Fogalmam sincs, volt-e már rá példa, hogy tündér a Pokolba tegye a lábát - a feljegyzéseink érthető okokból nem szólnak erről. Nem mintha valaha is megfordulna bármilyen épeszű teremtmény elméjében a gondolat, a vágy, hogy démonok birodalmába merészkedjen, arról nem beszélve, hogy a bejutás is meglehetősen trükkös. Nem érzek szégyent, ahogy Lucifer oldalán megérkezünk a másik dimenzióba, fel-feltámadó ellenérzéseimet pedig igyekszem elnyomni. Nem szeretném megsérteni a házigazdát, még véletlenül sem, ahogyan az is távol áll tőlem, hogy nemtetszésemet fejezzem ki a hely iránt. Hiszen Lucifer otthonként tekint rá, az érzéseim iránta pedig vannak elég mélyek ahhoz, hogy én is megpróbáljam eképpen szemlélni - noha nem célom elhagyni Tündérföldét, még az ő kedvéért sem.
Hagyom, hogy lesegítse rólam vörös köpenyemet, közben méltóságteljes pillantással cirógatom a szobát. A Pokol Urának szobáját. Hízeleg a gondolat, hogy történelmi helyre léphettem, a Pokol alapkövén járhatok-kelhetek. Melyik királynő ne értékelné ezt a kivételes lehetőséget? A helyiség berendezése is tetszik. Furcsa hús-vér bútorokat és házakat látni a Pokolban, melyet a mondének talán lángokkal borított világként képzelnek el, holott ez a vidék is épp olyan, mint az övék. Másik dimenzió, de az alapjai ugyanazok, habár biztos vagyok benne, hogy a vérrel borított katlanok és a forróság ugyanúgy megtalálható errefelé is. Nem bánom, hogy Lucifer nem óhajtja megmutatni nekem a Pokol közismert oldalát.
- Vörös - szólok végül, halvány mosolyt villantva rá a vállam felett. Jól tudom, minek a színe ez, és nagyon is tetszik. - Remélem, nem veszed sértésnek, de meglepően otthonos ahhoz képest, amit egyesek a Pokolról gondolhatnak. Még szerencse, hogy én több arcát is ismerhetem a világodnak. - végigsimítok az egyik szekrény oldalán, tekintetemmel lopva lesve a reakcióját. Nem csak a Pokolról beszéltem, hanem róla is, hiszen ő is épp olyan ezerarcú, mint a birodalom, melyet ural. Lassú mozdulatokkal körbejárom a szobát, megérintem, ami felkelti a figyelmem, elidőzöm néhány cirógató mozdulatra ott, ami megtetszik.
Ahogy megáll előttem, lehunyt szemmel simítom arcom a tenyerébe. Mosolyom kiszélesedik a közelségétől, gondoskodó, gyengéd szavaitól. Megérintem az arcomon nyugvó kézfejét.
- Tudom - felelem egyszerűen, mégis őszintén. Hálás vagyok, amiért méltónak talál rá, hogy törődjön velem, és hálás vagyok, amiért az én szívem is így érez iránta. Követem őt az ágyig, és hagyom, hogy az ölébe húzzon. Helyet foglalok a combján, karomat nyaka köré fonva, és onnan szemlélem tovább a szobát.
- Mégis, olyan szűkös hely ez egy uralkodónak... - jegyzem meg egy fokkal halkabban, mert bár megfogadtam, hogy nem ítélkezem, mégis hiányoznak a fák, a zöld, a falat beborító ablakok hada, mely fénnyel és madárszóval tölti meg a helyet, és az ajtó fáját helyettesítő függönyök, melyek épp csak annyira zárják ki a külvilágot, hogy egy óvatlan szellő bármikor beosonhasson a finom szövet engedte réseken. Hiányzik mindez, de ettől még Lucifer otthona határozottan kellemesebb hely, mint hittem, hogy lesz. Már-már élhetőnek is nevezném.
- Mondd csak, kedvesem, szerepel városnézés is a programban? - kíváncsiskodom huncut mosollyal, ahogy tekintetem végül visszatalál hozzá, és lágy csókban megérintem ajkait, szerelmet pecsételve rá. Ez most nem az én birodalmam, az idő itt nem a megszokott kénye szerint folyik, így aztán nem tudom, mennyi időt szeretnénk eltölteni egymás társaságában. Annyi bizonyos, hogy nem sietek haza... Mellőle nem.
- Jól vagyok - felelem lágy, mégis kissé értetlen mosollyal. Nem tudom hova tenni az állapotomra vonatkozó kérdését, és elgondolkodom, lehet-e bármi alapja, de aztán el is hessentem magamban a kételyeket. - Mióta törődnek a démonok egy halandó jólétével? - cukkolom játékos mosollyal, mert bár évszázadokon át manipuláljuk a halált, attól még közel sem vagyunk örökéletűek, halhatatlanok pedig annál kevésbé. De hát ez olyan luxus, melyre egyikünk sem vágyik.