellen - elvigyorodom. Viccnek szánom, és amennyit eddig sikerült vele beszélnem, azt hiszem érteni fogja. Legalább is remélem. Ha esetleg nem menne túl jól elsőre a keresés, lehet, hogy meg kell ismételni, vagy más módszert kipróbálnunk. Ahhoz meg azért ő is kell. Stacey pedig tuti elátkozna, ha elüldözném egy vásárlóját... - Értem. Nos, én tuti, hogy ordítva menekülnék, ha egy démon szembejönne velem, szóval nem nagyon érzem át a dolgot - felnevetek, miközben éppen csak fellesek rá, ahogy elhelyezkedik. - Na, íjásznak lenni az menő! De nem céloznak be gyorsan téged? Mármint, előnyös gyorsan leszedni a távolságit, hogy ne tudjon sebezni hátulról, ha éppen egy közelharcival harcolsz. Szoktam online játszani, ott szoktunk ilyesmi taktikát használni. Bár nem tudom, hogy a démonok vannak-e ennyire eszesek - pillantok fel rá ismét, megszakítva ezzel a rajzolgatást. Férfi vagyok, nem megy egyszerre a kétfelé koncentrálás, na. - A nyomozás részét megértem, az klafa. Én is szívesen csinálom. Jobb szeretem a nyugis oldalát a dolgoknak - elvigyorodom. Akármilyen nyámnyilának is tűnök így hirtelen, nem igazán zavar. Túl sok gáz dolgon mentem már keresztül ahhoz, hogy úgy érezzem, az életemet kell kockáztatnom azért, hogy menőnek tűnjek. Legyen elég az, hogy tudok varázsolni. Mondén létemre. Szerintem azért már ez is elég menő dolog. - Ühüm. Van valami nyelvük a boszorkánymestereknek, Chthonic, és azt a nyelvet használják benne, meg valami Fehér Könyvből is szedtek dolgokat. Bár az nem Stacey-nél van. De azt mondta, aki azt birtokolja, hatalmas tudás kerül a kezébe, szóóóóval ja. Ő tanította. Neki meg valaki más, a mestere. - A papírt bámulom. Lehet, hogy sokat beszélek? Stacey biztos megcsapkodna, ha hallaná, néha mit pofázok el másoknak. De hát a tudásnak java részét már amúgy megszerezték. Ha meg valami újat mondanék... Nos, én sosem esküdtem fel senki mellé.
Minden utazásnak van egy titkos célja, amelyről az utazó mit sem sejt.
-Nem igen hiszem... - ingatom meg a fejem mosolyogva. Hogy egyszer véget érnek a feladatok, azzal csak magamat ámítom. De magamat is piszok rosszul, hiszen én sem hiszem el. Míg a világban vannak démonok és a mondénekre ártó szándékú árnyvilágiak leselkednek, addig mindig lesz feladatunk. Ha egyik küldetést "letudtuk", egészen biztos, hogy vár ránk egy újabb munka. Persze ez nem zárja ki, hogy két megbízás között egy rövid időre kikapcsolódhassunk, de nem felejthetjük el, hogy árnyvadásznak lenni egy életforma. Ebbe születtem, így neveltek az első lélegzetvételem óta. Soha nem kérdezte senki: akarom-e? Gyerekfejjel nehezen értettem, de a mama mindig azt mondta, hogy különleges ajándék birtokosai vagyunk, amit az angyaloktól kaptunk. Az áldás - ő csak így nevezte a képességeinket - nem csupán előny, de nagy felelősség és nagyon gyakran teher is. Meg kell tanulnunk ezzel együtt élni és segítenünk kell azoknak, akik ezen erő híján vannak és nem képesek megvédeni magukat a világ veszedelmeivel szemben. Átlépve a portálon egy kellemes szoba fogad. Nem nézelődöm sokat, hiszen figyelmemet egy édes kiskutya rabolja el, aki a kanapén ücsörög. Szilvát juttatja eszembe, a kutyát, akit Európában hagytam sok évvel ezelőtt. Valószínűleg nem él már. Idős eb volt már akkor, mikor nyolc esztendővel ezelőtt hajóra szálltunk. Azóta pedig nem volt másik. -Na adsz egy pacsit? - nyújtom felé a kezem és várom, hogy a mancsát a tenyeremre helyezze. Meg is teszi. -Ügyes kutyus! - dicsérem meg és simítom meg a fejét. Közben a srác is visszaér papírral és írószerszámmal felszerelkezve. A táskámat a fotelbe pakolom, a gitártokot pedig a fotel karfájának támasztom, majd Roxyt az ölembe véve huppanok le a kanapéra. Míg a fiú köröket rajzol, folytatva gondolataimat válaszolok korábbi kérdésére. -Sokféle árnyvadász létezik. Vannak akik megszállottak. Képesek a végsőkig, akár az egész világot bejárni, csak hogy beteljesítsék a rájuk bízott feladatukat. - Eltökéltek, vakmerőek, mintha nem is volna vesztenivalójuk. Személyesen is ismertem ilyen rendíthetetlen kitartással és elszántsággal bíró személyt. Az én drága Anabeth nénikém pontosan ilyen megrögzött vadász volt. Még kislány voltam, amikor egy nap útra kelt, elhagyta a családot, de soha nem tért vissza. Lehet már nincs is életben. -Vannak akik az egész világot meg akarják menteni. - Talán a mama is ilyen volt kicsit. -Aztán vannak olyanok is, akiket bizonyítási vágyuk hajt. Nem sokban különböznek a vakmerőktől, csak esetükben az egyéni teljesítmények...hogy is mondjam...kicsit előtérbe kerül az ego. - odahaza nem is egy ilyen vadásszal találkoztam. Mióta Amerikába jöttem, szerencsére nem sok effélébe futottam bele. -Ez csak pár példa. Én nem tartozom az élharcosok közé, nem is vágyódom közéjük. - nem kell elismerés vagy hírnév, eszembe sincs a kelleténél több, őrült kockázatokat vállalni. Így sem veszélytelen az élet. Viszont megtiszteltetés és jóleső érzés, ha valamilyen feladatot kapok... -...én leginkább felderítek vagy nyomozok, vagy ha bevetés van a háttérből fedezem a csapatom. Íjász vagyok. - magyarázom miközben egy pillantást vetek a gitártokomra, amiben íjam és nyilaim álcázva pihennek. Mindig velem vannak, hiszen sohasem tudhatom, mikor lesz rájuk szükségem. Ez persze nem azt jelenti, ha közelharcra kerül a sor, zsebbe dugott kézzel, tehetetlenül álldogálok. Csupán annyit tesz, ha távolról kell leszedni valamit/valakit, abban rendkívül jó vagyok. -Most te mesélj, mire jók ezek a körök? Ezt is a mesteredtől tanultad? - hajolok kicsit közelebb, a papír fölé és érdeklődve szemlélem a körkörös vonalait. Még nem igazán látom át, hogy egy darab papírosra firkált kerek alakzat, hogyan fog elvezetni rég nem látott öcsémhez, de bízok a srácban, hogy tudja mit csinál. Elvégre Stacy a mestere, akiről mindenki csak megelégedéssel beszél.
Leginkább csak erősen pislogok, ahogy hallgatom őt. Meg bólogatok. Mi mást tehetnék? Sok fogalmam nincs az árnyvadász teendőkről. Pedig milyen klafa lenne tudni! Lehet érdemes lenne kihasználnom a lehetőséget, és egy kicsit kíváncsiskodni. - Ezek a dolgok, letudhatóak? Mármint, bocsi, ha túl kíváncsi vagyok, csak nem sok árnyvadászhoz volt eddig szerencsém, így nagyon azzal sem vagyok tisztában, hogy pontosan miképpen mennek felétek a dolgok- zavaromban a tarkómat kezdem el piszkálni. De, legalább még nem dadogok! Tiszta jó. - Mondtál valamit? - fordulok hátra hozzá, miközben a portálon dolgozom. Valamit tuti hallottam, és majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a csajtól jött. Mármint, más nincs itt rajtunk kívül, szóval elég para lenne, ha bárhonnét máshonnan jönne a hang… Szellemek pedig nem léteznek. Legalább is nagyon remélem, hogy nem csak Stacey felejtette el megemlíteni. - Óóó látom jól kijöttök - megvakargatom Roxy fejét, miután sikeresen lepakoltam mindent az asztalra. - Meglepő amúgy, mert nem szokta szeretni az idegeneket. Meg úgy senkit azon kívül, aki eteti. Még szerencse, hogy én etetem - felnevetek, miközben már lelkesen rajzolom fel a piktogrammát a papírra. Nem egy egyszerű darab, ezért sem akartam ott az étteremben csinálni. Meg, mert nem hittem, hogy majd ennyire sietünk. Mármint, értem, hogy miért sietünk, csak akkor ezt még nem tudtam. - Bár, ha jobban belegondolok, csak Stacey-t és engem ismer, Stacey pedig valahogy nem nagyon van oda érte, szóval érthető, hogy vele miért ellenséges - rántom meg a vállamat, miközben tovább rajzolgatom a körömet.
Minden utazásnak van egy titkos célja, amelyről az utazó mit sem sejt.
Szavaival egyet kell értenem. Annyi mindent tervez az ember, és egy apró nem várt pillanat, ami talán tényleg nem tart tovább néhány másodpercnél évek, évtizedek álmait rombolhatja le...vagy akár egy életét. -Nem is tudom...talán egyszer, ha minden fontos árnyvadász-feladatomat letudtam...ellátogatok oda. - mosolyodom el a gondolatra, majdnem fel is nevetek. Vajon létezik ilyesmi egy árnyvadász életében? Nem tudom, de kellemes érzés eltűnődni azon, hogy egy dologtalan, semmittevéssel töltött napomon a görög tengerpartokon sétálgatok mezítlábasan és gondtalanul élvezem az ott töltött időt. Biztos végigkóstolnám az összes híres görög ételt. A srác hipp-hopp megnyit egy átjárót. Ösztönösen nézek előbb magam köré, ellenőrizve, hogy biztosan nem lát minket senki. De egyetlen értetlenül pislogó szempárt sem látok. Nos, megértem, hogy inkább kihagyja a tömegközlekedést és inkább átjárókat nyitogat. Kétségtelen felgyorsítja az útját A-ból B pontba. -Lenyűgöző. - motyogom, miközben figyelem az előttem lévő örvénylést. Óvatosan kinyújtom magam elé a kezem, mintha meg akarnám tapogatni a kaput. Kicsit talán el is kalandozok közben. -Oh, persze. - kapom fel a fejem mikor tudatosulnak bennem a szavai, és gyorsan be is lépek az örvénylésbe. Magam sem tudom mire számítsak, de egy villanásnyi idővel később egy szobában találom magam. Alig érkezünk meg az átjáró nyomtalanul eltűnik mögöttünk. Mintha ott sem lett volna. Szóval egy barátságos lakás nappalijában kötünk ki. A mondén hellyel kínál, majd szórakozottan elszalad a lakás egy másik szegletébe pár apróságért. Viszont nem maradok magamra, egy Roxy nevű kutyus csücsül a kanapén és engem figyel. -Szia..de cuki vagy. - térdelek le a kanapé mellé és odatartom a kezem az orra elé, hogy megszagolhasson. Nem félek, hogy megharap, még sohasem harapott meg egyetlen állat sem. Nem mellesleg Roxy nagyon barátságosnak tűnik. Amint rájön, hogy nem jelentek számára fenyegetést, a füle tövét kezdem vakargatni. A blöki gyorsan testhelyzetet vált, hanyatt dobja magát, így a hasát is megvakargatom.
- Nos a dolgok gyakran nem úgy alakulnak, ahogy az ember tervezi. Ez tény. Nem is vágyódsz oda?- kérdem, miközben haladunk kifelé. Nem egészen úgy nézett ki, mint aki ténylegesen hiányolná az életéből. Azt viszont meg tudom érteni, hogy az élet nem úgy alakult, ahogy az anyja tervezte. Teljes mértékben! Én sem úgy gondoltam, hogy egy boszorkánymester mellett fogok élni és varázsolni fogok. Bár tény és való, hogy hálás vagyok Stacey-nek, de sokkal szívesbben térnék vissza abba az időszakba, amikor még csak az FBI-jal voltak problémáim és nem egy nagy gonosz démonnal. - Nos, én nekem pont ez az, ami nem hiányzik a mondén életből! A tömegközlekedés pokol, sokkal menőbb csak egyik helyről a másikra átjutni egy portálon. Szerintem hamar meg is szokható. Nem kell félned - bíztató szándékkal vigyorgok rá. Igazság szerinte először én is féltem, Stacey-nek úgy kellett átrángatnia a portálon, hiába mondtam, hogy inkább megyek repülővel... - Sok gyakorlás, még mindig erős koncentrációt igényel, valamint rengeteg energiát. Én csak egy egyszerű mondén vagyok, aki megtanulta valamelyest kihasználni a benne rejlő képességeket. Teljesen más téma, ha ezt egy boszorkénymester csinálná. Én nem is bírom olyan sokáig nyitvatartani, szóval pattanj be! Itt leszek mögötted - rákacsintok, miközben a portál megnyílik. A kezemmel intek neki, hogy menjen csak előre. Ha átér, akkor úgy is csak a nappaliba érkezik. Ott meg nincs más, mint Roxy, aki éppen a kanapé előtt fekszik a saját kis párnáján. Az udvarra nyíló üvegajtó is ugyanúgy el van kissé húzva, hogy kimehessen, amikor csak akar, mint ahogy hagytam. Lényegében minden úgy néz ki, mintha éppen csak elindultam volna otthonról. - Foglalj helyet, ott a kanapé, de van egy fotel is, ha gondolod. A tv távirányítója aaaz... Fogalmam sincs, talán Roxy megint elcsente. Akkor viszont alatta lesz. Addig hozok egy lapot és egy filctollat, mindjárt itt vagyok. - Ahogy átlépünk mindketten, a portál bezárul, én pedig szaladok fel az emeletre, hogy elcsenjem Stacey-től a felszerelést, ami kell majd a nyomkereső varázslathoz.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
