Feloldódom a csókban, annak minden pillanatában, hadaró sietségében, mindent elvevő akarásában, hagyom, hogy a szívem dobbanásai ne űzzenek veszett fájdalmat a vérembe. Az első csók, amit neki adok, ami megérdemel tőlem, mert elvesz valamit, ami már, már az őrület határára hajszolt, valamit, amitől nem kaptam levegőt. Most fellélegzek, a szájából szívom el az oxigént, eltelek vele, ízével, erejével. Áthullámzik a szervezetembe valami ismeretlen eredetű mélységes hatalom, valami mennyei energia, amit nem tudok hova kapcsolni, mellékvágány, hogy nem is akarok.
Bőre átforrósítja az inget a testén, mohón simítom végig, akarom, hogy elvegyen mindent, hogy kikapcsoljon, a sötét rejteke alatt tegyünk valami végletekig bűnöset, akkor is, vagy pont annak ellenére, hogy bánni fogom.
Agyam hátsó traktusát veri a lázadó énem, de nem érdekel.
Illata a tudatomra robban, nem ember Ő, nem démon, isten, kit a földre száműztek. Visszaröppenek az időben… képek kúsznak elém, ajka falja az enyémet, csókja nem finom, nem puha, határozott, férfias. Fellobbantja a vérem.
Sóhajtva nyitom szét a lábaim, hogy közéjük engedjem, szorítom magamhoz, lihegéssé változik a légzésem, hiszen minden mozdulata felhúzza az érzékeimet. Nekem simul, felhívás ez keringőre, automatikusan mozdulok alatta. Zavar a ruha, hogy nem érezhetem mindenhol bársonypuha bőrét, nem is reméltem, hogy ilyen lesz megérinteni, pedig mennyi lehetőség adódott rá a múltban és én nem éltem vele. Most sem kéne, ezt ordítja valami bennem, rálegyintek. Alá simulok a testének, akaratának átadom magam.
Szám az állára vándorol, nem tudnám eldönteni, hogy csukva van a szemem, vagy nyitva, tűhegynyi fényt nem látok. Félelmet várok, riadtságot, ehelyett magabiztos erő tölt el, végig pulzál az ereimben, mélysötét képek derengenek, inkább érzem őket, mint látom.
Aranyként érzem száguldani a vérem, tűzforró a tenyerem, ahogy a hátán siklik a ruha puha anyaga alatt, ujjaim elakadnak szárnyának vastag tövében, rácirógatok, fogaimat az ajkába mélyesztem, hogy magamhoz láncoljam. Minden mozdulatommal csalom, addig sem fáj, míg ez a mennyei manna átáramlik a testembe. Nem tudom, honnan származik, azt sem hova tart, semmi sem érdekel, csak élvezem.
Pillantása felemészt, nem látom, érzem csupán, hogy tekintete élére feszíti a látványom, olvas bennem, elnyílik az ajkam, neki nyomom a csípőm és felnyögök, csak ne hagyjuk abba, kis időt még messze az emésztő fádalomtól. Add nekem, kérlek!
Vibrál a levegő, zsibbadnak az ujjbegyeim, feltölt a megfoghatatlan szépség, szinte szédülök, mindenre képes vagyok, ezt üzeni a világ, az újabb csókban. Én balga, eleddig ettől fosztottam meg magam?
Felrémlik egy kép, egy másik férfiról, az első csókról, és aztán szétpukkad, hogy más korokba járjak, másokat öleljek, férfiak és nők fordulnak meg körülöttem, olyan korokból, melyekben ebben a testben soha nem jártam, minden személyhez köt valami, apróság, nem igaz hát, hogy Abbadon nem érez, csak a Bukott nem tudja beazonosítani, én azonban megértem és aztán egyből el is felejtem. Pedig elmondtam volna, ha meg tudom fogni.
Hallom a hangját, szavai az ajkamra cirógatnak és kirobbanok a tudatomból, elemelkedem az ágyról, elfog a pánik rémület, fény villan, lehunyom a szemem, hogy aztán körbe vegyen a mindent elpusztító, retteget sötétség. Még érzem szívdobbanásait, ujjaim alatt a bőrét, szárnyának érzetét, hallom, hogy mozdul. A gravitáció hiánya öklömnyire gyúrja a gyomrom, megrémülök.
Mégis felkiáltok, minden figyelmeztetés ellenére, testemben zajong az erő, szívemben Alexander múló emléke játszik hurrikánt. Érzetem szerint idősíkot váltunk, mintha térben kavarodnánk el, a múltba veszek, nem számít semmi. Mégis megrémiszt a sötét. Csak ne hagyjon el, ne felejtsen itt, ne kárhoztasson örök szenvedésre.
Hátravetem a fejem, bizalmam túl sok, de ha meg akar ölni, hát tegye meg.
Végül megszűnik minden, csak a fülem csengése a biztos, a süketítető csend, a láthatatlan vakság. Elvesztem két érzékszervem, még zihálásomnak sincs hangja.
Megkérdezném, hol vagyunk, de sejtem, hogy nem véletlen hozott ide.
magamra maradok, elvesztem magam fölül, magamról és magamból, a lelkemből, csak a színes energiaköteg marad, a mágia veszettsége. Nem tudom, hogy hason fekszem vagy háton, azt sem, hogy nyitva van-e a szemem. Megemelem súlytalan kezem, hogy tapintással ellenőrizzem a szemem állapotát. Túlsággal nyitva van, belenyúlok, felszisszenek, ennek van hangja.
- Kérlek! – súgom a semmibe. Hogy mit kérek? Hogy ne hagyj itt, hogy ne fossz meg magadtól, hogy vedd el a visszatérő kételyt, oldozz fel, és áldozz fel.
Kicsorduló könnyeim senki nem látja, én is alig érzem meg, de folyt a sötététség. Félelem táncol az ereimben folyó arany energiába.
Előre nyújtom a kezem, egy kép felé, ami nincs, amit nem látok, nem tudok, csak van. Térdre kecmergek, ráülök a sarkamra és meghallom a szívem eszeveszett tombolását.

Elvonja a figyelmem arról, amiről beszélgetünk, már csak arra tudok figyelni, hogy jelenlétével betölti a teret, hogy a Bukott kiszemelt engem egy olyan feladatra, amit kevesen tudnának végrehajtani, jól döntött hát.
Ujjaim között vibrál az energiája, hullámokat vet a gyomromban és megdoboltatja a szívem, a fejemben érzem az agyam lüktetését, ahogy leigáz féktelen kisugárzása.
Vágyom a gonoszt, a rosszat, ha nem is megszelídíteni, de, hogy magához emeljen, kicsit lerántson a padlóra és ha belém is rúg, de legalább elvesztem az eszem, pár pillanatra elfelejtem, hogy a fájdalom tűéket szúr a bensőmbe, összezavarja a gondolataimat és maga alá présel.
Vágyom, hogy birtokba vegyen, Ő is legyen felelős azért, ami történik, csak húzza le a vállamról a gondokat egy időre, hogy aztán megint végig folyjon rajtam, mint a megáradt folyó. Tudom, hogy meg fog történni.
Hangja messziről szól hozzám, a fülem cseng, miközben ujjaim között siklik lángokra emlékeztető puha szárnyának vonala.
- Mindenki máshogy szeret, és ez nem bűn. - ajkammal simítok a szárnyára, már már perverzkedem vele, de semmit nem tudok tenni ellene, feltölt mágiával, bujdosó energiával, lappangó, vad tűzzel, melyet már alig bírok a bőröm alatt tartani. Kitörni készül, leigázni, a magáévá tenni a fél világot. Felsóhajtok, hagyom a gondolatokat kisiklani a fejemből, a helyükre pedig beköltözik a vágy, és ettől szemernyit könnyebb, de majd megbosszulja magát, miként annak helye van.
Elnevetem magam, belebúgok a szárnyai közé, nem lehetne, hogy itt hagyja nekem és boldogságot lopjak, hiszen a mindenség energiája árad belőle, a tudás és hatalom ereje, a minden. Cikáznak Zeusz villámai, a szívembe csapódnak, felperzselnek, leég a bőr az ujjaimról, hogy a következő pillanatban hűsítő vízfolyam csússzon végig a fájdalom helyén.
- A szerelem nevében mindent lehet, feljogosít, szentesíti az összes eszközt. - szinte csak sóhajtom a szavakat, már-már önkívületben az angyali csodától, amivel körbe ölel a jelensége.
Sóhajtva szalad ki a levegő a tüdőmből, ahogy hanyatt dönt és ránk ereszti az éjszaka sötétjét. Illatokba burkolózom, vakságba, olyanba, amit nem szokik meg macskaszemem és nem is akarom.
Beszívom erős, fűszeres illatát, ajka az enyémre simul, engedékenyen olvadok fel a csókban, pedig lennének szavaim, kételyeim, egyetlen pillanat alatt robban le a vaspánt a szívemről és egyszeriben úgy könnyebbülök meg, mintha lehúztak volna a mellkasomról egy 20 kilós macskát.
Két kezem a derekára siet, bőre átizzik az ing vékony anyagán, hője felemészt. Mohón viszonzom a csókot, pedig érzem, hogy nem kéne. Tudom, hogy ellen kéne állnom, de fel vagyok tüzelve. Ajkam játszani hívja az övét, nem felfalós a csók, inkább a kezemmel hergelem, besietek az ing alá, hogy a bőrére simítsak. Értem már mitől angyal Ő. A lehetetlen puhaságtól, az izmok ritmikus táncától a tökéletességtől, amit ennyire ívesen még sosem tapasztaltam.
El fogok veszni, minden elvem a kukába hullik.
Túl tökéletes, túl szép, neki akarok dörgölődni,  hogy mindenhol érezzem az izmok táncát, bőrének lappangó forróságát.
Tudom, hogy velem babrál, pedig nem ezt kértem, hogy az én elmémbe nyúl bele, az én szívesem könnyít, értem. Harag lobban az elmémre, mégsem teszek semmit. Inkább hagyom, hogy elvegye a csókot tőlem, a háború angyal, a viszály szítás mestere. Én pedig átadom magam, csak legyen hozzám jó.
A gyomorom apróra gyűrődik, felzakatol a szívem, eltépem a számat az övétől, állára csókolok. A mély sötét sátor alatt csak mi vagyunk, nincs bűn, nincs félelem, nincsenek határok.
Újra a szájára csókolok, nem szégyenlem a szárba szökő vágyat a testemben. Jelen van, minek is küzdenék ellene?

Minden emlék fáj, ami Alexanderhez vezet, olyan szívet tépően, amitől nem tudok szabadulni, összegyűr és a kukába hajít, kínok közepette, mintha még tüzet is lobbantanának rajta. Mindent, de mindent megadnék érte, hogy Ő biztonságban legyen, ez az egyik oka annak, hogy elhagytam, miközben sajog érte minden porcikám.
Bőre finomsága, illata emlékeket gyűjt az agyamba, ha egyedül lennék most ordítva fetrengenék a fájdalomtól, de Abbadon ettől is megfoszt, előtte nem akarok gyengének mutatkozni. Figyelmem felé fordítom, hagyom, hogy a túlzó vágy lenyomja minden ellenszenvem, egyszeriben elfog a vágy irányába, de egy kicsi mindig is volt bennem.
Ujjpercem finom érintése elidőzik kiterjesztett szárnyának selymességén, már az is fura, hogy hagyja magát megérinteni, még nem tépte le a kezem, nem törte össze a magabiztosságom.
Bátrabban érintem meg, felforr a vérem a visszafojtott vágytól, hogy az arcom beletemessem, orrom fúrjam bele, érezzem bőrömön finomságát, illatát.
Pulzál belőle a felém fordított figyelem, de sejtem önnön magának szól, mérhetetlen egójának, annak, hogy akarom. Magának tudja be, ez engem semennyire sem zavar.
- Kevés lesz! - morranok fel, pedig már nem nagyon figyelek arra, amiről beszélünk, de Alexanderről van szó és érte bármit megadok, ha esélyem van, megmentem magamtól.
- Vedd el tőle a szerelemet, amit irántam érez. - más szóval mentse meg tőlem, mindentől, ami vagyok, ami a szívébe ivódott, ami uralja gondolatait, amitől már ő sem az, aki volt. Alig hasonlít régi önmagára, elvettem tőle valami nagyon fontosat.
Azt nem kérhetem, hogy tegye heteróvá, pedig akkor lenne igazán boldog, de a géneket még egy bukott sem tudja manipulálni. Másrészről én is képes lennék elvenni Alexandertől a szerelmet, de nem tehetem meg.
Fél könyökkel feltolom magam, hogy a szétterülő szárnyak akarva vagy akaratlanul érintések a mellkasom, ujjam sóváran érintem a feltűnő ében pihéket, valószerűtlen puhaságukat, forrón lüktető energiában fürdő kiteljesülésüket.
Megszédülök, összerándul a gyomrom, a szívem hevesen felkalimpál. Még soha nem érintettem angyalszárnyat, élőt, forrongót, csak olyat, amit valahonnan hoztak. Halott volt, kiégett, elveszett, energiákat alig tartalmazó, de az is élményszámba ment.
Percig nem kétlem, hogy megtalálom neki Évát, ha akarom.
Emlékek érzetét robbantja az elmémre, fájón felnyögök, ujjaim siklanak a szárnyán, lenyelem a feltörni készülő fájó sóhajt, lehunyt szemeim előtt nem képek futnak, csak érzések.
- Szerintem, tudod mi a szeretet. - bátran előre hajolok, arcommal simítom a puha tollakat, sejtem nem sok időm van rá, úgy le fog cseszni, öröm lesz nézni, mellé pedig még bántalmazni is fog, de akkor mindkettőnknek fájni fog.
Visszaélek a bizalmával, hagyja, majd leveri rajtam.
Az összes szőr száll égnek mered a tarkómon, karomon, a hajam tövébe elektromosság vibrál, akaratlan kéjjel sóhajtok fel. Akarom, hogy betakarjon vele, vegyen védelmébe, óvja meg a lelkem, de erre ő képtelen, nem ad olyat, amit nem kérek, márpedig azt nem fogom.
Remélem, hogy azért sem fogok könyörögni, hogy tőlem is vegye el a szerelmet, én mondjuk imádok szenvedni, ez tart életben, vagy nem, lehet ebbe halok bele.

Halkan elnevetem magam, most, hogy nem vagyunk már Alec mellett, hogy nem látom törékeny pillantást a bitang erős testnek, hogy a vágyaim nem sütnek égető viaszcseppeket a bőrömre, hogy nem sajog a szívem kimondhatatlan fizikális fájdalommal, most talán tudok gondolkodni is.
A hiánya emésztő űr, egy fekete lyuk, olyasfajta érzékletes engesztelhetetlen büntetést, amit nem érdemlek meg. Nem követtem el akkora hibát, hogy ennyire bántson a sors.
Pillantásomban ezer kérdés, hiszen a szavai azt mondják, hogy akar valamit a szerelmemtől, attól, akiért ölnék és akiért nevetve halnék mag, ha ő maga a tét. Ebből még komoly bajom is lehet, de megtenném, csak boldog lehessen. Szerelem, ócska vagy, egy igazi ribanc.
- Sosem becsülném le őt. – sőt ha sejtené, hogy mennyire sokra tartom, kinevetne és kigúnyolna. Biztos vagyok benne, hogy a Bukott még nem szeretett ennyire, nem akart senkit ilyen hévvel, mert ha így lenne, megértené, hogy minden percben meghalok egy kicsit, hiába örök az életem, hiába vagyok alapjában véve hosszú ideje ebben a testben, most érzem igazán, hogy mennyire pazarlás.
Akarsz tőle valamit, igaz? Eszköz lesz vajon ellenem, értem? Vagy ő maga kell neked?
Harag lobban a szívembe, hogy meri? Nem féltem mégsem. Alec egy árnyvadász, s annak kitűnő, akkor is, ha nem elsősorban támadó játékos, akkor is jó. A teste egy fegyver… ellenem is.
Morajlik a vágy a szervezetemben, hiszen olyan erős hiányom is van, amit már nehezen csillapítok, már egy ideje várom a szép, és ártatlan gyermek odaadására, azóta senkihez nem nyúltam és most, hogy meglátogattuk, hogy szomorú, mellé bújnék és… Grrr.
Sejtem, hogy Abbadon türelme hol ér véget, még pár ezer év. Felszalad a szemöldököm, a kezem a levegőben felé nyúl, majd el is pöccintem egy kisebb játékos megmoccanás keretein belül.
- Fenyegetsz? – a hangomban nevetés bujkál. Nem hiszem, hogy ezen a téren van mitől félnem. A türelme az iránt, hogy akarjon engem, már rég elfogyott, azt hiszem inkább egy örök játék neki, semmi több. Nincs mögötte vérbeli akarás, az ellenállásom teszi, hogy még nem unta meg, semmi egyéb. Tudjuk ezt mindketten, vagy legalábbis én is így tudom. Túl sokszor találkoztunk már, megannyi próbatételt megéltünk együtt, és azon kívül, hogy szavakkal bódít, többet még nem tett, talán lett volna idő, amikor elég lett volna csak felém nyúlnia és én neki adtam volna mindent. Ennek vége.
Nem akarok már Alecről beszélgetni, nem akarok szenvedni, nem akarok másodpercenként elhamvadni.
Mellé telepszem, ujjaim a szárnya fölött siklanak, olyan közel, hogy az apró pihék lehet megérintik a finom kis szőrszálakat az ujjamon, energia fut keresztül az ereimbe, drótként feszülnek a bőröm alá.
Voltak éjszakák, amikor álmodtam vele, hogy fölém hajol, meztelen simul a lábaim közé, csak összeérünk, semmi több, a szárnyai körénk terülnek, mint egy védő burok, miközben érintem, simogatom pulzál a durva erő. Álmok, elmúlnak, hogy helyüket új vegye át.
Tehetetlenül dőlök el az ágyon, hogy jelezzem, nem értem. Éva? Ki tudja, hol jár Éva? Egyáltalán vannak legendák a témában?
Persze, utána lehetne járni….
Ujjbegyemmel finoman érintik a mélyfekete szárnyat. Olyan sötét színe van, ami magába szívja a fényt, nem ad vissza semmit belőle, mint egy átjáró a dimenziók között, mégis lüktet belőle a sűrű energia. Vágyakozó sóhajom kiszalad a számon, de éhes vagyok… Noha nem rá.
Olyan érezhetetlenül érintem, ha nem tudnám és látnám fellobbanni a tekintetét a tükörben, azt hinném, észre sem veszi. Játszom a tűzzel, félek megbüntet érte. Azonban, hogy nem szól rám, bátorságot tölt a gyomromba, energiát az ereimbe. Mutató ujjammal lágyan megérintem. Görcsbe ugrik a gyomrom. Felizzik az áruló vágy a sejtjeimben.
- Mit kapok érte? – visszafojtott légvétellel csúsztatom az ujjam le a szárny kanyarulatának édes lejtőjén. Mennyire irigylem.
Tudom, hogy azt kértem vigyázzon Alecre, de ahhoz ezt erősen meg is kell ígérnie, mellé sejtem, hogy nem ennyire könnyű a dolog.
- Ha megmondom, hol van most, mi az ára Bukott? – szavaim sóhajként lobbannak, hiszen éppen energia áramlatok töltik fel a testem, ha most elmenne, de íziben, szinte biztos, hogy magamhoz nyúlnék. Forró a testem, láz marja a húst a csontokról.
- Tudsz szeretni? – ha hagyta a bizalmas érintést talán a kérdésért sem harap meg.

A látogatás Alexandernél összezavart, a lelkem minden kicsiny pontja még apróbbra zúzódott, a veszteség elemi erővel szorítja össze a szívem, rám telepszik és maga alá gyűr. Nem tudok menekülni, nincs hova, mert önmagamba kéne elbújni, hogy az elvesztése iránt érzett fájdalom lanyhuljon, vagy csak kicsit magamra hagyjon.
Halkan dobol a vérem, a szívem nekifeszül a bordaketrecemnek, mindent, de mindent megadnék azért, hogy ő boldog lehessen. Márpedig a mellékelt ábra azt mutatja, hogy nemhogy nem boldog, de kifejezetten összetörtem az ártatlan lelkét. Pedig olyan mérhetetlenül szeretem, amire szavakat nem lehet pazarolni, mert nincsenek.
Zakatol bennem a fájó hiány, akár egy gyorsvonat. A Bukott hozzá érhetne, megtapasztalhatná, hogy milyen a puha bőrének érintése, illata olyan intenzív félek, hogy az egykor volt angyal szerelemre lobban irányába és elszereti tőlem.
Vajon megtörténhetne? Alec bukik a veszélyes dolgokra, szeret szembemenni a világgal, szeret kockáztatni, pedig én túl nagy lettem volna, elemi.
Édes szerelmem. Összerándul a gyomom a félelemtől, hogy ténylegesen elveszthetem, hogy bárkit szerethet, mást enged az ágyába, nem én leszek neki az első és az utolsó is egyben.
- Hogy? - nem is értem. Nem tudja mi az, hogy aggódni? Döbbenet ül ki az arcomra, a kezem a lágyékom előtt pihen, takarom, amit lehet, noha nincs mit szégyellnem, ha csak nem azt, hogy az vagyok aki, hogy pokol szülemény vagyok, a szemeim macskára emlékeztetnek, ha nem figyelek, köldököm pedig nincs. Nem lehet gyerekem.... haha.
- Csak... nem tudom, az egy negatív gondolat, elképzelés és érzés, ami... nem tudom, hogy félted a másikat, valamitől, ami fájni fog neki. - vállat rántok, eszembe sem jut, hogy ő esetleg bármit is érezhet irányomban, teszem azt ilyesmit is. Azt mondom ki, amit én érzek Alec iránt. Zsigerig hatoló aggodalmat. Azért válaszolok a kérésre, mert nem érdekel, hogy parancsot osztogat nekem, semmi sem érdekel, csak Ő és az összetört szíve..
Fáj, hogy kimondja, hogy szenved. Ettől valós lesz, félelmetesen életszerű. Szíven szúr, hogy a szemembe mondja, összeomlanék tőle, ha lenne alkalmam rá. Rettegek. Nem bánthatom őt, könyörgöm, nem lehet, Ölj meg, gyilkolj le, itt és most, és vége mindennek.
Néma sóhaj hagyja el az ajkam, szinte könyörgök, hogy segítsen rajta, oltsa ki a szívéből a kételyt, a fájdalmat, mentse meg tőlem.
Talán össze kéne jönnöm valaki mással, hogy tudja túl vagyok rajta, akkor is, ha ezzel nagyot rúgok belé, de könnyítene a helyzetén, gyűlölhetne. Könnyebb lenne neki, én ugyanúgy belehalnék abba is, de neki talán enyhébb lenne a fájdalom.
Könyörgő pillantásom siklik a Bukottra. Segítsen.
Félre biccentem a fejem a vádra, még halkan fel is nevetek. Minta bizony számítana, talán érdekli, hogy én hányszor utasítom el, és miképpen. Szerintem pont nem érdekli semennyire sem.
- Mert olyan nagyon bánod. - ciccentek a nyelvemmel, örülök, hogy Alec most nincs a képben, nem kell látnom, nem kell éreznem az illatát, pedig élénken él bennem.
Mellé telepszem az ágyra, végre nem a szerelmem bőre feszül a csontjaira, önmagának látom, annak, akit mindig is ismertem és aki nem zavar, nem bánt, így már nem fáj, hogy ugyanazt a levegőt szívja, amit én.
Tenyerem végig fut a szárnyának vonalán, meg nem érintem, de érzem a belőle sugárzó tűzforró energiát, vágyakozva felsóhajtok. Istene, de jó lenne egy toll belőle, vagy kettő, esetleg megérinthetném, betakarhatna vele, azt hiszem ezt ki is mondom. Kínomban a számra harapok, de annyi féle szeretőm volt már, tündérek, vámpírok, farkasok, árnyvadász, igaz vele nem volt szex, de angyal még sosem borította rám a hatalmas erővel bíró szárnyát, nem tehetek róla, hogy elfog a vágy.
- Mit? - elnevetem magam, kérdő tekintetemben megfürösztöm. Évát?
- Hát... látod itt valahol? Megnézheted esetleg a szekrényembe, csak kérlek ne vedd fel a ruháimat. - hitetlenül felnevetek, kínomban elfekszem az ágyon, miért kér ilyen lehetetlen dolgot. Felbámulok a plafonra, akarom az ujjaim a szárnyára fektetni, mégsem merem, ujjbeggyel érintem meg lehelet finoman, talán meg sem érzi.

Felsóhajtok. Most komolyan dedózunk? Te kezdted, de te folytattad, ő meg csinálta én meg csak akartam. Kifújom a levegőt, megrezegtetem a vállam. Rosszul vagyok, hogy Alexander itt van egy karnyújtásnyira, de nem érhetem el. Pedig minden erőmmel őt akarom, olyan vad szerelemmel, amit nem tudok megzabolázni, nem lehet megfogni. Lángolva ég bennem a vágy, hogy érintsem, csókoljam, hajába temessem az arcom. i>Esendő, drága gyermek. Szépsége megbabonáz, illata szinte felrobban bennem. Olyan élesen van jelen, olyan valósan, amitől a gyomromban életre kelnek azok a szaros lepkék, amikor mindezidáig azt hittem, hogy csak a romantikus könyvekben létezik.
Drága, naiv szépségem. Mégis tudom, hogy hihetetlenül erős, akaratos és borzalmasan makacs, én pedig eldobtam őt magamtól, ezzel pusztulásra ítélve magam. Ha tehetném, halála innám magam.
Abbadon nem tesz mást, mint mélyre üti a szívembe szúrt cölöpöket, rácsap a tenyerével, kicsit megforgatja és élvezi a görény.
Ha nem lenne közös múltunk és nem félném a jövőt vele, akkor most elűzném magam mellől, de tudom, hogy még szükségem lehet rá. Suttogják Asmodeus nevét a sötét sikátorok, tudom, hogy el fog jönni.
Mindent megadnék azért, hogy a Bukott nekem adja Alexandert, hogy segítsen visszakapni, de törölje ki az összes félelmet a szívemből, amitől rettegek. Tudom, hogy az ifjú nephilim nem lenne boldog velem, mert nem tudom megadni neki, amire vágyik, én nem leszek az, akivel tovább örökítheti a Lightwood nevet. Ártalom vagyok, kártékony szerető, aki még meg sem kapta, aki még meztelenül sem látta, pedig leírhatatlanul akarom, megadni neki mindent, de csak magamat adhatom és az kevés. A szívemben jégvirágzik a szerelem, lefagyaszt és megöl engem, de ha ő boldog lenne… akkor azt hiszem, megérné.
Nem csak a hallhatatlanságom a bűnöm, az is, hogy férfi vagyok, de ha nem lennék, akkor neki nem kellenék. Viszont behasalna a család akaratának, de nem lenne boldog. Most sem az. Miattam.
Abbadon lerobbantja a testéről a hideglelést, arcomba csap, kijózanít. Megrándulok, mintha megütött volna.
Szavaival elbizonytalanít, hangomon is hallatszik, hogy betalált vele. Pedig vállat ránt, nem érdekli.
- Rosszul? – nem látok jól? Nem hiszem jól? Alexander lehet nem is miattam ilyen keserű? Lehet Jace van a pakliban? Félelem markol a szívembe, csalódás. Utána lépek.
- Ne! – kérlek ne! Hagyd őt békén, kezem a levegőbe siklik, mintha elérhetném. Gyomron rúg a féltékenység, a harag. Hogy mer hozzáérni? Amikor nekem kéne, én akarok mellé siklani az ágyba, csókkal fedni be a bőrét, ízlelni, a nevét sóhajtani, miközben… Nagyot nyelek, pislogni sem merek, ereimben vágtázik a mágia. Ha bántani meri, ha csak rápislog úgy, hogy nekem az nem tetszik, összecsapunk a bukottal. Valószínűleg mindketten megsérülünk, talán meg is halok, de van, amiért megéri.
Rémülten fogadom be a jelenetet, ahogy a meztelen férfi a szerelmem mellé siklik, talán ez kell neki, egy másik társ, aki jobb lenne, aki jobban megérti őt.
Alig bírok talpon maradni, saját meztelenségem zavar a legkevésbé, pedig amiatt is ég az arcom, de a felháborító közeledés a szerelmem felé, kizökkent önmagamból. Összecsikordulnak a fogaim. Tudom, hogy nem ér hozzá, nem teheti meg, csak, ha kilép a saját dimenziójából, s azzal kiránt engem is. Nem emiatt vagyunk itt, nem fog ilyen helyzetbe hozni, én kavarhatom meg a szálakat, ha csődöt mond az önuralmam.
Kiszárad a szám, ahogy visszakérdezek.
- Csak nem aggódsz értem? – azt valahogy nem hiszem, hogy a nephilimért rágja a kefét, vagyis merem reméli, hogy a bukott meg sem környékezi a srácot. Féltékenység marja a vérem, gyűlik az ártó energia.
- Szenved? – felsóhajtom a kérdést csak. Nyugtasson meg, mondja azt, hogy a fiú jól van, hogy túl lesz rajta, hogy nem pusztul bele, elég nekem, ha én döglök bele, mert én meghozom az áldozatot az ártatlan gyermekért.
- Nem tudnám bántani. – hiszek benne, hogy nem tudnám, annyira nem tud az agyam elborulni. Holott most is teszem. Én bántom őt a legjobban, azzal, hogy nem adhatom meg neki, amit a világon a legjobban szeretnék, mindent. Bárcsak elég lennék, megtehetném, hogy neki adom a világot. Kiteríteném magam a lábai elé, bújjon a bőrömbe és érezze azt, hogy alig élem túl a hiányát, a mellém bújó forró teste nélkül, a csókjai hiányától.  
Irigy vagyok a lovasra, hogy mellé fekhet, beszívhatja az illatát, bőre forrósága megégetheti, akkor is, ha a fiú jelenleg a plafont bámulja, érzi, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudja mi.
- Honnan tudná? – sóhajom lemondó, reménytelen, egy elveszett emberé, olyané, aki mindent feladna és bármit feláldozna. Alexander veszélyben van mellettem az apám miatt is, és a saját fajtája miatt is. Abbadon nem tudom pontosan, hogy mire gondol, de el fogja mondani, nekem pedig retteg a szívem.
Mire észbe kapok, már a szobámban állok, kezemben a pohár, a torkomba ürítem, a pia forrósága a gyomromba csíp. Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek, kiszabaduljak a látvány alól.
- Mit szeretnél Abbadon? Nem szoktalak elutasítani. – sejtem, hogy olyat fog kérni, amit nem adok szívesen, de ha jó árat ajánl, még az is lehet, hogy megteszem érte, neki, magunknak.
- Ha… vigyázol rá, az jó kiindulási alap a tárgyalásunkhoz. – tudom, hogy a vég közeleg, hogy háború lesz, sötét folyókról álmodom, égő városokról, halálról, dögvészről, pánikról. És Ő, Ő meg fog a halni, vele együtt én is. Láttam a halálát álmomban, éreztem felrobbanni a szívem és miattam lesz. Én fogom megölni őt.
Újabb italt csettintek a poharamba, azt is lehajtom, lassú léptekkel indulok az ágyam felé. A bukott mellé telepszem, pedig tudom, hogy nem engem akar. Játék ez köztünk. Ő hajt én elutasítom, de ha igazán akarna, talán nem mondanék nemet, de ez így izgalmas, nem?
Felé nyúlok, kezem végig fut a szárnya vonalán, nem érintem meg, csak a kisugárzásába kapaszkodom, egy toll belőle, sokat változtatna, mennyi erőt adna, de abból megint csak csatározás lenne köztünk, ahogy abból is, ha megérintem.
- Mit akarsz tőlem? – csak lehelem a kérdést, zavart vagyok, még zúg bennem Alexander látványának fájó emléke.

Azt kéne tudnom, hogy Abbadonak van-e fogalma arról, szeretnék tőle valamit? Amiatt van itt, vagy Ő szeretne tőlem valami, akármit? Amitől nem leszek boldog tudatállapotban, ha az orromra köti. Biztos vagyok benne, hogy a bukott nem nem játszani jött, bár jellemző is lehetne rá. Hosszú életem elenyésző az övéhez képest, már akkor ismerte a Föld jövőjét, amikor az emberek gondolata is csak kósza ötlet volt. Amikor mellettem van ő, vagy valamelyik társa, megdönthetetlennek hiszem a teremtéstörténetet, de sokkal jobban szeretnék Darwini elvek szerint élni, úgy is van logikus magyarázat.
Mégsem kétlem, hogy a kettő együtt lehetséges. Isten, legyen az bármi, pont úgy lehet az egyik eredménye, mint a másiké. Ki tudja, mit nevezünk Istennek? Egy ideje nem kutatom, amióta a gonosz felfedte előtte ezerszínű arcát.
Az, hogy ő most itt van, előszele valaminek, valami nagyobbnak, erősebbnek, mint nekem arra most szükségem lenne. A Bukott nem rest akkor sem jönni, ha csak játszani akar, de most valahogy nem ezt érzem belőle. Az, hogy Alexander személyével zavar össze, jelzi, hogy mennyire nem vesz komolyan, lehet kár lenne. Ereje, tudása sokszorosa annak, amit én képviselek, sőt, amit bármilyen lény a földön. Az angyalok hatalmas tudás birtokosai, de pont olyan kiégettek, mint azt elvárnánk tőlük. Megéltek megannyi csatát, elbukást, felemelkedést, álltak ezen az oldalon, majd a másikon is. Nekik ez csak egy játék, nekünk pedig maga az élet. Igazságtalan a sors, hogy pont ez a szívtelen dög jár a nyakamra, na nem mintha a fivérei jobbak lennének.
Alexander játékba hozása egyenlőtlenül osztja meg a térfeleket. Hiszen máris elbukni látszom, gyengédséget von a szívem kérges felületére. Megannyi csalódáson túl és közel sem innen, sebezhető vagyok, túl drasztikusan látom a világot.
Zavarba ejt, összekuszálja biztosnak hitt elveimet, élvezetének tompa köde lebeg előttem, a lelkem mocskában dagonyázik, mit is vártam tőle?
Ha megadnám magam, pont úgy rám unna, mint bárki másra. Ez nem lehet kérdés.
Nem látok a fejébe és ezt nem is bánom, félek, hogy a benne lakozó mocsok megfogasztja az élet adta örömöktől.
Bőrének érintése minden ízében Alexander, pedig halványan érzem mögötte az angyalt is, mégis döntő, hogy a szerelmem fenekestül forgatta fel a világom és jobban hiányzik, mint azt hihettem volna. Azt tanultam, hogy élj meg mindent, éld meg, ha boldog vagy, ha szomorú. ha fáj, ha a szíved ezer darabra törik, mert egyszer kiüresedsz és nem marad semmid.
Hátammal izmos mellkasának simulok, ujjai tudom, hogy fokozhatnák a gyönyört, sőt, csak elsóhajtom a kérést és megadja, ha más nem, hogy később a szememre vesse. Mégis ellen kell állnom. Abbadon ott van belül, minden mozdulat, hang az övé.
Elmémre robbantja az emlékeim ízét, csókok utórezgését, érintések okozta tüzesedő bőrfelületet, nevetés peremén bujkáló búja élvezetet. Játszik velem, hagyom. Muszáj kicsit elterülnöm benne, mert megveszek a hiányától és ezt pontosan tudja jól, ezt használja ki.
Elfog a vágy, hogy engedjek neki, szerelmezzünk egy jót, csakhogy... a meztelen test mögöttem az, amit akarok, a lélek messze jár. Szex lenne, pőre, vad, búja, nyers. Nem kérek belőle.
Mégis hagyom, hogy az elémbe tűzze a vágyak képét, halkan felnyögök, ujjai még rajtam pihennek, tudom, hogy a tenyerébe feszülök, keményebb nem lehetnék. Képeket rögzítek, amelyen Alexander és én élvezzük egymás testét, hiába tudom, amit kell, mégis elveszek benne. Lehunyom a szemem, megvonaglik a csípőm, könyörög a folytatásért.
Élem, hogy közölni akar valamit a paradicsom megidézésével, de sajnos a vérem lefelé áramlik, ezáltal kissé kótyagossá téve a buta agyat.
Esdekel a tiltakozásom, felpattanó szemhéjam mögül a képek égő tűzként tűnnek tova, megbélyegezve engem a múló idő fájdalmával. Nélküle, akár még engedhetnék is Abbadon akaratának, ha ehhez lenne kedvem.
Fájó jeget fecskendezek az ereibe, talán jobb, ha lehűti magát. Jómagam is fázni kezdek. Nem bántom komolyan, nem maradna megtorolatlan. Figyelmeztetni szeretném csupán, hogy ezt a játékot bőven ketten toljuk. Kétélű fegyver ez, pont annyit adok, amennyit elveszek. Neki mondjuk több kéne és ez valahol hízelgő rám nézve. Más szemszögből pedig roppant lealacsonyító. Hiszen nem próbál elhódítani, nem próbál megszerezni, tényként kezeli, hogy a birtokában vagyok, márpedig megint téved.
A testéből áradó hő hatalmas léptekkel távozik, ahogy jeget borítok az elméjére, testébe.
Fel sem fogom mit kell látnom, amikor a Bukott "témát" vált, behúz minket az én drágám belső szférájába, elfog a félelem. Hányszor tehette ezt meg úgy, hogy fogalmunk sem volt róla? Milyen hatalommal bírnak Isten katonái? Mi pedig azt hisszük, hogy győzedelmeskedhetünk felettük.
Kibillen alólunk az ágy, és a magam meztelenségében a szerelmem szobájában találom magam, mintha álomban lennék, egy másik világban, noha nem az más, csak a dimenzió. Hajtogatott papírlapok. Ez jut eszembe róla.
Az angyal teste halványan veszi fel a fagyos kékség szépségét, tudom, hogy hagyja elhatalmasodni magán, simán véget vethetne neki, ha akarna, de nem akar. Ő ilyen, Ellepi a jegesség, a szívéig hatolna, ha lenne neki. Testemről lecsúszik a keze, felsóhajtok. Végre talán majd tudok gondolkodni is.
Szavai megütnek, belém hatolnak, ködbe vonják az elmém, ha nem folytatná, elnevetném magam. Gyűlölöm, hogy macskának néz, fel tudnám rúgni érte. Nem vagyok egy rohadt macska, még a szemem is szégyenlem. Az egyik jele annak, hogy romlott vagyok, egy féreg az emberiség testén.
Agyalok rajta, hogy át tudok-e nyúlni a vékony rétegen, hogy ruhát vegyek magamhoz, zavar a pőreségem. Mégis elnevetem magam.
- Eljössz hozzám aztán fenyegetsz, sosem változol meg. - játszott sértettség a hangomban. Kár, hogy tudom, hogy megtenné, amivel zsarol, képes lenne rá és élvezné is. Az egy másik tészta, hogy nagyon nehezen jutna el Alexanderrel odáig.
Kérdésre lesütöm a szemem, nyílik az ajtó, a vadászok harci öltözékében besétál az igazi Alexander, mint aki megneszeli a jelenlétünk, körbe pillant, gyanakodva méregeti a falakat, de nem akad meg a tekintete rajtunk.
- Azt hiszem pontosan tudom mit rejt a szívében. - hangom mégis bizonytalan, lesütöm a szemem. Nem bírom meglesni a titkait. Rettegek, hogy megtudom valójában mire gondol és félek, hogy nem. Ha gyűlöl, azt jobb lenne tudom, akkor... akkor csak vége lenne, elengedhetném, talán egy évszázadocska és már nem is vágyom majd rá, lehet egy élet is kevés hozzá, egy halhatatlan élete.
Levegőt is alig veszek. Figyelem, ahogy ez a gyönyörű gyermek gyanakodó tekintetébe burkolódzva ledobja magát az ágyára, hanyatt fekszik, lábait feldobja az ágy szélére, tenyere a hasára siet, másik a feje alá és szuggerálni kezdi a plafont. Mellé szeretnék feküdni, neki simulni, beszívni csodálatos illatát. Én ártatlan szépségem. Sajnos a vágyam nem csillapszik, nem is tud, míg őt nézem.
- Ne bántsd őt. - olyan halkan kérem, mintha meghallhatna minket. Sejtem, hogy nincs vége, ahogy azt is, ha sok időt töltünk itt az árnyvadász meg fogja érezni, észre fogja venni és nem tudom majd kimagyarázni.
- Hagyd őt békén, neked nem kell, miattam meg, hidd el, nem éri meg. - elárulom magam, a szavaknál többet mond a hangsúly, ami jószerivel térdre veti magát, a lábához dörgölődik, csak mentse, akit szeret.
Lávaként zúg át rajtam a telhetetlen vágy, hogy mellé simuljak az ágyra és ... csak... magamba fogadjam mindenestül.