- Morcos? – kérdeztem vissza még mindig ugyanazzal a nyugodt arckifejezéssel, mint amilyet materializálódásom pillanatában magamra öltöttem. - Kicsit sem vagyok az, pusztán tényeket állapítok meg. Nem sokan szeretnének a barátaim lenni – érdekes szokásaim és múltamról keringő hiedelmek és hírek eléggé nagy hatással voltak a megítélésemre. Neveztek vérszomjasnak, köpönyegforgatónak, kiszámíthatatlannak és illettek még megannyi kellemetlen jelzővel, bár ha jobban belegondolnak, ezek mind egy démon számára szinte már bókok. Ha érzelgősnek vagy hisztisnek neveznének, az már elgondolkodtatott volna létem értelmén, de amíg ez nem vetül fel, mint esetleges jelző, addig nem igazán zavartattam magam.
A kérdésre egy pillanatra érdeklődve pillantottam a mellette fekvő alakokra. Vajon mennyit tudnak és mennyire mélyen alszanak? Persze, mondhatnánk, hogy a hétköznapi halandók elméjét tisztára pucolni a mi fajtánknak olyan egyszerű, mint elmosni a szennyest, de én mindig szerettem nagyon biztosra menni, ha titoktartásról volt szó. Szomorú lenne, ha a kis kedvencei túlzottan a szívéhez nőttek volna, aztán egy holdfénytelen éjszakán elnyelné őket a sötétség.
Karjaimat szorosan fontam össze hátam mögött, ahogy lassan egyre közelebb értem hozzá, miközben mintha csak átgondoltam volna a kérdést. Vajon mi érdekeset hallhattam? Mi ragadhatta meg a fantáziámat, hogy végül előtűnjek a semmiből? Valóban annyira kiszámíthatatlan lennék, mint amilyennek hinni szeretném magam, avagy ez csak a már jól megszokott kérdésre kérdés játék kezdete?
- Szeretném azt mondani, hogy nagyon sok mindent, de… hazudnék – lassan az ágy oldala mellett haladtam el, arra az oldalra kerülve, ahol a férfi feküdt, akivel feltételezhetőleg együtt hált nem is olyan régen. - Azt suttogják, hogy nem mindennapi módon… jelentél meg köreinkben – abban a pillanatnyi csendben tettem egy elég gyors mozdulatot, de Phurphur ismert már – nem nyúltam semmihez, amíg nem engedték meg nekem. Vagyis… régen mindig így volt. Kezeim így is mondhatni a paplan felett néhány milliméterrel siklott el a test felett, ami egyelőre láthatóan mélyen aludt, tulajdonosa nem is sejtette, hogy édes álmát egy szempillantás alatt földi pokollá tehetném.
- Így tehát úgy gondoltam utána járok annak, hogy ezek a sugalmazások valósak-e, avagy valakit túl élénk fantáziával áldott meg az ég – egy darabig még az alvó férfit szemléltem, miközben tenyerem lassan egyre feljebb haladt, megállva a fejénél, majd újra Phurphurra tekintettem. Annyi minden tehetnék, de nem teszem. Nem tehetem, mert így szólt a játék. Pedig csak egy mozdulatba került volna és akár az ő karmazsinvörös vérével festhettem volna be a takarót, az ágyat, a szobát, mindent… avagy tehettem volna valami teljesen mást is.

A kíváncsiság ölte meg a macskát, vallja egy igen érdekes mondás. Megint mások szeretnek engem macskához hasonlítani. Pontosítanék: szerettek. Mostanra már nem igazán van hangjuk… testük… létük. De jelen esetben talán van valami ebben a kijelentésben, amit csak így gondolati szinten vagyok hajlandó elismerni, kimondott szavakban nem. Mikor az a hír jutott a fülembe, hogy egy igen érdekes ismerős tűnt fel újra a felszínen és nem is akármilyen formában, az igen-igen megmozgatta a fantáziám… meg beugrott általa néhány emlék. Emlék azokból az időkből, mikor még csak egy kis senki voltam a démonok között és csak a sötétből figyelhettem mindent, de nem érinthettem meg, nem közelíthettem hozzájuk, csak… nézhettem. Távolról, sóvárogva, ha pedig mégis léptem, a tettért irtózatos büntetés járt. Végül aztán ahogy eltelt ezer meg egy év, én pedig egyre feljebb jutottam a ranglétrán, tapostam el másokat, közük azokat is, akik megszégyenítettek, azok nem tudták kiölni a betanított szokás varázsát. Ahogy lassan kikristályosodott bennem, hogy mekkora a varázsa annak, ha csak megfigyelem a történéseket, elemzem őket, a tekintetemmel fogadom be azt… és csak akkor válok a részesévé, mikor már idejét érzem annak, a legjobb és a legmegfelelőbb pillanatban.
Egy egyszerű boszorkánymester házába bejutni nem jelentett kihívást, túl öreg voltam már az ilyesmihez. Nem állhatta útját érdeklődésem tárgyának, vagyis személyének. Azt mondták, itt találom majd Phurphurt és nagyon sokáig nem is kellett keresnem… gondolhattam volna, hogy hol találom.
A szokás hatalma – persze, hogy először csak a távolból figyeltem alakját, ahogy elsőre úgy tűnt, mint aki érdesdeden alszik, hálóvendégei társaságában. Elgondolkodtam azon, hogy megzavarjam-e az édes pillanatot, de lassan ő maga vetett véget az idillnek, mire válaszul egy halk kuncogás érkezett számára a szoba legsötétebb pontjából.
Olyan lehetett hirtelen akkor, mintha magából a sötétből materializálódnék, ahogy egyre közelebb értem az ágyhoz, de így is hagytam némi teret, miközben megigazítottam nyakkendőmet.
- Ha engem barátnak gondolsz, akkor bele se merek gondolni az ellenségeid kilétébe – feleltem végül egy halovány mosollyal az arcomon.
- Nehezemre esett volna elfeledni téged, Phurphur… most pedig igen érdekes híreket hordoz rólad a szél, ami még inkább felelevenítette bennem a közös múltunkat – kulcsoltam hátam mögött össze a kezem. Le nem vettem róla a tekintetem, amik akkor olyannak tűnhettek, mintha valamit ki akarnék olvasni belőle, átlátni őt, mintha testére lenne írva minden gondolata – de ismerhette ezt már. Ez is a „játék” része. És addig marad ez így, amíg nem hív közelebb… és nem töri meg a „varázst”.