arthur&ebony

-  morning -

Egyáltalán nem bánom, hogy egy mondi társaságában töltöttem az éjszakát. Bizonyára az Intézetben nem lesznek elragadtatva tőle, de amennyire nem foglalkoznak velem, lehetséges, hogy fel sem tűnik majd senkinek sem. Így tehát jobb, ha én sem ezzel kezdem majd, inkább elbújtatom a kisbetűs részben valahol. Rossz érzéssel tölt el, hogy az egyetlen személy az életemben, akit barátomnak mondhatnék (talán korai még, de így van), valószínűleg soha többé nem lesz, nem lehet az életem része. Nekem a testvérem és a harci szenvedélyem voltak a társaim, amíg előbbit el nem vesztettem. Az utóbbi pedig kikopott belőlem. Megteszem, amit lehet és nem hazudok más vázat magamnak, de berozsdásodtam. Hiába nélküle nem vagyok ugyanolyan. Nem csak a vértestvérem volt, a parabatiom is lehetett volna. Végül nem kötöttük meg egymás között, mert úgy éreztük a vér elég kettőnknek. És így is volt. És talán most, hogy nincs, nem is bánom. Nem tudnék még egy tátongó lyukkal többet összefoltozni magamon. Éppen ezért az, hogy Arthur amilyen előkelően és hirtelen besétált az életembe, úgy távozik is - bántja a tudatom, az érzéseim, a lelkem.
Viszonylag hamar elintézzük a reggeli teendőket és mindenki belebújik abba a bőrbe, ahogyan érkezett. A ruháim kissé még nyirkosak, de pont ebbe nem fogok belehalni. Ahogyan abba sem, ha az utolsó perceinket még békésen, talán meghittebben töltjük. Kiakarom mondani, hogy bármennyire idegen és hihetetlen, nonszensz, akkor is kötődöm hozzá kissé. Mégsem tudom, hogyan tehetném, ezért csak illemtudóan megköszönök mindent. A taxiig nem is igazán szólok hozzá úgy, ahogyan kellene, de végül eltörik a mécses - és enyhe vállrándítással kibuknak belőlem azok a szavak, amiket tudom, hogy hova tartozásom jogán nem kellene megosztanom vele. Kibukik belőlem pár dolgot, de csak sután és esetlenül. Nem vagyok tapasztalt az érzelmek kifejezése terén, mégis igyekszem megértetni vele, hogy igenis sokat jelentett nekem. Azt hiszem, mindig is úgy képzeltem, hogy a legtöbb mondi gyáva és elfut, ha veszélyt észlel. Ő mégis kiállt értem és mellettem volt. Ha ő nincs, akkor én sem lennék itt. Ami ironikus, hiszen éppen miatta estünk bajba, mert őt üldözték... Mégis, nem hagyott hátra. És én ezt nagyon nagyon becsülöm!
A kezem finoman megérinti, mire lepillantok a kettőnk közös pontjára. Halovány pír szökik arcomra és egy halovány mosoly, majd nem hagyom, hogy elvegye a kezét, belefűzöm ujjaim az övéibe, és hacsak nem húzza el, akkor így, az ölembe húzva épp karját bámulok ki az ablakon. Talán nem vagyok a szavak embere, de ebből megérted, ugye?
Megérkezünk a kórházhoz. Nem örülök, mert eggyel közelebb kerülünk a búcsúzáshoz. Ami miatt csak keserűséget érzek, semmi mást. Úgy érzem Arthur mellett találtam valamit, amit egy egész Intézetben nem. És nevetséges, hogy ott nyüzsögnek az árnyvadászok és mégis magányos vagyok... Ő pedig egyedül van, mégis kitölti az űrt! Kipattanok a kocsiból, majd kisegítem őt, ha szükséges. A kérdését meghallva, elnyílnak ajkaim és hol rá, hol az épületre kapom a tekintetem. Szándékomban áll bekísérni, de elbizonytalanít a kérdésével és nem segít, hogy éppen ebben a percben csörren fel a telefonom. Meglepetten nézem - hiszen engem sosem keresnek! Vészhelyzet...
- Hát... ráéreztél. - apró mosollyal nézek fel rá, a fejem enyhén megdöntve, majd a karjára mutatok jobbommal. - Megleszel? - érdeklődve nézem őt, hol az íriszeit, hol a karját, majd a válaszától függetlenül ellépek tőle, hogy minél távolabbra kerüljek. De alig teszek meg három lépést, visszaránt valami hozzá. - Arthur? - bukik fel belőlem a neve, majd habozás nélkül, ügyelve a karjára, magamhoz ölelem. Fogalmam sincs, mikor engedtem valakit ennyire közel magamhoz utoljára, de most nem is számít már. Megteszem, átölelem és ha nem tol egy, egy teljes percig ölelem magamhoz. - Vigyázz magadra! - búgom a fülébe, majd lágyan elhúzódom és egyetlen másodpercre még íriszeit fürkészem alaposan. És nem tudom mikor és hogyan, de azon kapom magam, hogy rohanok az utcákon. Keresztül-kasul az épületeken, el, minél messzebbre tőle.

 

arthur&ebony

-  morning -

Kezd kellemetlenné válni a szituáció, hiszen akármennyire is kedveltem meg Arthurt, a nagy helyzet az, hogy ő egy mondi és nem igazán van választásom, hogy találkozgassunk-e még, avagy sem. Ha elmesélném (persze, mert Alexander Lightwood az Intézmény új vezetője másra sem ér rá, csak az én pitiáner gondjaimra) az Intézetben, biztosan nem örömködnének az ötletért, hogy menjek és csináljam. Úgyhogy egy dolog, hogy még fel kell készülnöm az elválásra, de arra is, hogy közöljem vele, valószínűleg többet nem találkozhatunk.
Szóba kerül a családja, majd az enyém. Nem túl örömteli a téma, már ami az én részemet illeti. Lesütöm tekintetem és bocsánatkérően fordítom el a fejem. Aranyos, hogy kifejezi sajnálatát, de mindketten tudjuk, hogy nem sokat érek vele. Jól esik, csak nincs haszna. A következő perceket arra használom, hogy megkérjem, hallgasson a világról. Már tud rólam, tud az árnyvadászokról és látott farkasokat, vámpírokat is. De az ő világa - vagy talán a miénk - nem áll készen a nagy találkozásra. Főleg nem így, rajtunk keresztül.
Finom mosoly kúszik az arcomra, amikor a doktorról és a neki előadott történetről cseverészünk. Nyilvánvalóan olyat kell kitalálnunk, ami azért hihető és nem tűnik se ostobának miatta, se ügyetlennek. Én a hősiességére gondolok - mert igazából annak is érzem. Hiszen megmentett. Ha ő nincs, talán én sem ülnék itt vele szemben. A válaszára bólintok egyet sután. - Valószínűleg a legjobb! És azt is el kell mondanod, hogy nem jöttél rögtön, mert azt gondoltad helyre jön és ettől még nagyobb hősnek fog gondolni, és talán csak arra lesz kíváncsi, miért nem jöttél és nem a részletekre. - megvonom a vállam lágyan, továbbra is barátságosan nézve rá. Én bízom benne, hogy a gyógyítása fontosabb lesz, mint a részletek, de ha úgy adódik, úgy ismeretem meg Arthurt, mint aki kellőképpen kreatív!
A következő pillanatban már a ruháimba bújtan lépek elő. Meglep a tekintete, rögtön végig mérek magamon, hogy mi lehet a gond, de mikor megszólal, úgy nézek rá, mintha felfedeznék valamit hirtelen. - Egy nagyon picit nyirkosak helyenként, annyi baj legyen! - intek lustán, miközben a hajam összerendezem. Újra megszólal, így felé fordulok közben kissé felvont szemöldököm mögül. - Ne aggódj miattam! - buján megrázom a fejem, majd megindulok a cipőimért, közben finoman megérintve épp vállát, ahogy elhaladok mellette. Jólesik a törődése, rég nem tapasztaltam ilyesmit. Amint puccba vágom magam, érdeklődök, hogy mehetünk-e. Ő még szöszöl picit, csak azután indulunk. Irónom, szeráfom, fegyvereim a helyükön. Kilépve mellette türelemmel várakozom, hogy bezárja az ajtót, majd elindulok mellette-mögötte. Kifelé menet halkan, kissé rekedten még megszólalok. - Köszönöm a vendéglátást... - talán korábban kellett volna megköszönnöm, udvariatlannak tűnhetek, de jobb később, mint soha. Nem igaz?!
Kiérve közli, hogy taxira lesz szükségünk, mire bólintok mindössze, majd várakozva körbe nézek. - Oké! - bólogatok lelkesen, majd megvárom, amíg ezt ő elintézi. Lábujjhegyre állva rugózom mellette, karjaim a hátam mögött összecsapva. Amint előkerül a jármű, előretörök, hogy ajtót nyithassak neki és előre engedhessem.
- Csak utánad... - bólintok, majd ha beszállt, beülök mellé én is a hátsóülésre és türelemmel hagyom, hogy kiadja az útirányt a sofőrünknek. Fészkelődöm egy picit, közben pedig érzem, hogy görcsölni kezd a gyomrom a gondolatára, hogy lassan -talán- végérvényesen búcsúznunk kell majd. Ironikus, hogy találok egy barátot és nem lehetek a barátja a világom törvényei miatt. Ugye?
- Tudod, ... nagyon örülök, hogy megismertelek. - fordítom felé a tekintetem, de fejem továbbra is előre néz, mintha csak nem merném a szemébe mondani. Pedig kegyetlenség lenne az utolsó pillanatban közölni, hogy talán soha többé nem látjuk egymást. Ezért inkább, talán... most. - Tényleg, remek ember vagy Arthur! - ekkor fordítom felé a fejem, hogy egy kiszélesedő mosollyal jutalmazhassam őt.

 

arthur&ebony

-  morning -

Kétségtelen, hogy bár a hangulatunk rendben van, mindketten érezzük, hogy ennek a kapcsolatnak nincs túl sok jövője. Én nem sokszor fogom a közeljövőben kitenni a lábam az Intézetből, s ha meg is teszem érte, kockáztatom, hogy egy másik árnyvadász rájöjjön, hogy ő tud rólunk. Egy mondén életében veszélyes a tudás. Ezért sem szeretném, ha bajba keveredne miattam. Bár valószínűleg, amint beérek és leadom a jelentésem, kénytelen leszek beszélni az Intézet vezetővel arról, ami történt és hogy, bizony, egy mondénnál aludtam. Még akkor is, ha ez egyébként egy olyan árnyvadásznál, mint én - nem fontos, nem számít.
Úgy tűnik minden rendben a családjával, aminek örülök. Elönt a sztoikus nyugalom, ha arra gondolok, hogy lesz kihez fordulnia a későbbiekben, ha már velem nem fogja tudni tartani a kapcsolatot. Nyelnem kell, amikor visszakérdez. Nem kalkuláltam bele, hogy szó esik az enyémekről. Sajnos, én nem vagyok ilyen szerencsés. Árnyvadászként persze úgy hisszük, felkészültünk erre. Pedig nem. Annyira nem. Kétségkívül nem... - Anyámék távol élnek tőlem, alig látom őket. Az öcsém két éve elesett egy démon ellen vívott ütközetben, úgyhogy... én egyedül vagyok. - magamra erőltetem a legőszintébb mosolyt, amit csak tudok. Miért is ilyen nehéz ez? Mert az Intézetben senkit nem érdekel, hogy vagyok, hogy érzek. Nem kellett hangosan kimondanom ezt. És most? Most igen. Kénytelen voltam, és kellemetlenül végig húztam szívem húrjain a vonót, ami már csak karistol, de nem zenél.
Szóba kerül, hogy inkább óva intem tőle a beszédet a világról, a világomról. Úgy tűnik Arthur egyébként sem az a fényvadász, aki ebből pénzt csinálna. Nem is egy mumus. Sokszor úgy festették le apáék a mondéneket, mint akik könyveket írnak belőlünk és ebből gazdagszanak meg. Arthur mégis ellenpéldája ennek. Néha elhiszem, hogy nem a világ romlott el, csak mi nem vagyunk élet'készek.
Megpróbálunk teóriákat kitalálni, amit egy orvos - gyógyító majd elfogad és megért. Valóban minden kérdésre meg kellene találnunk a választ, amit majd mondani fog. Kiszélesedik a mosolyom hallgatva, hogy minden egyes felvetésre van kérdése. Kuncognom kell, a fejem finoman megcsóválom. - Mondhatnád, hogy... akció hős lettél és megmentettél egy gyereket. - a mondandóm végére elhalkul a hangom. Érződik, hogy menet közben találom ki, mégis suta mosolyom és ártatlan pillantásom alatt átgondolom, hogy ez nem is rossz ötlet. Ám mielőtt folytatnám, megvárom, hogyan reagál. Ha rögtön eldobja, akkor kár is próbálkoznom.
Az evéssel viszonylag gyorsan elkészülünk. Ő megindul a fürdőbe, én pedig felajánlom, hogy addig elpakolok, elmosogatok. Úgy fest ellene van, de egy rosszalló mosollyal letudom mindezt. A karja fájni fog, valószínűleg azután is, hogy hazaesik az orvostól. Hacsak ennyivel még hozzájárulhatok, hát akkor megteszem. Sosem voltam önállótlan, engem nem kellett kiszolgálnia senkinek. Most sem kell! Amíg ténykedik a fürdőben, majd a hálóban - addig én pont végzek. Éppen a kezeim törlöm egy ruhába, amikor felbukkan ismét. Finoman bólintok, mikor arra próbál rávenni, hogy menjek én is. - Sietek! - elsurranok óvatosan. Finoman megmosakszom, majd a vizes - felrakott ruháim magamra öltöm, a hajam felkötöm, hogy visszanyerjem eredeti formám és persze a rúnáim is felfestem, amit kell, hogy helyrehozzam angyali arcom - ami a legkevésbé sem az ilyen korán reggel. Eltarthat egy tíz - tizenöt percig, mire elkészülök. Úgy lépek ki, akárcsak tegnap, amikor először találkoztunk...
- Hogy állsz? Indulhatunk? - bájosan mosolygok rá, a cipőimért indulva, majd lehajolok értük és felvéve őket - teljes pompában, akár egy testőr - várakozom Arthurra.

 

arthur&ebony

-  morning -

Képtelenség a részemről megállapítani, hogy segítem, vagy rontom az életét azzal, hogy belefolyok még inkább. Nyilván, szándékomban áll a segítségére lenni, de azután? Valószínűleg nem lesz rá több alkalmunk, hogy találkozzunk, hogy megismerhessük egymást. Így most, miközben előkészítjük a reggelit, most próbálok beletenyerelni picit abba, ami Arthurt jelenti. Őt. Az életét. A mindennapjait.
- Értelek. - bólintok, széles mosollyal nézve, ahogy elmosolyodik a családja többi tagjának említésekor. Lerí, hogy fontosak neki és szereti őket. Ez így is van rendjén.
Megbeszéltük, hogy el kell mennie kórházba, meg kell nézetnie magát. Én elkísérem. Addig míg összetalálkoznak a paraleljeink. Miközben elkészülök, ő még a kakaóval babrál, így megkérdezem, hogy boldogul-e. A választ meghallva rosszallóan elmosolyodom. - Lassan, de biztosan elkészül. Lehet, hogy életed legfinomabbját csinálod éppen. - halkan nevetek vele. Nem veszem el tőle a munkát, hagyom, hogy fontosnak érezze magát. Nehéz lehet félkarral boldogulni, de jobb, mintha nem is csinálna semmit. És biztosan szüksége van rá, hogy fontosnak érezze magát, akkor is, ha egy jelentéktelennek tűnő - rutin dologról van szó.
Kénytelen vagyok egy újabb kényes témát előhozni. Ezért kissé rosszul érzem magam, de felteszem - megkérem rá, hogy hallgasson. Rólam. A világomról. A világunkról. Akkor is, ha egy részem hiszi, hogy a mondéneknek tudniuk kellene rólunk. Akkor is. Tudom jól, hogy a hallgatás néha boldogságot okozhat. És ez így van most is. Ha tudomást szereznének rólunk, az alvilágiakról, kiütne a káoszt. Jobb ez így, mindenkinek. Csak hát, az olyan kapcsolatok, barátságok, mint az Arthuré és az enyém, éppen ezek miatt a titoktartások miatt olyan lehetetlenek. - Köszönöm. - bólintok mélyen, mosolygósan. Lehajtom a fejem, az újabb kérdése az, amivel magára vonja a figyelmem. Meglepetten, mégis elgondolkozva nézek rá. - Hát... - kezdeném, de akkor jön azzal, hogy azt mondja megverték. Kis híján kimosolygom, olyan aranyosnak hat, ahogy oda áll erős, férfi létére és azt mondja, megverték. Miközben nincs más nyoma sem az arcán, sem más területén a testének, hogy bántalmazták volna. - Vagy, hogy ráestél?! - kérdőn pillantok rá, finoman felhúzva a vállaim. Arcom kérdő, szemeim pásztázzák őt, miközben várom válaszát.
Megköszönöm a kakaót, amit elém rak, majd megvárom, hogy leüljön velem szemben. Bólintok, mikor a cukrot említi, majd széles mosollyal nézem, ahogy a szendvicsbe kezd. - Remélem az íze is jó. - ingázik a fejem, majd én is belekezdek az evés - ivásba. Többnyire csendben teszem, így hát most sem beszélek közben, hacsak Arthur nem hoz fel témát nekünk. Miután végzünk, tudom, hogy mit kell tennünk. Amennyiben elkészülünk, elpakolok magunk után, még sem akarom, hogy ő erőltesse meg a karját.
- Menj, mosakodj meg, utánad megyek én is. Addig elpakolok. Rendben? - kérdőn nézem őt, várva a válaszát. Ha elindul, megyek elmosom magunk után az edényeket. Őt pedig hagyom, had rendezze magát. Utána majd én is úgy teszek. Ha elkészülök és ő még benn van a fürdőben, leülök valahová és türelemmel várakozom.

 

arthur&ebony

-  morning -

Szokatlan érzés volt úgy elaludnom, hogy valakinek a szuszogását hallgatom. Előbb ő aludt el. Egy ideig figyeltem. Néztem az arcát, a haját, a mellkasának emelkedését és süllyedését. Azon tanakodtam, hogy talán mennem volna illendő, de végül legyőzött a fáradtságom és lehunyva szemeim megadtam magam az álmoknak. Amit utólag talán nem is bánok. Ha az Intézetben feltűnt volna a hiányom, bizonyára elértek volna telefonon. Ám én nem vagyok olyan jelentőségteljes, sem fontos, sem bizalmi emberük. Így könnyedén maradhattam ki. És talán maradhatok ki többször is. Eddig nem próbáltam. -
Az ágyban fetrengve még barátkozom vele. Arthur is új és ismeretlen, finoman közeledünk egymáshoz. Lassan ismerkedünk, barátkozunk. Egymás életének a kockára tétele azt hiszem a tökéletes alapja volt egy kapcsolat megépítésének. Mosolyom kiszélesedik, mikor elvonva kezét, közénk érkezik valami újszerű. Nem érintkeztünk, leszámítva, amikor segítettem a karját megkötni, illetve az erdőben, amikor a vállamon pihent a tenyere. Udvarias gesztus tőle így elkapnia a kezét, de azért hagy bennem elgondolni valót. Az egynapos ismeretségünk miatt persze megértem. Én is megakartam érinteni, éjjel arra keltem, hogy megindult a karom, hogy ölelésbe bújva aludjunk tovább, de persze hamar kifaroltam az álomittas gondolatból. Nem ismersz, és nem ismerlek. Érthető, hogy vonakodunk és finomkodunk még...
A konyhában neki látok a reggelinek, és ő is becsatlakozik hozzám. Ami jól jön, mert nem érek fel minden magasságba. Hiába vagy egy kicseszett árnyvadász, ha nem nőttél 170 cm fölé. És nem ugrándozhatok a szekrényen, mint egy nem normális. A mondén világnak ez veszélyes. És kárt sem szívesen tennék az otthonában. Így hát jobbnak látom, ha egyszerűen hagyom, hogy ő intézze a magaslati kérdéseket. A mikró is ki fog rajtam, de szerencsére nem vagyok lassú észjárású és képes vagyok felfogni, ahogyan elmondja. A szendvicsek melegszenek, nekem pedig egy kérdés üti fel a fejem. Nem akarok pofátlan, vagy tolakodó lenni, de kíváncsi vagyok rá. Enyhe mosollyal hallgatom a válaszét, finoman megdöntve a fejem.
- Értem. - bólintok, halovány mosollyal, majd a pultnak támaszkodva karjaim összefűzöm hasfalam előtt, úgy nézem őt. - A családod? - hangom lágy, érezheti rajta, hogy finoman szólítom meg és nincs bennem tolakodás. Valahol a beszélgetésünk alatt készülnek el a szendvicsek, így már a tányérral a kezemben indulok meg az asztalhoz. Lerakom, majd visszalépek, hogy a másik adagot is meg tudjam melegíteni. - A központi kórházba megyünk? - kíváncsiskodom, mikor újfent várok. Kedvesen, figyelemmel hallgatom őt. Érdeklődön.
Pár pillanat és ismét kattan vékony hangján a gép. Újból az asztal felé veszem az irányt vele. - Segítsek a kakaóval? Vagy boldogulsz? - nem akarok túlóvó lenni, de félkarral nem könnyű az élet. Pillantásom kíváncsi, az asztal fölül nézem őt, várva, hogy feleljen, majd attól függően ülök le az egyik asztalfő helyére, avagy megyek, hogy segítsem.
- Meg kell, hogy kérjelek, hogy a világomról ne beszélj... senkinek. - bocsánatkérő, kissé tartózkodó pillantással nézem, a hangom sem az igazi. Utálom, hogy erre kell kérnem, mert megértem, hogy ez nem könnyű, de biztosítanom kell majd az Intézet Vezetőjét, hogy a mondén nem fog beszélni rólunk. Úgy pillantok rá, mintha szégyellném magam érte. És talán egy részem így is tesz. Azok után, ami történt vele, nem szép dolog... De kell. Nem akarom, hogy valamelyik vámpír, vagy bármelyik boszorkánymester játsszon az elméjével, ha úgy dönt.

 

arthur&ebony

-  morning -

Legszívesebben kuncognék a feleletén, miszerint soha nem kell szégyenkeznem. Mégis, úgy érzem, hogy ez nem egy olyan dolog, amit a jelentésemnek tartalmaznia kellene. Talán nem is kell. Talán eltudom sumákolni az Intézet új vezetője előtt. Legalábbis azon leszek, hogy így legyen és ne tudjon meg semmit abból, hogy egy mondénnel töltöttem az éjszakát. Nem mintha történt volna bármi, de nem ismerem túl jól Alexandert, de abban biztos vagyok, hogy nem veregetne vállon.
- Igen, ez jogos. - felelem aprót bólintva, majd előre révedek és a plafont bámulom. A következő kérdéseivel hívja ismét magára tekintetem. Mosolyom kiszélesedik, majd bólogatni kezdek és megjátszott fájdalommal simogatom az oldalam. - Hát, ami azt illeti álmodban jobb harcos vagy, mint ébren... - a szavaim végeztével csak elnevetem magam halkan, finoman még meg is bököm épp karját, ha elérem. Fejem megcsóválom, majd lágy pillantással nézek rá. - Nem, semmi baj nem volt, jól aludtam, ne aggódj. - húzom fel az orrom kissé, hogy egy apró grimasszal is biztosítsam afelől, nem kell az éjszaka miatt aggódnia.
A kiszélesedő mosolya és a válasza, hasonló ábrázatot fest az enyémre is. Bólintok, jelezve, hogy megértettem és nem fogok többet ilyen butaságot kérdezni - de sosem lehet tudni, hogy kinek, mi az érzékeny területe. Főleg nem elsőre. Ahogy karjával megérinti a vállam, enyhén összerezzenve kapom tekintetem a pontra, majd az eltávolodó karja után, az arcát kezdem fürkészni. Úgy tűnik megbánta, hogy megérintett. Én pedig megbánom, hogy nem mondok semmit. Fészkelődöm. Kényelmetlenné válik a helyzet. Semmit nem csinált, erről kéne megnyugtatnom, ehelyett szerintem csak még kínosabbá teszem a hallgatásommal. Valahogy vállon kellene veregetni engem ilyenkor!
Addig formáljuk a kettesünk búcsúzkodásának pillanatát, hogy végül kiforrja, maradok reggelizni - és még az orvoshoz is elkísérem. Utána már nyugodt lelkiismerettel hagyom magára.
- Ugye tudod, hogy mindenki mást azt fogja gondolni, hogy fizettem azért, hogy ezt mondd?! - kiszélesedő mosollyal nézem őt, enyhén, aprókat bólogatva. Valóban. Soha nem dicsérte senki korábban a teámat, úgyhogy meglepetés, hogy ő megtette.
Bejelentem, hogy elkísérem az orvoshoz. Talán ennyivel tartozom még. Neki. Magamnak. Mindkettőnknek. Nem tudom. A lelkiismeretemnek biztos.
- Nagyon örülök, ha jól sikerült és valamennyit segített. - bökök állammal puhán a kötés felé, majd a hajamba túrok és rendezgetni kezdem magam körül az ágyat. Felegyenesedem, nyújtózok és már készen is állok rá, hogy összeüssek valami finomat kettőnknek. Rá fér az energia. Én még valahogy csak-csak meglennék nélküle, de biztos vagyok benne, hogy nem fog enni, ha én nem társulok, úgyhogy ez kétszemélyes parti lesz. Kiandalgok, mintha meg sem hallanám, hogy megköszöni a segítségem. Nincs is szükség rá.
- Hát, majd most fogsz... - suttogom, ahogy előszedek mindent a hűtőből, amit találok. Szerencsére, az egyetlen dolog, amit nem nehéz megtalálnom, mert eléggé kirakatbútor. Addig pakolászom a hozzávalókat, ameddig egy laktatónak tűnő szendvicset nem barkácsolok belőle. Mindenbe beleszimatolok, mielőtt beraknám. Nem mintha nem bíznék Arthurban, de az öcsém is hajlamos volt hónapok óta lejárt dolgokkal babrálni. Például, a lejárt tej is fehér... Lassan megjelenik a közelembe, vetek felé egy mosolyt, hogy lássa, minden rendben, boldogulok én - csak idő!
Meglep, hogy kutakodni kezd. Lopva rápillantok, hogy ha kell én nyújtózkodjak a karja miatt, de megoldja és talál is.  - Szuper! - derűs mosollyal jegyzek meg csupán ennyit, majd a kérdését hallva bólogatni kezdek, mint aki úgy dönt - miért is ne?! Legalább hasznosnak érzi magát. Ráadásul talán nem okoz nagyobb fájdalmat elkészülni vele.
- Hogy működik? - az elkészült szendvicseket a mikro előtt tartva nézek a férfira mellettem, egy szerénykedő mosollyal. Arcomon ott bujkál a pimaszság. Láttam én már ilyet - de nem mindegyik egyforma, és ha belenyúlok és elrontom, ki tudja, hogy mennyire tartós a kár, amit okozok.
- Szóval, mindig egyedül éltél itt? - bökök állammal a nappali felé, majd a pultnak támaszkodva összetűzöm karjaim és ráfigyelek.

 

arthur&ebony

-  morning -

Ahogy tekintete rám talál, úgy érzem végig hullámzik rajtam valami szokatlan félelem. Talán attól félek, hogy megrémül az álomittas józanságot való keresése közben, vagy egyszerűen csak letűntnek nyilvánítja a tegnap esti sokkot és eggyel máris több rosszat teszek, mint jót azzal, hogy maradtam.
Feleletét hallva és mosolyát látva megnyugszik felpörgött szívem és képes leszek úgy süllyedni a matracba, hogy elhiggyem, tényleg örül nekem és nem csak képzelem a kedvességet.
- Nagyon örülök ennek. - súgom vissza, finoman, éppen csak alig hallhatóan. Tudom, hogy érzékeny a reggelekre, én is, mind azok vagyunk. Hangom krémes, törődő, őszinte. Arcomra mosolyom vetül, derűs. A kérdése meglep, ajkaim elnyílnak, hogy feleljenek, mégis csendben tátogok csak. Nedvesítek torkomon, bólogatni kezdek lelkesen. - Jól, minden rendben! - fejem enyhén ingázik, ahogy hajam a tőle ellentétes vállamra csapom, szabaddá téve felőle. Következő kérdésére visszafojtottan kuncogok. - Ki, egy kicsit szégyellem is, hogy így befoglaltam az ágyad... - mosolyom alighanem fültől-fülig érővé válik, ahogy bocsánatkérően lesütöm szemeim. - Olyan sokáig beszélgettünk, hogy elnyomott az álom... Remélem, nem haragszol. - a mondatom kijelentő, nem kérdő, mégis hangszínem az. Várom csendben, hogy megerősítsen. Valamiért hallani akarom, hogy azt mondja, nem bánja, hogy megjelentem és maradtam.
Megszeppenek, ahogy meglátom, miképpen reagál kijelentésemre. Két éve nem ismerkedtem, nem barátkoztam. Tulajdonképpen nem is igazán vannak barátim. Az érzelmektől elszoktam, így, hogy most elnézem az arcát, nem tudom megállapítani, hogyan érez a távozásommal kapcsolatban. Ajkaim kezdem morzsolgatni, szemeimet lesütöm. Bűntudatot érzek, amiért elakarok menni? Tényleg? Ostobaság. Vadidegenek vagyunk egymásra. Megmentettük egymás életét és ennyi. Többről nincs szó. Nem lehet. Egy mondén.  Megköszörülöm a torkom, fészkelődni kezdek hallva válaszát. Mintha hirtelen a békés, nyugodalmas együttlétünkből varázsütésszerűen varázsolnék egy feszültségfészket magunk köré. Előre révedek, felhúzom a lábaim. A pólója combomig ír. Gondosan takargatom, ahol kell. Várok, hogy mire, azt én sem tudom... És akkor felbukkan a kérdés. Reflexszerűen kapom felé tekintetem, kérdő ábrázattal fürkészve arcjátékát.
- Hát a rántottám akár a teám, de örömmel. - mosolyom szelíd, pillantásom bájos. És nem értem, hogy miért nem dolgoznak össze a szerveim. A szívem maradna, húzná, még egy picit, legyünk barátok, cseréljünk telefonszámot - közben pedig érvel bennem az árnyvadász, hogy nem lehet. A probléma csupán az, hogyha őt most elutasítom, azzal nem vagyok előrébb, mint vadász. De, mint egyén, mint élő és lélegző, szerezhetek valakit, akire számíthatok, aki számíthat rám. Mint Anthony, csak kevesebb cinizmussal.
- Szívesen. Akkor nyugodnék meg igazán, ha egy orvostól hallanám, hogy nem  tart majd sokáig a felépülésed... - oldalra húzom a szám, grimaszolva, kissé talán tudálékosan is. Éreztetni akarom vele, hogy azért, mert tegnap nem ragaszkodtam hozzá, még nem felejtettem el, hogy látnia kellene egy hozzáértőnek. Szelíd mosollyal nézek el róla, majd a szobán nézek végig, mielőtt vennék egy mély levegőt. A kérdése abba akasztatja velem a mélázásom, ismét felé fordítom fejem. Megajándékozom legkedvesebb pillantásommal.
- Ne fáradj, majd én. - bökök állammal a válla felé, miközben kikecmergek az ágyból. Felpattanok, nyújtózom egy nagyot és már meg is indulok a konyha felé. Tegnap este már megismerkedtünk a helyiséggel, így nem hinném, hogy bármiféle akadályba ütközhetnék. Találjak bármit, szuper reggelit fogok összedobni! Még a Klávé is kitüntet majd... - Mit szólsz az előmelegített szendvicshez, finom... - kutakodom közben, lábujjhegyre pipiskedve - ...kakaó híján teával?! - hangom picit megemelem, hogyha még lustálkodik, akkor is meghalljon. Ha már utánam osont, akkor persze rá-rápillantok, hogy úgy faggassam ki arról, mihez lenne kedve. A választásától függően neki látok, időnként kérdezve, ha nem lelnék valamit.